Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
IV.

Tél volt, sok hó esett, a Macska-zugban nagyon csendes volt az élet. Fönn a hegyen a fehér csúcsok és a fekete erdők fölött ordított a szél, és a kis házak még alacsonyabbnak, még félősebbnek látszottak. A szűk utca közepén és a sarkán is nagy kupacokba volt hányva a hó, és alig maradtak keskeny utak a járókelők számára. De a behavazott zugban alig is járt ember, csak éppen az asszonyok, akik a piacra mentek, a férfiak, akik a hivatalokba siettek, az öreg penzionáltak ilyenkor nem is mozdultak ki. Benn a kályhákban piros tüzek égtek, és csöndes, régi, szomorkás polgári hangulatok ültek a szerény lakásokban...

Az öreg kandúr kibújt a kanapé alól, ahova a szobába besurranván elbújt. Az öreg macska a kályha mellé szeretett volna ülni, ott egy fotel állt, és tapasztalásból tudta, hogy ott jó meleg és puha hely van. Erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy ebben a pillanatban nem kell félnie a pipaszártól, ki is osont a kanapé alól, és elszánt ugrással a fotelben termett. Senki sem kiáltott rá, és nyugodtan elhelyezkedett.

Nagy csend volt, Gedenk Lujza az ablaknál ült, és a költő verseit olvasta, látta őt, amilyen kócos és szilaj volt, amikor ő ehhez a kötethez odadobta neki magát, és milyen sima, megfésült és kiforrt lett, amire ezeket a verseket kiaknázta az ő hiúságából, ábrándozásaiból és érzéki megfeledkezéseiből. Végtelen jövőbe látta amazt belehelyezve, maga mögött pedig úgy érezte: bezárult múlt és jövő... Megcsalt és elhagyott asszony volt leányfejjel! Nincs más menedéke: itt az alacsony szobában, a kandúr és a pipaszár jelképezte kihalt nyomorúságban kell elhamvasztania életét!... A versek semmi gyönyörűséget sem okoztak neki, hideg, holt írás volt az egész, és semmit sem változtatott azon a valóságon, hogy valaki letépte róla és elrabolta magának ifjúsága hamvát és hajadoni volta kiváltságát: minden lehetőséget arra, hogy a csalódással lelkében bár, de egy más férfivel még egyszer újra kezdhesse az életet. Most itt kellett ülnie a téli alkonyatban fiatal és friss testével, mint valami élő temetőnek...

Gedenk Böske föl-le járt a szobában, a tűz piros szeme utána világított a kályhából, és testének különös árnyéka, mint titkos lény kísérte a szobában. Kezében könyv volt, bele-belenézett, elolvasott egy pár sort, aztán hang nélkül csak az ajkát járatva, utána mondta, amit olvasott. Neveléstant tanult, de sokszor elvesztette a fonalat, tizenhét éves volt, és ez el-elszakította a könyvtől. Gondolatai messzire röpültek, végigszaladtak az utcákon, ahol fiatalsága, mint a tavasz, el-elvonult, be-bekukkantott házakba és szobákba, ahol kedves percei virágoztak el fiatal lányok és fiúk társaságában, föl-lejárt és érezte a fiatal, szűz, meleg testét és a mozgástól megremegő bimbós mellét, a szerelmen és az élet más szép ajándékain merengett pillanatokra, gondolatai aztán vissza-visszaestek a könyvhöz, aztán megint kiszálltak a nagyvilágba, ahol napfény, virág, ifjúság, szép ruhák, ékszerek, nagyszerű lehetőségek vannak, és ahol a bátorságra, mint meghódítóra váró boldogság megkísérti azt az embert, aki utána mer nyúlni, aki nem gyáva, nem tépelődő, hanem egyenesen a célnak vág és nem tekintve másra, letépi azt, ami neki jó, és így megy mindig előre, mindig előre, előre... Aztán látta az árnyékot, mely folyton kíséri, megborzadt, mert az élet veszedelmeire, a bukásra és a nyomorúságokra gondolt, erős akarattal elszakította innen és belevetette magát ifjúsága reszketéseibe, amik mint illatos vihar keresztülrohantak már az idegein, anélkül, hogy valakihez vagy valamely elmúlt élményhez végleg odakötötték volna... aztán három bús és majdnem zord fejet látott maga előtt, amint az alkony sűrűsége kezd tömörülni körülöttük: az anyja, Anna és Lujza... az egész olyan volt, mint egy régi emléke: november végén a kihalt és kifosztott mezőkön mentek át, lilásból szürkébe gomolyodó köd ült a földre, és egy pár fekete állat gubbasztott a deres alkonyatban a kihalt barázdák fölött... de aztán megismerte őket: nem állatok voltak, hanem künnfelejtett, megfagyott káposztafejek... de a mezőkről mindjárt egy másik mezőt idéztek eléje kapcsolódó képzetei, a párákról más párákra emlékezett: tavaszi fénylő párák voltak, zöld gyep... fénylő lovascsapatok száguldanak a smaragdos füvek fölött... az volt az üteny! Az volt a mozgás, a diadalmas, fénylő rohanás! A kürtök szóltak, mintha az élet harsonái riadoznának, a falanksz előre zúgott, mintha az égnek messze, ezüstösen káprázó kapuját akarnák bezúzni és megszabdalni a kivont kardokkal! Ez az ifjúság!... kedélye megint fénylett, nagy rugalmasság fogta össze az idegeit, az egész testét, és egyszerre ok nélkül, hangosan és csengve, mint a madár az erdőn, elkacagta magát...

