Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám

Móricz Zsigmond: A magyar protestantizmus problémája

A magyar protestantizmus problémáját senki sem értheti meg, aki teológiai vagy morális, vagy teoretikus filozófiával akar hozzáférkőzni.

A magyar protestantizmus kezdettől fogva máig, Verbőczytől 67-ig elsősorban magyar politikai, nemzetgazdasági, szociológiai probléma.

A katolicizmus egy élő szervezet, amely önmagáért élhet, s amely teljesen nemzetközi keretbe tudja befoglalni az egyház tagjainak egész lelki életét. A magyar protestantizmus ezzel szemben egészen lokális jellegű, a magyar faj szükségére teremtett szervezet, és hittani anyaga annyira vékony és ki nem jegecesedett, hogy egészen másnemű tartalmat kellett fölvennie és kiforrania. A katolicizmus másfélezer évig Európának legfontosabb dolga volt, s annyi századnak szinte minden jeles elméjét fölszívta, hogy ehhez a grandiózus épülethez egy-egy téglát adjon, egy-egy vonalnak a megrajzolásával, vagy annak a legjobb beillesztésével megsegítse a nagy munkát. A protestantizmus már nemzetközi eredetében az egészséges ember ösztönszerű védekezése volt az idő előtt túlhajtott kultúra, az életbeli undorító elteltség ellen. A magyar protestantizmus még lejjebb kellett, hogy szálljon: mivel neki mi oka sem volt a kultúra szertelenségei ellen talpra állani, abban a hirtelen kirobbant idegbajos korban, mikor a vitustánchoz hasonlóan rohanta meg az embereket, a népeket, a reformálás vágya: teljes energiáját arra irányította, hogy a magyar nép gazdasági helyzetét reformálja az urakkal, az elnyomókkal, Ausztriával szemben.

A katolicizmus az emberi szellemnek egy nagyszerű s az egész emberiséggel közös alkotása. A magyar protestantizmus tisztán a magyar fajnak személyes tulajdona.

*

A magyar protestantizmus: a kálvinistaság.

A lutheránusok más lapra tartoznak. Az evangélikus hitújítás, a Luther tanítványai által végrehajtott reformáció korcs, sőt létérdek és létjogosultság nélküli mozgalom maradt nálunk. A tehetetlenség törvénye szerint való továbbhullámzása volt a német reformáció nagy viharának, de apró, békés vagy más természetű bajok alatt sínylődő népöblökön, ahol az eredeti nagy vihar dühöngése meghatóan kisded fájdalmakká szelídült. Az evangélikusok nálunk egymástól széttagolt népelemek, az erdélyi szászok éppoly távol vannak a szepességiektől, mint a nagy németországiaktól, a felvidéki tótság, amely részben evangelizált, egyenesen szerencsétlenül járt az új hittel, mert egy újabb zavaró és bontó csírát kapott egységes jövőjének kiépítésében. A protestantizmusban ugyanis a magyar népelemekkel közös valláséleti viszonyok alá került, amelyek közel hozták őket a magyarsághoz, de meg nem magyarosították s magukra vonták a mindenkori kormányzat ellenséges irányát, anélkül, hogy erőteljes önérzetre és önéletre tudták volna nemzetiségi létüket kényszeríteni, amint az a kálvinistákkal történt.

A kálvinisták - akik nagyon jellemzően mindig meg voltak elégedve azzal, hogy egy személynevet viseljenek címül s nem teóriai jelszót - éppen ezt kapták nagy eredményül a vallási mozgalomtól, hogy egy falkába terelődtek az egyfajtájúak, s ebben a csodálatos gazdag néprengetegben, amely a Szent István koronájának országaiban él, a tulajdonképpeni nemzetiségi eszme európai kialakulása előtt kétszáz évvel, már tisztán nemzetiségi elvre állottak. A lutheránus egyházak kisded helyi érdekeket szolgáltak a hitéleti feszültség alapján állva, s ez máig meg is látszik szervezetükön, amely az egyes egyházközségeknek sok autonómiát ad, sokkal többet, mint a kálvinistáknál, amely egy meglehetős szigorúan megszervezett, központból ellenőrizhető és irányítható és mindenekfelett országos érdekeket képviselő közösséggé, szociális berendezettséggé és az államban állammá nőtte ki magát.

