Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
III.

A pénzügyigazgatóság ódon sárga épületének homloka a piacra nézett, három emeletén százhúsz ablak meredt az utcára, valaha kaszárnya volt, harcos cirádákkal a frontján, most meztelenül, bamba szemekkel bámult a világba, és elmebetegek óriási, hideg koporsójára emlékeztetett.

Ide járt föl Komoróczy minden reggel, és innen távozott minden délután két óra után két perccel. Pontosan, mint az óra, mely gépre jár, jött, ment és épp ilyen automatikusan végezte el azt is, ami közbeesett, a hivatalos munkát. Megerőltetnie nem kellett magát: sablonos esetek kerültek elébe, rovatok, amikbe számokat kellett írni, és vízszintes sorok, amibe szokványos, hitvány kis mondatokat kellett bevezetni. A sápadt életunalom kényszerű leereszkedésével tette mindezt. Halvány arca, mint lankadt sárga rózsa betegen nyílott az akták fölött, és a szeme avval fenyegetődzött, hogy egyszer csak el fog olvadni, és drága sós vizük szenvedő özöne el fogja borítani azt a sok nyavalyás és szolgai írást, melyhez mint közönséges, alacsonyrendű robothoz, nemes szentimentalizmusa beteg keggyel leereszkedett.

Mint száműzött hold járta útját lakásától a hivatalig, föl a harmadik emeletre, mint olyan ember, aki sorsáért a legnagyobb részvétre méltó, fogadta mások köszönését, és gyöngéd és szenvedő mosolyában - ahogyan megemelte cilindert - bús és finom üdvözlet volt a csöndes és előkelő szenvedés azon rezignált ösvényeiről, melyeken közönséges panasz és profán siránkozás helyett a befelé mélyült örökös fájdalom fátylaiba ringatta el magát.

A munka, a járás-kelés, az evés, az alvás: mindez kiszabott bús szerepnek látszott, amit eljátszott, mert el kellett játszania, minthogy a kegyetlen rendezők, akik életet adtak neki, ideküldték a világba...

Termete magas volt, de ehhez képest nagyon keskeny, finom kis csontjai voltak, a nagydarab ember csupa bizsuból volt összerakva. A természet a fején pótolta némileg ki magát, feje, arca kissé nagyra sikerült, de azért az arány nem volt torz, éppen csakhogy megjelenéséből a fej impressziója nyomult előre. Az egész arca hosszúkás volt, halovány sárgás színű, kétoldalt beesett, a szája csüggedt ajkvonalakkal néma önmegadást fejezett ki, és agy, bús, tükrös szemén mintha mindig könnyek lettek volna elolvadva, két ártatlan válla gyermekes kifejezéssel szögellt ki arca alól, vértelen fülének petyhüdt, sárga kis cimpái, mit értelmetlen, kis sárga húsfoltok csüggtek az arca két oldalán, mint a bánatnak két kis fétise. Szenvedő megjelenése majdnem elfeledtette csúnyaságát, és csaknem mély hatást tudott gyakorolni az érzelmes szívekre.

- Nagyon jó akarok lenni hozzá! - mondta Annában a meleg benső érzés, az a csöndes jóságparázs, ami vénleányos zsarnokoskodása és kesernyés nyersesége alá temetve csaknem szentimentális, de néma befelé való nyilatkozásokkal, föl-föllobbant kedélyében. - Szegény ember! - mondta ez a benső szelíd hangja -, milyen szomorú, és betegnek is látszik.

A ridegen bútorozott ripszgarnitúrás szalonban ültek most az ozsonna után, ahol csak pár pillanattal azelőtt fűtöttek be. Meglehetős hideg is volt, és Komoróczy szeme azt mondta:

- Így van ez! Milyen hideg van itt! A lélek is reszket bennem! De ez az én sorsom: mindent el kell viselnem!

Anna látta a szenvedő kifejezést, valami kedveset és jót szeretett volna neki mondani, vagy tenni, de nem tudta, mit? Attól kezdve, hogy a huszonnégyen is átlépett, egészen elszilajult, tetszelgett abban, hogy durva és cinikus tud lenni, és mintha ez a vénleányságnak természetes tartozéka lett volna: belenevelte magát a frivol külsőségekbe és az affektált szívtelenségbe. Most pedig, amikor akart, már nem tudott megnyilatkozni, nagyon messze jutott magától, és hiába kereste magát.

