Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: Tristan Bernard: A csendes férj

Tristan Bernardnak ez a regénye a csendes vizeken muzsikáló malmok emlékét idézi föl. Ez nem véletlenség, ez írói szándék, és éppen az a sajátság, mely a kis regény értékét fölemeli. Világváros: társadalmi, gazdasági, erkölcsi mérhetetlenségek hömpölyögtetik benne előre a polgári életet, vajon nem összesítik-e az egyéniség nélküli sokaság életét ilyen végnélküli muzsikává, melynek ritmusai úgy táncolnak előre, mint a nagy folyamok apró és örökös egyformaságú vízcsipkéi csöndes nyári délutánokon... A tömegözönben csak a nagy egyéniség tud külön levegőt szakítani maga köré, és az így támasztott térben kidomborítja magát. De ezek az emberek itt csak polgárok az intelligenciának avval az általánosságával, mely egy jól szituált és régi műveltségű nemzetnél olcsó közvagyon. Ahogyan valamennyien bele vannak ágyazva életük természetes levegőjébe, melyet az író egy pillanatra sem enged magasabbrendűvé válni: az a biztos fogás ez, mellyel nagy regényírók tudják megvalósítani azt a célt, melyet maguk elé tűztek.

Tristan Bernard regényének ábrája az ismert francia háromszög: férj, feleség, házibarát. De ez a megunt téma tovább van fejlesztve a maga helyzeti és pszichológiai következményeivel együtt. A hármasban való házasélet által, mint a gőzmozdony a biztonsági szeleppel, mely automatikusan nyílik, amikor robbanás fenyegeti a kazánt, valami korrektúráról gondoskodott az a társadalom, mely a házasság intézményével elrontotta magát. De egy nagy élő szervezet, mely rossz szabályokkal feszélyezte sorsát, és evvel állandó konvulziókat idézett föl, nem állhat meg az ösztönös segítség egyszerű és éppen annyi bajcsináló gyógymódjainál, mint amennyi ellen éppen helyre akarja ütni a hibát. Hogyan is áll lelkileg a három tényezőnél: az asszonynál, a férjnél és a szeretőnél az a valami, amit szürkén úgy nevezünk, hogy csalás, ami azonban a maga legtöbbször bús egyformasága mellett is sokkal több: a természetes és a dogmás élet összeütközése, keresése valami kiegyenlítődésnek?... Ehhez a kérdéshez szolgáltat új adatokat Tristan Bernard regénye. Legjobban a férj érdekel bennünket, mert belőle vetődik ki legjobban a probléma.

A "Tue la!" egyszerű megoldási elvénél a csalás esetében, nem lehetett megállni. A vérszagú barbárság ezen álláspontjáról való elmozdulást, ha semmi más nem magyarázná, akkor is meg lehetne érteni, hogy abban a korban, melyben immár az egész művelt világnak kezd tudatává lenni: a nők fölszabadításának sürgőssége, nem lehet a férfivilág gondolkodásának megtestesítője: a karddal vagy revolverrel gyilkoló fehér Othello. A dolog már nem intézhető el tőrrel, pisztollyal, ököllel! A lélekben kell a férfi maga-magával való megütközésének végbemennie, ezekben a véres belső tusákban kell a későbbi idő számára az új házassági erkölcsöt kialakítani, addig is, amíg össze nem dől maga a házasság. Ebből van valami "a csendes férj"-ben. De a kombinációk és variációk milyen sokasága merül föl! Ahány ilyen hármas csoportot fog az irodalom beállítani, annyi új változata lesz ennek a kérdésnek. Elite-lelkeknek ilyen szembekerülése még jobban érdekelte volna az olvasót, de az író nem ezt akarta, és szuverenitásába nincs beleszólás. Tudja csinálni, amit akar, és amit csinál, az élet általa kiválasztott részének művészi ábrázolása és kifejtése.

Ez a polgári Párizs! Ebben a világban a civilizáltság elemi föltételeit: a tisztes lakást, a jó kosztot, a szép ruhát, a nyaralást, a szakácsnét, dadát, a vendéglők látogatását éppen úgy nem nélkülözhetik, mint a levegőt. Az emberek jól élnek, anélkül, hogy különösebben erőlködnének, megfeszítenék és tönkretennék magukat. A műveltség általánossága és a tudásban való elöljárás félsmokkokat nevel, apró lepkéket, akik a nagy fény körül röpködnek, de sajátosságuk nem abban van, hogy ebből a fényből valamit magukba szívnának, hanem ebben a röpködésben. Ebből a fajtából való a férj és a barátja is. A papák és a mamák még régebbi emberek, és ha az orvos már hozzá is tartozik a házi berendezéshez, azért mustárlappal gyógyítanak. Az élet ebben az osztályban, mely pénz, üzletek és hivatal után él, mégis csak fölszínes tehát. És jó üzleteket kötni, tárgyalni, terveket kiépíteni és azokat az életben, mely gazdasági fejlődöttségénél fogva adja az alkalmakat, meg is valósítani: ez épen úgy benne van a cirkulusukban, mint az, hogy a leánynak férjet kell szerezni. A házasság annyira fontos, hogy a férj fajsúlya nem is olyan döntő. No és aztán: jöjjön a polgári élet, békével és perpatvarokkal, apró házi izgalmakkal, betegség, szülés, utazás. A regény nem ennek a megmutatásáért íródott, de írója biztos volt abban a művészetben, hogy amikor ebből csak éppen annyit mondott el, amennyire okvetlenül szüksége volt a tulajdonképpeni történet egybekapcsolásához, átfogó képét adta annak a párizsi középosztálynak, mely valahol a lateiner és az iparosvilág közt helyezkedik el.