Az evangélikusokat sok külön, faji, vidéki, helyi érdek szaggatta szét mindenkor, úgy, hogy nagyon nehéz volt közös akcióra összevonni őket. A reformátusok mindenkor a tiszta magyarságot jelentették, annak minden bajával, reményével, szükségletével.

*

A reformáció nem volt Magyarországon általános. Sok hullámzás után az ország lakosságának jóval kisebb része maradt a két protestáns felekezet kebelében. A katolikus lakosság egyes volt a felekezetben, de igen távoli részekre szakadt faji szempontból, magyar, német, tót, horvát népességet már akkor is nehéz volt közös célra összehozni és együtt tartani, különösen, hogy a hitéleti dolgok nem forrasztották össze őket, ebben a korban, mikor nagy népizzást csak a vallási sérelmek szítottak fel. Egyéb nagy közös cél nem lehetett, a török harc lett volna, de ez csak a magyarságnak volt nemzeti érdeke, éppen úgy, mint pl. a német katonaságtól való szabadulás szüksége. Amennyiben a katolizáció nemzeti szempontokkal és érdekekkel viszonyba került, ez mindig a kormánynak a papság által végzett nyomását jelentette a népre. S mivel a klérus csupán a protestánsokkal nem bírt el, nemegyszer úgy tűnt fel, mintha a magyarság dolgai tisztán kálvinista ügyek volnának. A reformáció nélkül jóval nehezebb lett volna a sokfelé szabdalt magyar fajnak a nehéz századokban való fennmaradása, ámbár, hiszem, bizonyára megtalálta volna a magyarság azt a formát, amely közös akcióra képessé tette volna a bécsi kormány örökös gyarmatosító s tartományi életre szorító politikájával szemben. A reformáció egy elég szerencsés és úgy látszik, annak idején egyedül lehetséges szervezet volt, amely elsősorban nemzeti feladatot vállalt magára, s ebben a munkában valóban segítséget is kapott a magyarság más vallású rétegeitől is.

*

A reformáció szorosabban vett hitéleti tartalma nálunk nem a teológia megújulását jelentette, mert nálunk addig nyoma sem volt népszerű teológiának. A reformáció Magyarországon inkább azt jelentette, hogy a műveletlen és teljesen szellemi analfabétaságban sínylő népet egyszerre rávezették az eszmék megértésének, a kultúra felfogásának lehetőségére. Olyan tudásokat és ismereti, értelmi, kultúrabeli dolgokat vetettek bele a nép lelkébe a protestáns papok, hogy voltaképpen a reformációt kell az igazi keresztyén hittérítésnek tekinteni Magyarországon. Addig a nép nem volt szervezve, meglepően kevés volt a pap és még kevesebb a tanító, voltak megyék, hogy egy tucat pap nem jutott a nép számára, a papok szívesebben éltek tömegben, káptalanok körül, mint kint a nyomorult kis falvakon, s nem is volt rendeltetésük a nép szellemi vezetése. A reformáció azért terjedt el olyan rohamosan, megdöbbentően egykettőre, mert felszívta a kiszáradt föld az esőcseppeket: úgy áhították a falvak maguknak az okos, felvilágosító, népvezető prédikátort, ahogy az éhes ember a falat kenyeret. Minden egyes község ekkor született meg, ekkor kapott szervezetet, közös életet, a szellemeknek azt a súrlódását és nevelő munkáját, amely voltaképpen az életet jelenti. A reformáció egy gazdag kovászolás volt, szervezetté növelte az egyének tehetetlen tömegét. És ezt csak látszólag érte el a hitélet művelésével, a reformáció akkor az életet hozta, a lehetetlen vegetáció után mégis valami magasabb, emberhez illő, emberre méltó életet. A katolicizmus már igenis túlfejlődött, nagyon is zárttá jegecesedett volt ahhoz, hogy agyonművelt teológiája a népek életének kovásza lehessen. A reformáció leereszkedett egy becsületes alapra: a szabad vizsgálódás, az újra elgondolás, az isteni dolgokról való pörújítás alapjára, s ezzel közel hozta a lelkekhez az istent, az emberek, akik eddig úgy tekintettek az istenre, mint egy igen-igen távol élő, hűvös, ismeretlen nagyúrra, most egyszerre ott találták azt szemben magukkal, az asztaluknál és a mindennapi beszédjükben, kezet fogtak vele, és megvitatták vele a maguk belső kis tragédiáit, és megtanulták káromkodásba venni a nevét. Szóval felszabadultak a hajdani lidércnyomás alól, s megértették, hogy emberi módra nyíltan és bátran éljenek, mert az isten ott van láthatatlanul és ezt akarja. És valahogy megérezték, hogy milyen fényes a nap és milyen sötét a sötétség, és hogy a zúgó szélnek zendülése az szól valamit hozzájuk, és az isten nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben... És ez maga annyira élettel teli tudás volt, hogy az emberek ujjongtak a boldogságtól, és a tüdejüket kiordították a lelkességtől az együttes énekekben, mert ennek a felszított érzésnek énekre volt szüksége, hogy szinte a testüket feloldják a nagy akaratban, mert ők buzogtak és előre akartak törni, repülni az ég felé, és a gályák meg a tömlöcök, nyakazások csak még erősebbé tették ezt a boldog kincsféltést, amit az az érzés jelentett, hogy milyen kiterjesztett erősség az isten, amely mindannyiukat befogadja.