Gedenk Anna egy nagy ráma fölött makacsan hímzett. Emelte, buktatta a tűt, húzta a szálat, de már rég nem a munkára gondolt, melyet csak gépiesen folytatott. Az est lassan-lassan vállai fölé hajolt, és míg folyton ide-oda húzta, fűzte a tűt, csendesen, lassan nagy, forró ingerültség sűrűsödött benne össze, mint mikor az éjszakában felnő a vihar.

Gedenkné a kályha mellett ült, és Penelopé-harisnyáját kötötte. Ott tudott ülni anélkül, hogy egyáltalán gondolkodott volna, elméje olyan kihalt volt már, hogy csak a külső történések szokták gondolkodásra ingerelni. A tűk folyton táncoltak ujjai közt, csak nézett a levegőbe, és valami olyasmit érzett, hogy most jó, mert a családban béke és csend van, és nem kell semmiért sem félnie... Nézett, nézett, a keze jár, járt, olyannak látszott, mint a vak, akit az életben valaki vezetett, és meghagyta neki, hogy a közönség mulattatására mutassa táncos ujjait. Csakhogy kísérője és közönsége már régen eltűnt mellőle, de ő nem tudja ezt, mert hiszen szegény nem lát! Ott áll az aréna porondján, és még mindig mutatja a maga siralmas, kis tudományát...

Gedenk jött be az ajtón, a bajusza nagyon fityegett, az öregasszony tudta, hogy ez mit jelent, számokban le tudta olvasni a bajusz lankadtságáról a spriccerek mennyiségét. A kellemes illúzió, mely az öregasszonyt körülburkolta, eltűnt, erős szemrehányással kiáltott rá az öregre:

- Papa! Te már megint három spriccert ittál!

Hangja nagyon energikus akart lenni, de ez a szegény öregasszony már olyan szerencsétlen volt a kitöréseivel: a hangja üresen csengett, nem volt benne semmi eleven feszültség.

- Na ja! Na ja! - mondta lanyhán az öreg, és ösztönszerűleg a macska után keresgélt tekintetével, mert tudta, hogy az kibúvót biztosít neki.

- Nem mondtam neked már egyszer: papa, ne igyál három spriccert! Csak kettőt igyál! Háromtól egészen bamba leszel.

Az öregember fölfedezte a fotelben a macskát, kikapta télikabátja zsebéből a pipát:

- Siehst du das Luder! Hinaus du Bestia! Hinaus! Hinaus! Du Karnália, was du bist!