- Miért ne szeressem? - mondta magában, és szelíden akart ránézni - szívesen elápolgatnám! Még talpra is állítanám! A barát az más volt, annak olyan erős karja volt, de nagyon erőszakos ember, és az egész csak becstelenséghez és botrányhoz vezetne... Maga talán beteg? - kérdezte hirtelen a fiatalembert, és a mondat, melyet gyengédnek szánt, olyan vádolóan és fenyegetően hangzott, ahogyan a csendből hirtelen kitört, és mint a szél a fáknak, rohant neki a beteges embernek.

- Milyen kíméletlen! - mondta magában megrebbenve Komoróczy -, milyen terhes volna egy ilyen durva nővel együtt élni! Ó, nem! - felelte -, nem mondhatnám, hogy beteg vagyok, csak folyton vigyázni kell magamra, ez az egész! Könnyen meghűlök, és akkor mindjárt influenzát kapok, azért mindig vastagtalpú cipőben és meleg harisnyában járok. Tetszik látni: ilyen dupla talp van mindig a cipőmön! A gyomromat is nagyon könnyen elrontom, mindjárt csikarást és görcsöket kapok. Azért csak egy parányit eszem. Parányi levest, lehetőleg üres levest. Parányi húst, lehetőleg jól megsült marhahúst, és a zsemlének a héját, tésztát azt sohasem eszem, pardon, csak egy kis piskótát néha. És befőttet! A nagyságos asszony, az édes mama - itt Gedenkné felé fordult és meghajolt - igazán olyan pompás befőttel traktált az imént, hogy alig jutottam tőle szóhoz, egészen lefoglalt, egészen elbájolt. És bocsássanak meg, ha ezért nem mondtam el a legfontosabbat: hogyan vettem bátorságot ahhoz, hogy átjöjjek.

- Ó, ó, semmi ekszkuzáció! - szólt élénken közbe derűs és jóságtól vibráló mosollyal Gedenkné. - Nagyon örülünk! Mi szeretjük a fiatalembereket! Szeretünk diskurálgatni. Egy picinykét pletykázni! Ja!

- Ó, köszönöm! Kisztihand nagyon köszönöm... És tetszik tudni - hogyha ennél tartunk -, aludni nemigen tudok. Azért egyszer hideg borogatást rakok a lábamra, egyszer meleget, de az álom egyszer ettől, egyszer attól jön. Nagyon nehéz eltalálni. Na és hát a tüdőm! Az nagyon érzékeny! És a szívem! Mindjárt szívdobogást kapok! Azért félek kérem szépen minden megrázkódástól. De hát az embernek nem muszáj ujjat húzni a természettel! Azért nem jöttem Nagysádékhoz is olyan sokáig át. Pedig, amint ki fog derülni, már az első naptól meglett volna rá az okom is és a jogom is.

Kivette zsebkendőjét, gyengén erőltetve köhögött.

- Ni, milyen titkai vannak! - kiáltott Anna, és megpróbált kedvesen nevetni.

- Na, itt még kibújik valami a zsákocskából! - mondta Gedenkné, és minden nyájasságát belevitte érdeklődésébe.

Kis szünet támadt, a sápadt és melankolikus fiatalember hagyta a szünetet, hagyta, hogy nagy várakozással nézzék, aztán finoman és disztingvált mozdulattal a szavaknak avval a kitartásával, mely mutatta, hogy milyen fontosságot tulajdonít minden mondanivalójának, folytatta:

- Őszintén szólva: láttam kedves mindannyiukat az ablakon át, és annyi nyájasság, annyi közvetlenség sugárzott innen az én rideg szobámba, hogy féltem, ha ez mind úgy nekijön az én gyönge szívemnek, és azt nem tudom majd baj nélkül elviselni. És tetszik tudni, valahányszor ide átnéztem, mire gondoltam mindig? Arra gondoltam, hogy mi is kellene leginkább nekem?

Gedenk Lujzának, amíg ezt az aprólékos nyavalyáskodást hallgatta, feltűntek a maga élete nagy és tragikus dolgai, és hirtelen valóságos dühvel csapott bele a siránkozásba:

- Egy jó ápolónő!

- De Lujzácska! - kiáltott megrovólag az öregasszony.

- Úgy értettem - javította ki a gyilkos mondatot Gedenk Lujza -, hogy jó feleségre lenne szüksége. Aki gyengéd, és szívesen viseli gondját egy derék férfinak. Ugye, maga sem értette másként, kedves Komoróczy?