És aki ilyen közel került az Úristenhez, aki ilyen bátran mert és tudott belenézni a bibliába, annak már nem imponált tovább a császár generálisa, az a mellére ütött, s nyílt szemmel és fegyelmezett aggyal állott szembe bárkivel a maga igazának védelmére. Az ő kiterjesztett erőssége az Úristen volt, s ez jelentette az elméknek olyan felszabadulását a középkori sötét elnyomatás alól, amelyhez hasonló nagy világvirradás aligha volt több az emberiség történetében.

*

Hogy mennyire modern szellemi áramlat volt ez, mutatja az, hogy nem ismétlődött meg a kereszténység első korszakának története. Az emberiségnek már több és fontosabb dolga volt, minthogy újra meddő munkára fecsérelje szellemi értékeit. A protestantizmusnak összes új szabadságait kihasználták, hogy az ember életberendezését megjavítsák, de soha többé nem építettek már teológiai rendszert a protestantizmus számára. A nagy elmék, a Szent Ágostonok, azok már másra kellettek, nem hitbeli megismerések kigondolására, a legnagyobb egyházi férfiak, még a Pázmánok is, oly távol voltak az igazi teológustól, amilyen közel volt szívükhöz a nemzetgazdaság, a politika, a társadalmi reform ügye. Ezért nincs dogma-teste a protestantizmusnak, akik azon dolgoztak, azok még a hitújítók voltak, akik a katolicizmus dogma-emlőjén növekedve benne éltek a hittani rendszercsinálás szükségének átérzésében. A katolicizmus konstrukciója másfélezer év népéletének a termése, ahogy a népdal a nép lelkének produkciója, a protestantizmus tanítása, az egy rövid kornak felbuzdult műköltészete. Van benne jó és becses elég, a nyers igazságai világraszólók, de bizonyára nagyon naiv és csinált tákolmány, mint dogma. A Heidelbergi Kátékat sohasem vették revízió alá. Nem volt rá szükség, s nem volt rá idő. Ezért ami igazán nemes és korszakos volt ezekben a hittani tanításokban, ahol a nép termette s a kor hozta új igazságok, különben pedig kisded tudósoknak a régi mintára csinált imbolygó egyensúlyú építménye. Hogy mégis már csaknem négy századon keresztül fennállott, éppen az az oka, hogy egyáltalán nem volt rá több szükség, mint egy jogcímre, amíg a cím födi az emberek vágyát. S a protestantizmus födte máig, mert a megbonthatatlan nagy katolicizmussal állott szemben, s századokon át, egészen az utolsó félszázadig, mindent jelentett, amit az emberek a katolicizmus kebelében és azon kívül nem hitéletükben, hanem emberi életükben kívánhattak az egyedül üdvözítő egyházzal szemben.