Kinyitotta az ajtót, és a pipaszárral, nekitámadva, kiverte a macskát a szobából. Aztán totyakosan betette az ajtót, leült a macska helyére, és egy pár pillanat múlva elaludt.

Megint nagy csend lett, de Annából egyszerre kitört:

- Hallod, te Böske! Tudtam rólad, hogy szemtelen vagy, de hogy ilyen aljas légy, azt nem gondoltam rólad.

- Tudtam rólad, hogy nem vagy finom, de hogy ilyen pokróc légy, azt mégsem gondoltam! - nagyon komolyan mondta ezt Gedenk Böske, aki még mindig föl-lejárt, és most piszén és gyermekesen nevetett.

- Én exponálom magamat, idecsípem ezt a mulya embert, te pedig elcaklizod tőlem, te pimasz!

- Ostoba vagy, te vén dragonyos! Csak nem hiszed azt, hogy nekem kell ez a hidegen kelt tészta-ember? Csak nem gondolsz rólam ilyent? Pfuj!

- Akkor mért nem hagysz neki békét? Elcsípted előlem! De csak azért tudtad elcsípni, mert szemtelen és frivol vagy! Úgy teszel, mintha bármikor kész volnál lefeküdni vele!

- Bocsásd meg, de én azt hittem, hogy te még mindig istenfélő vagy, és a barátokhoz jársz a templomba!

- Nagyon jól tudod, hogy már régóta a dómba járok!

- Hát mit tegyek, hogy a helyzet a te előnyödre megváltozzék?

- Ne légy olyan naiv! Hisz az utcán is magad után bolondítod az embereket, olyan szorosra húzod a szoknyád!

- Azt te is megteheted! Csakhogy teutánad már nem bolondul senki, mert olyan vagy, mint valami ruszlis hordó.

- Hozzádvágok valamit!

- Akkor sem változtatsz azon, hogy te tizenhárom évvel előbb születtél, mint én.

Az öregasszony már annyira megszokta az effajta hangzavart, hogy valósággal nem is hallotta ezt a veszekedést. Csak arra riadt föl, amikor valami nagy csettenéssel, reccsenéssel egészen a közelében apró cserepekre tört a falon. Ami ott összetört, az a porcelán hamutartó volt, amit Anna Böske után hajított. Gedenkné ijedten ugrott föl.

- Jesszus, MárJószef! Most már megint! Csak azt szeretném tudni, hogy miféle fajta vagytok? Pfuj! Pfuj! Nem néztek az anyácskátokra! Egy centiméter és most én szépen néznék ki! Mit csináltok ti énvelem? Hát lehet ezt kitartani veletek? Inkább meghalni! Ja, bizony! Inkább meghalni!

Fölkelt, a szeme már megint könnyes volt, kiment a szobából, átment az előszobán, a hideg konyhába. A hidegségről eszébe jutott, hogy tüzet kellene rakni! Forgácsokat vett hát elő és tüzet rakott.

- Te bandita! - mondta Gedenk Böske Annának -, hát mit csináljon az ember köztetek, ha egy csepp kedélye van! Ti már mind tönkrementetek!

- Szép kis hecc, mondhatom!

- Kiheccelem magam, aztán visszaadom neked ezt a sárgát.

A két leány elhallgatott. Már egészen sötét volt, a kályha sárgaréz ajtajának három kis kerek, piros tűzszeme belenézett a téli estbe, ott ültek szótlanul, a sötétség lágyan és melegen körülburkolta őket, csak az utca felől, az ablakon át erőlködött be a hó fehérsége, és ahogyan ott magukba mélyedve, mozdulatlanul ültek és hallgattak, olyanoknak látszottak, mintha az élet nagy pusztaságában a hó behavazta és eltemette volna őket...

Valaki kopogott. A nagy, az árnyakat fölfaló sötét csöndben a három leány a hirtelen jött hangos hangra ijedten riadt vissza az életbe, nem is tudtak azonnal felelni. Komoróczy még egyszer kopogott. Lujza magához tért és határozottan, erősen kiáltotta neki:

- Szabad!