Ezt a férjet nem becsülhetjük sokra, de egy magasabb skálára átírva és meghagyva lelkében a gyengédséget és jóságot: benső gondjai és tépelődései mindazok lelkéből van merítve, akik kevesebb léhasággal, de ugyanúgy rákerültek a végzetes útra: hadd legyen az asszony jobb kedvű, ne unatkozzék és ne érezze egyetlen férfi egyhangúságát. Ezen az úton ritkán van megállás! És mit csináljon az a férj, aki ilyenkor nem akar ölni? És nemcsak azért nem akar ölni, mert ilyesmire semmiféle indulat nem tudná rávinni, de azért sem, mert sajnálja az asszonyt, sajnálja elveszett szórakozásait, kis örömeit? Erre az izgató kérdésre világítanak rá a csendes férj vívódásai. A következtetésekben aligha szabadna tőle leckét venni - de az író nem mintának, hanem esetnek szánta őt - ez sekélyes ember, akit bizonyára nagyon szeretett a mamája, és akinek legfőbb erénye a nehéz helyzetekben nem a fölülemelkedés, hanem a gyermekesség. Ilyenek lehetnek kritikus helyzetekben azok az emberek mind, akiknek legfőbb sajátságuk a minden körülmények közt való jólneveltség. El is jut ezen az alapon ugyanoda, ahova nagyobb lelkek megrázó belátások alapján jutnak el: az asszonynak minden körülmények közt joga van a maga boldogságához, ha a boldogságnak ez a fajtája üdvözíti.

Az írónak nem az a módszere, hogy kiragadjon egyes dolgokat és így mutasson rájuk, az emberei tesznek, vesznek, cselekesznek, beszélnek és ebből jön ki mindaz, amit az író akart, hogy ezekről a dolgokról megállapítsunk magunkban. Nem azok közül való, akik vaskos, fogható váz köré rakják a történéseket, a dolgok jönnek-mennek, egymásba kapcsolódva tovahullámoznak, és visszatérve bezárják azt a kört, mely nem fogható az életben sem, de azért egy bizonyos együvé tartozó embercsoport körül tejútszerű ködként gyűrűzik és magába zárja azt a sorsot, ami az emberek cselekvéséből kijön. Finom, láthatatlan kéz tereli ebben a regényben körbe a táncot...

Az asszony és a szerető: tömegalakok, evvel is, valamint avval a közönséges és szennyes véggel, melyben az asszony, a férj és a gyermek - nem tudni, a két férfi közül melyiké - egymáshoz züllve továbbra is együttmaradnak és élnek, anélkül, hogy megromolva egyáltalán még problémájuk volna, világos az író szándéka. Ebben van benne a maga kritikája azokról, akikben egy egész társadalmat jellemzett. Ezek az emberek, akik itt megfutják a maguk regényét, egy pillanatra sem emelkedtek föl a házassági kérdés szociális és filozófiai vizsgálatához, de az, ami velük történt, súrolja ezt a határt, és ebben van éppen a regény mélysége: a tragikus probléma a filozófia nélküli emberek sorsában is ott van, és amit nem tudnak elrendezni azok, akik erre hivatottak volnának, abba ők pillanatnyi mély emberi vibrálások és rázkódások után, közönségesen belerohadnak...

Tristan Bernard elmondási módjához hozzátartozik egy pár képzet, az író minden pillanatban nyilvánuló fölénye, melybe finom, sugárzó irónia van tömörítve: mély, nyugalmas karosszéket, füstölgő szivart, vastag porceláncsészében forró feketekávét idéz. Ez a fölény oly nagy, hogy az író szinte nem bírja tovább, és regénye utolsó fejezetében kilép abból a személytelenségből, melynél fogva tudja éppen regénye a végnélküli és örök dolgok benyomását kelteni, kettétöri művészetét is, az addig láthatatlan író helyett: a konferanszié áll előttünk és ez kár.

Könyvét - ez bizonyos - nem azok fogják szeretni, akik minduntalan valami nagy eseményre kívánnak rátapintani, de akiket mélyen vonz az, hogyan alakulnak ki az író tolla alatt az érdekes lelki arcképek, amiket a nagy tömegélet szele fú körül...

Tristan Bernard regényét Kosztolányi Dezső fordította magyarra, az ő finom megérzőképességének és stílusművészetének az érdeme az, hogy ennek a párizsi polgártömegnek - melyről itt szó van - élete a fordításban is olyan végnélküliséggel látszik előrefolydogálni, hogy szinte élesen riasztják föl még az új és új fejezetek is, ez volt az, amiben az író akarta és kitűnően tudta ennek az életnek egyhangú zenéjét megörökíteni.