*

Ez volt történelmi funkciója a magyar protestantizmusnak.

Ma a protestantizmus valóban egy hatalmi szervezet, amelynek le kell számolnia az új idők követeléseivel, s ha újabb hosszú időkre akarja biztosítani magát, bizonyos belső reformokon kell keresztülmennie.

Ezeknek a reformoknak belső, hittani újításoknak és élettartalmiaknak, szociológiaknak kell lenniök. Az emberiség köztudását az Egyháztól a protestantizmus idejében elvált Tudomány, messze fölébe növelte a papok munkájának, s most úgy látszik, hogy azt az időt értük meg, amely a papság kezéből alkalmas szervezetekkel ki akarja venni az emberi dolgokat is. A szocializmus sokkal inkább lényegében támadja meg az összes egyházakat, mint a felszabadult tudomány. Elsősorban a protestáns egyházat, mert hiába hordják a szocialisták a fekete csuhások elleni jelszókat táblán, ők minden nyílt harccal sem bírnak meg még igen hosszú ideig a katolicizmussal, éspedig nem is annyira a kitűnő szervezete s nagyszerű anyagi biztosítottsága miatt, hanem azért, mert a katolikus hitélet nem nőtte át a hívek magánemberi életét, sőt mesterséges miszticizmusával a legfelvilágosodottabb elemeknek is ki tudja elégíteni titkos, bűnöző, atavisztikus belső vágyait. Ellenben a protestantizmus, amely ellen sehol sem fordul közvetlenül a szociális tömegek és elvek harca: szinte magától összeomlik, elmúlik ezzel szemben. És ez igen természetes. A protestantizmus összes maximáit és életigazságait, amely lényének az aránytalanul fontosabb része, átveszi a szocializmus, mégpedig anélkül a ballaszt nélkül, amit a teológiai megkötöttség, amit a templom túlélt élete jelent. Ellenben a protestantizmus nem vette be eddig, legalább elég mértékben nem, a modern élet új igazságait.

Nem érheti a protestantizmust az a vád, hogy nem is törekedett erre. Sőt az utóbbi öt évtizedben egész Európában igen nagy és értékes munkásság folyik a prot. teológusok elméjében, hogy a protestáns hittudományt regenerálják a mai tudomány nemes gerincideáinak átszűrésével. Csak az a rendkívüli nehézség, hogy nem lehet ma már népszerű teológiát művelni, nem lehet, vagy legalább senki sem tud új hittani jelszót bedobni a világba, amely izgalomba hozza az emberiséget. Ma az Isten neve maga is igen elvesztette a régi személyesisten hatását, hogy lehessen akkor az istenkultusszal új tüzeket és orkánokat támasztani.