Ez a kiáltás úgy hangzott, mintha azt mondta volna: harcra föl! Harcra föl! És mintha ez a kiáltás folytatása lett volna egy másik dacnak, annak, amely folyton azt mondta neki: Csak innen el! Csak ki innen ebből a házból, ebből az utcából! El innen az emlékek, el innen az erdők elől! El innen, a fájdalmak elől! El innen a meggyógyíthatatlan sebekkel!...

Komoróczy kinyitotta az ajtót, belelépett a sötétbe, olyan halkan lépett bele, mintha csak valami sűrűbb feketeség nyomult volna a ritkább feketeségbe. Lujza egyszerre úgy látta, hogy ez az árnyékember az ő életébe nyitott így bele. Mindjárt gondolnia is kellett valamit:

- Ez a sárga ember, ez hálás lesz, ez még akkor se mer szólni, ha megtudja azt, hogy mi történt velem!

- Kisztihand! - köszönt Komoróczy. - Kisztihand! Jaj, nem is látom nagysádékat!

- Csak jöjjön beljebb! - mondta nagyon kedvesen Gedenk Lujza, és leküzdötte a félelmet és a borzalmat, mely undorral és szégyennel töltötte el érzékeit.

- Milyen kedves, meleg hang! - mondta Komoróczy -, csak az a baj, hogy nem látok!

- Azonnal meggyújtom a lámpát! - szólt Anna, aki megijedt attól, ahogyan Lujza hangja csengett. Ő még melegebb és jobb akart lenni, féltőn és gondos gyengédséggel szólt. - Csak inkább ne is mozduljon, meg találja ütni magát... Tudja, hogy finom, friss kenyeret sütöttem magának! Nagy gyürkét is csináltam rá.

- Ó, köszönöm, egészen meg vagyok hatva!

- Mert tudom, hogy szereti a jó ressre sült gyürkét!

Gyufa sercent, Anna meggyújtotta a lámpát, világosság lett.

- Kisztihand! - köszönt még egyszer Komoróczy. - Jaj, de borzasztó hideg van kérem odkünn.

Ahogyan ott állt, csupa szánalom volt, úgy várta egész lénye a meleg dadusgatást, a fölolvasztó cirógatást.

- Üljön ide közelebb! - mondta neki Gedenk Lujza anélkül, hogy a férfi sárga arcába mert volna nézni.

- Nem, nem! - tiltakozott egy hang Komoróczyban -, nem árulom el Böskét! Nem ülök hozzá közelebb! Hiába akarja, nem fogok közelebb ülni! Böske a legszebb, a legfiatalabb és szeret engem, és én is szerelmes vagyok belé! El fogom venni feleségül, és nem ülök Lujzához közelebb!

- Maga fél tőlem? - kérdezte Gedenk Lujza.

- Dehogy, kérem szépen! Dehogy! Hiszen Nagysád olyan jó. De itt közelebb van a kályha. És olyan borzasztó hideg van. Én semmitől sem félek úgy, mint a hidegtől.

- Hát ha maga olyan gyáva, hogy nem mer közelebb jönni hozzám, akkor én ülök magához közelebb!

Fogta a széket és odaült Komoróczy mellé.

- Undorítón tolakodó vagy! - jegyezte meg Gedenk Anna.

- Jaj, Anna nagysád - nyafogta Komoróczy -, csak ne mindig ezeket az erős szavakat.

- Maga csak hallgasson! - riadt rá erősen Anna, de mindjárt megbánta, és hozzátette - Hozok magának jó, finom gyürkét.

Gedenk Lujza kedvességével szemben ő is ki akarta használni a maga fegyverét. Már indult is a gyürkéért, de abban a pillanatban lépett be a szobába Gedenkné. Nagy tálcán párolgó, forró kávét hozott, a szoba egyszerre tele lett a kávé erős szagával, az öregasszony láthatólag élvezte ezt az illatot, arcán ostoba kis boldogság vibrált.

- Kisztihand! - köszönt Komoróczy.

Az öregasszony letette a tálcát és megint így szólt:

- Na, tessék az asztalhoz ülni! Főztem finom, friss kávécskát...