Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Disputa

Bálint Aladár: A Finta-eset.

Budapesten és általában az egész országban nem tudom hány szobrász él, dolgozik, verekedik a kenyeréért és tehetsége, lelkiismerete, temperamentuma szerint a művészi hitéért. Száznál, százötvennél mindenesetre többen lehetnek. Közülök nem is egy hivatott és a kiállítások színvonalán messze magasan álló mestere a vésőnek, mintázó szerszámnak.

Ezekről a művészekről az időközönként megismétlődő pályázati botrányokon felül (mint például legutóbb a szegedi Dugonich-szobornál Szentgyörgyi-Telcs érdekszövetség inkollégiális és szégyenletesen csúnya szereplése), hány cikk, ismertető írás jelenik meg lapjainkban? Akár személy szerint, akár kollektíve, egyes kiállítási alkalmakkor?

Ugye, nagyon kevés?

Az utolsó esztendőben a sajtó egyetlen szobrászunkat sem helyezte kivételes magasságba, ahonnan személyisége, művészete sokak számára látható, sokakat izgató érdekes objektum lehetne.

Ugyanez a sajtó, amely Fadrusz óta olyan szűken méri a nagy szobrászt megillető elismerést, oly ritkán rak talapzatot eleven művész alá, érthetetlen felületességgel nagy szobrásszá avatott egy olyan fiatalembert, akinek az az egyedüli kvalitása, hogy néhány esztendeig börtönben ült. Finta Sándort a riporterek megtették országos hírű szobrásznak (ha rajtuk múlott volna talán, már Párizsban se beszélnének egyébről, mint róla), nap-nap után oldalakra terjedő cikkekben ismertetik ennek a fiatalembernek belső ügyeit, és a közönség, az örökké naiv, jó közönség mohón falja a kövér címekkel szedett hasábokat, a börtönben sínylődő, a börtönből kiszabadult kitűnő mesterről. Pontosan tájékozódik afelől, mik Finta Sándor tervei, hogy élt, kivel beszél, mi a véleménye a művészetről, mit ebédelt, mik a kedves színei, milyen könyveket olvas, mit tart a nőkről stb. stb. Olyan bizalmat előlegeztek neki, mielőtt egy szál szobrát, domborművét vagy csak annak fotográfiáját látták volna, milyenre csak nagyra hivatott és múltjuk szerint érdemes művészek tarthatnak számot.

Csakugyan, ha valakit a sors ostoba ökle tömlöcbe taszít, az még nem zárja ki azt, hogy az illető kitűnő művész lehessen, de viszont nem bizonyos az sem, hogy valaki jó szobrász azért, mert börtönviselt ember, Finta tehetségét kétségbevonni nem akarom (kvalitásai értékelésének is elkövetkezik a maga ideje), lehetséges, hogy derék szobrász válik majd belőle, de nagy okom van azt hinni, hogy egy fejlettebb és nagyobbszabású kenyérbél szobrászatról van szó, a fogházi emberek visszafojtott energiatöbbletének rejtett utakon való kibuggyanásáról.

De ha nem így volna, és a bekövetkező fejlődése, kibontakozása meg is cáfolná ezt a feltevést, a sajtó frivol könnyelműségét még akkor sem lehetne menteni.

Mert ugyebár, ha Finta a műcsarnoki átlagig felverekedi magát, az nem jelent egyebet, hogy egy szobrásszal több van. Csak számszaporodás az egész, egy névvel többi olyannal, amit esetleg el is felejthet a nyájas műcsarnoki látogató. Akkor aztán nem segít sem a börtönromantika, sem a riporterek lírai betűözöne. Ha pedig komoly és erős művész, akkor nincs szüksége sem a múltjára, sem egyébre (a múltra legkevésbé), akkor elég értelmesen elmond helyette mindent a kész munka.

Börtön és műterem két nagyon különböző és egymástól meglehetősen távoleső lokalitás. Ha nem így volna, azt ajánlanám minden fiatal szobrásznak: öcsém, üsd le az öregapádat, hogy híres szobrász lehess e földön.