Az emberi dolgokban is megpróbálta és folyton próbálja a protestantizmus, hogy közeledjék a mai idők követeléseihez, és azokat magáévá tegye. De itt szintén a legnagyobb nehézségekkel kell megküzdenie. És itt valóban a lelkészképzés körül vannak a legfőbb bajok. A prot. lelkész lába alól ma már éppen úgy kisiklott a talaj, mint a kat. plébánosé alól kisiklott a hitújítás korában. A prot. lelkész kényelemszeretetből, biztosított egzisztenciája mellett természetesen előálló közönyösségből, és legfőképp rendkívül rossz lelkésziskolai képzése miatt, egészen el van idegenítve a néptől. A prot. papságnak új anyaga már meglehetősen selejtes is, a prot. iskolákban egyszázados úzus, hogy a negyedik gimnáziumban kiselejteződik a diákság, a tehetetlenje megy a tanítóképzőbe, az érettséginél újra kiselejteződik: az életharcra képtelenje megy a papképzőbe. Ez természetes, a papi pályán nincs gazdag jövőre kilátás (a debreceni püspöknek most emelték fel a tavaszon tízezer koronára a fizetését), sőt nincs nagyobb tisztességre, hírnévre, dicsőségre sem kilátás. Nem úgy, mint hajdan, mikor legalább aki tudományos életre akarta szánni magát, pappá lett. Ma aki tudós akar lenni, éppen nem vonulhat a falusi parókiára, annak élet kell, laboratórium, könyvtár s a szellemi piacnak termelő befolyásolása. A teológiai képzés aztán még azt is megöli a papjelöltekben, ami életrekészülést azok a középiskolából magukkal vittek. Száraz abrakot kell rágniok, meddő teológizmust, amely négyszáz éve elmaradt a világ szellemi fejlődésétől. A prot. teológiák semmi tudomást sem vesznek arról, hogy a protestantizmus lényege négyszáz év óta az volt, hogy a pap földet művelt, együtt a paraszttal, s azt megtanította a jobb művelésre, hogy a pap ügyvédje, bírója, orvosa, politikai pártvezére volt a népének, és soha, soha nem közvetítője az istennel való dolgaiban, nem gyóntatója és nem lelki bajaiban tanácsadója, nem levezető csöve a titkos lelki bűnöknek és betegségeknek, amint ezt oly szerencsésen megőrizte hivatásában a katolicizmus, papjai és hívei javára.

Ha modern protestáns teológiákat csinálnának, ahol nem teológiai szecskát vetnek a papnövendékek elé, hanem emberekké, kész és az élet minden dolgára kinevelt emberekké, népvezérekké nevelnék a papot: megmenthetnék az Egyházukat.

Ha meg tudnák találni azt a politikai hitvallást, amelyre a magyar fajnak szüksége van - ahogy mindig megvolt a kálvinista politika: megmenthetnék egyházuk számára a magyar faj régi négyszázados bizalmát és segítségét.

*

A magyar protestantizmus, vagyis a kálvinisták e bajaival közösek az összes protestánsok bajai.

Körülbelül ötven év óta, hogy az emberiség szociális munkája akkora lett, hogy a protestantizmus vezetőinek meg kellett érezniök, hogy itt komoly veszedelmekről van szó, hatalmi szervezetüket súlyos, talán reparálhatatlan kórság emészti, igen komoly kísérleteket is tesznek a baj orvoslására.

A nagy tömeggel szemben, amely ma már egyszerűen csak éli református egyháztagsági állapotát, s nem vesz igazi tudomást felekezetének belső ügyeiről azontúl, amennyire a társadalmi mechanizmus őt is bevonja a közösségbe: három fejlődési típusát látni a kálvinista egyház külső és belső hatalma érdekében végzett törekvéseknek.

Az első típus legnagyobb képviselője Tisza István. Sors, tehetség és erős meggyőződés szegik őt a fejlődő idők elébe, s hatalmi parancsszóval szeretné megállítani a megindult romlást. Szépnek, jónak és hasznosnak ismeri felekezete múltját az egész nemzetre nézve, és akarja, hogy az az épület, amely fölötte, mikor ő útjára indult, ezelőtt harminc-negyven évvel, még látszólag teljes erősségében állott: megmaradjon olyannak, amilyennek ő szereti. Úgy véli, hogy kívülről jött támadások ellen s belopózott ellenséges ideák ellen kell óvni, a modern kor gyorsan rothasztó, porlasztó szellemi gombáitól kell megvédeni, s akkor erősen konzerválva akármeddig elél és megáll. Ezért mindenekfölött amolyan védelmi politikát folytat, ahogy a régi fajta szőlőkkel harcol az ember, hogy peronoszpórától, lisztharmattól és sok más betegségtől megmentse, s szüretkor mégis kevés és savanyú bort kapjon. De jó bor az! Apáink is azt itták, ha nekik jó volt, mi se legyünk követelőbbek. Mérsékelten hajlandó beruházásokra is, mert sajnos muszáj. Ha nem táplálja a régen oly nemes tőkéket, akkor kivesznek, hát életben tartja és dicséri. A hajdani erényeket és a régi dicsőséget érzi ott lebegve fölötte, s megdöbbent szívvel látja, hogy minden nagy erőfeszítése és lelkes munkája mellett is így kell koronként felsóhajtania: oleum et operam perdidi.

