Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Szabó Dezső: Pascal éjszakája

Szabó Dezső: Pascal éjszakája
Nem novella
4.

Látta magát Párizsban, második élete áldott bölcsőjében. Látta az első csodálkozások édes mámorát: meddőnek, jövőtlennek, halottnak érezte magát, s íme a sokféle élet e hatalmas záporában újra ezer csírát érzett foganni élete gazdag szűzi humuszában. Élete szomjas kíváncsisággal nyílt minden humánum: minden emberi nézet, filozófia, tett, szépség felé. És itt fakadt először szemébe a múlt: kövekben, vászonban, hangokban. Magyarországon a múltat csak hangzatos mondatok reprezentálják, magát a földet az őrült borbély, a folytonos dulakodás meztelenre borotválta minden széptől. Az ember volt életének eredménye, mint abszolút széppé tisztult valami hiányzik a magyar élet neveléséből. De itt úgy látta meg a múltat, mint egy csodálatos szép Csipkerózsát, mely ott alszik a marakodó demokrácia buja vegetációja közepett. És ennek a sokféle életnek az áramlásában, ennek a csodálatos múltnak az igézete alatt új illúzió hazudta benne magát az élet értelmévé: Az élet mindig minden hit, minden temperamentum, nézet, érdek, egymásba harapása volt. S íme a tiszavirág érdekek csúf küzdelméből a múlt csak abszolút szép alkotásaiban marad meg. Az élet lényege, eredménye, végcélja tehát a szép. Nincs hazugság a világon, minden kéj és minden szenvedés, minden bűn és heroizmus szent, mert minden emberi szépet termel. A bosszúálló mitológiák szadista istenei felsülnek végtelen cinemintyéjükkel, mert az ember a poklot is széppé szenvedi. A múlt óriási tükör, hol egy nagy kibékítő megértésben mindent testvérnek, magunknak: szépnek látunk. Ez az élet tehát: érdeklődni minden nézet, érzés, tett iránt, átélni minden humánumot... időleges tartalmuk érdekszenvedélyük múltával elvész, de a forma humánuma halhatatlanná szépül.