A másik típus legismertebb képviselője Balthazár Dezső, a debreceni püspök. Egy generációval fiatalabb Tiszánál, és több társadalmi réteggel mélyebbről származik. Ezért már megérezte és belenőtt a külföldi protestantizmus újabb kínos és nagyambíciójú reformszellemébe, amely a teológiai dogmatizmus modern átalakítására irányul, viszont otthonról, a magyar közéletből magával hozta a kálvinista kisember erős reális érzését és józan érvényesülési törekvését. Ha annak idején, mikor a pályaválasztás döntőjén volt, a debreceni kollégiumban nem a teológiára, hanem a juris-fakultásra lép be, ma egyik vezére volna Jászi Oszkár mellett, az egész szocialista mozgalomnak, mert több a gyakorlati és a szervező talentuma, mint bárkinek szociális vezérembereink közt - esetleg -, hiszen az ember sorsa irányításában nemcsak belső erőinek van része, hanem külső elhelyezkedési lehetőségeinek is - talán a kormány mai pártjának. Így azonban a kálvinistaság papi szervezetének lett az egyetlen komolyan szerepet vivő vezérembere. És miért lett, s hogy lett azzá. Fiatalon, 40 éves korában, hogy lett debreceni püspökké, a legreprezentánsabb kálvinista egyházfővé. Mindenesetre nagy segítségére volt a konkurencia hiánya, a ref. papság ma egyáltalán nem bővelkedik tenni tudó férfiakban, s ha egy ilyen kerül közéjük, annak teljesen nyitva az út fölfelé. De az igazi sikert mégis az hozta meg neki, hogy a protestantizmus életében ő jelentette az új tartalmat. Nem hozott semmi hitéleti új igazságot, semmi társadalmi nagyszerű reformot: de hozta a nyílt és őszinte és szocialistán becsületes anyagiasságot. Egyelőre Balthazár Dezsőnek nincs több messzehangzó programja, csak a papi fizetés meggyarapításának jelszava. Ez tette őt püspökké. Hogy bent, a lelke mélyén mit érlel, azt ma még nemigen lehet tudni. De ez a becsületes nyíltság, amellyel a papság legégetőbb és legszomorúbb ügyét, a szégyenletes szegénységet, a mai kor tisztességes őszinteségével vitte piacra s a bérharcok eszközeivel igyekszik rendezni: ez őt, az egész magyar ref. papság szemében annak a régen várt vezérférfiúnak sejtette, aki a protestantizmusnak a közélet számára kiürült olajoshordóját megtölti új tartalommal. Az ő esete mutatja, hogy ez a "bibliai frázisokat puffogtatónak, lelki tunyaságban és ízléstelenségbe züllesztettnek, kalabriás-szagú fekete patkányoknak" szidott kálvinista papság mennyire tele van az új idők új céljai és feladatai iránt érzett várakozással és lelkes hajlandósággal. Ha a Balthazár Dezsők meg tudják oldani azt a feladatot, hogy ez a jól szervezett és készen álló népvezérségre teremtett papság megtalálja a maga új rendeltetését és munkájának új formáját: akkor a protestantizmus megvalósíthatja mindazt a föladatot, amit a régi generáció (Tisza Istvánék) s az új társadalmi bölcselők (Jászi Oszkár is) várnak a magyar nép jövőjétől.

A harmadik típus képviselőjeként lépett ki e folyóirat hasábjain Szabó Dezső írótársam, a minap írott lázas cikkében, amelynek hatása alatt próbáltam én is itt újra átgondolni az ő kérdését: "milyen gyökerekkel kapaszkodik ma a protestantizmus a magyar életbe".

Szabó Dezső a legfiatalabb generáció tagja, ezé a mi hirtelen kultúrájú generációnké, a fiatalságé, amely még minden felelősségérzés nélkül ítél, s ilyenformán az eszmehódítás szabadságában minden új igazságot mohó szívvel habzsol fel. Szabó Dezső, aki nem áll egyedül, hanem ebben az ügyben joggal képviseli a harminc éven aluli nemzedéket: megittasodva a nyugati kultúrától, sőt nem is attól, hanem annak a hatása alatt kigyúlt magyar álmoktól, fogja székelyül a ráöröklődött fringiát, s egyszerre agyonveri háromszáz évbeli őseit és nemzőit: mért nem csinálták meg neki azt a kultúrát, amit Párizsból hazagondolva olyan jól el lehetne képzelni a magyar téreken.

Így jön mindig a tatarozó után a renováló generáció, aztán a romboló, amely egészen újat, mást épít.

Úgy látszik, megint itt van az idő, mikor a kövekből is prófétáknak kell teremniök.

*

Okos és hasznos és természetes fejlődés-e az, hogy az emberiség emberi dolgait szociális szervezkedés éppen úgy kiveszi a papság kezéből, ahogy a lélek anyagi szükségeinek tudományát kivette?

Ha igen, akkor a protestantizmus élete meg van határolva. Mert akkor papságra többé csak az emberi léleknek a mélyén élő megdöbbenésekben, az életen felüli és életen túli ügyekben van szükség. A protestantizmus azonban kezdettől fogva ezeknek a mélységes titkoknak nem kifürkészésére, hanem békés elhallgattatására vállalkozott. Nem fog-e jönni valami új szociális munka, a transcendentalizmus jele alatt, amely az embernek ezeket a szükségeit is kiegyenlíti? Úgy vélem, az Egyháznak legbölcsebb törekvése mégis csak az lehet, ha megmarad a saját első feladatánál, az emberi lelkek titokszomjának kielégítésénél. A legjámborabb, a legradikálisabb, legfilozofiátlanabb ember is tele van titkos elmeredéssel a Végtelen problémájával szemben: a vallás évezredeken át jótékony narkózissal segített az egyénen, tömegszuggesztióval intézte el azokat a kínzó kérdéseket, amelyek az egyes embert a létprobléma irtózatos gyötrelmeibe taszítja, ha magára marad.

Mihelyt az Egyház varázsa megszűnik, mihelyt az ember magára bukik a Lét rettenetes űrében: rögtön rohanni fog mindenki a legkalandosabb és a legképtelenebb miszticizmusok bázisa után. Az Egyház végezte az emberiség legkorábbi ideje óta azt a nagy szellemi kiegyenlítést, amit a villámhárítók végeznek az emberek építményei fölött a légköri villamos feszültséggel szemben. S az Egyház árnyékában az ember megcsinálhatta a maga mindennapi dolgát, és átaludhatta a maga minden kínos, félelmes, titokzatos éjszakáját.

A katolicizmusnak ebben a munkában, hogy tovább berozsdálatlanul álljon a lelki viharok között, nagy erősségére van, még hosszú nagy időkig az a másfélezredévi munka, amellyel megépítették és az emberi lelkek mélyéből kibányászott arany, amellyel elborították őseink az egész szervezetét.

Ma már nem építenek San Marcót, azt ma sem lehet gyárilag állítani elő, arra ma is évszázadok munkája kellene, s arra nincs többé ideje az embernek. De ma hónapok alatt nagyobb épülettömböt tudnak emelni, mint akkor egy évszázad alatt: ezért bízvást hisszük, hogy az emberiség ma is gondoskodni fog pillanatnyi szükségeiről akkora szervezkedések által, amilyenekről hajdan nem lehetett álmodni.

Az Egyházakhoz pedig vissza fog járni, és ugyanazt a felséges megilletődést érzi majd árkádjai alatt, mint más emberi munkának csodálatos dómjai alatt: de azon kívül fogja megkeresni a mindennapjának óráit.

És talán a magyar protestantizmusnak az éppúgy, mint Egyháznak általában, annyi a problémája, hogy mikor következik be az idő, amidőn ez az élő szervezet múzeumi csodálatossággá válik.