- Nem, nem! Nagyon szépen köszönöm - boldog volt, hogy konsternáltságából így kisegítették -, ez éppen az életem legfőbb vágya. Örülök, hogy elő tetszett hozni. Ha már itt van az ember, és viselni kell a sorsot: legyen mellettünk egy gyengéd és nyájas teremtés! Egy kedves, megértő lélek, sok önfeláldozással és türelemmel! Akinek olyan jó szíve van, olyan lágy keze van, mint a nénikémnek volt, aki engem fölnevelt! De persze sokkal fiatalabb legyen!

- Bizonyosan megjön az is! - mondta bátorítólag Anna.

- Azt tetszik gondolni? - kérdezte Komoróczy vigasztalást várva.

- Egészen bizonyosan! - biztatólag, melegen nézett rá.

Komoróczy az öregasszony felé fordult kérdő és várakozó tekintetével.

- Hogyne! - mondta Gedenkné is -, ilyen csinoska fiatalúrnak!

- És mit gondol kegyed, Lujza nagysád?

- Ó, hogyne! Biztosan megjön az is. Maga nagyon kedves ember lehet!

- Kisztihand, köszönöm. Nagyon köszönöm... De mondhatom, ez a legnehezebb probléma. Mert annak magától kell jönnie. Az embernek meg kell éreznie: ez a szív, ez hajlandósággal van irántad. És ha erre a férfiszív nem mond ellent, sőt titkos erő folytán azt mondja: igen, igen, ez jó lesz, akkor szabad! Mert hiszen, úgy gondolom: én sem vagyok rút! A nő legyen tehát szép! Mi öröme van az embernek az olyanból, aki öreg, vagy szeplős, vagy görbe az orra, vagy a háta hajlott? Tessék elhinni nekem, én minden részvétet megérdemlek.

Csak Anna felelt neki:

- Bizonnyal - mondta, és nagy odaadással nézett rá.

- Mert tetszik tudni, mi valamikor nagyon vagyonosak voltunk. Igen nagy örökség, nagy ősi birtok várt rám, kérem szépen! Több, mint két millió. Én nem emlékszem, mert tetszik tudni, csak pár hónapos voltam, de jött a pör... és anyuska egyszer csak elutazott, és nem mondta meg senkinek, hova, és nem is tudta meg soha senki, hogy hova utazott szegény anyuska? A papa pedig főbe lőtte magát...

Gedenkné könnyet törölt ki szeméből, Anna szeme is nedves volt a meghatottságtól, Lujza szólt csak neki hevesen:

- Mondja tovább!

Azt hitte, itt kijön valami kép, valami példa, és arra gondolt: milyen borzasztó lenne mégis, ha ő is a homlokához tenné a revolvert, és a feje egyszerre szétröpülne, gyötrelmes gondolatai azonnal meghalnának, és ő maga sem volna... akármi történnék is a világon: soha többé nem volna...

- Én kérem szépen, másfél napig feküdtem a nagy fölfordulásban étlen-szomjan a pólyavánkosomban. Egészen el voltam alélva, félig meg voltam halva. Akkor eljött egy nagyon távoli, nagyon távoli szegény rokonunk. Nem is tudtuk, hogy létezik: egy nagynéni az oldalágról, egy elzüllött Komoróczynak az ivadéka, aki valamikor egy mesterember családjába házasodott bele. Az magával vitt, és mivel nagyon alélt voltam, nagy szeretettel ápolt. És később is, mert mindig nagyon gyöngécske voltam, melegen tartott, bugyolált, széltől, esőtől óvott, a szobácskájában őrzött, a rossz fiúk közé nem eresztett. Tetszettek hallani arról a császárról, aki korán született, és azért minden nap egy disznót vágtak föl, és abban melengették... A nénike majdnem így tett velem. Neki köszönhetem, hogy élek, azt is neki köszönhetem, hogy kitaníttatott! Igen kérem, én is belátom: szomorú és kis hivatalocska ez! De egy jó asszonnyal, kellő beosztással...

- Hogyne! - szólt Anna -, szépen meg lehet élni!

- És tetszik tudni, hol lakik a nénike? - a fiatalember most megint hosszan kitartotta a szünetet, és evvel jelezte, hogy nevezetes kijelentés következik. - A nénike Hegyfaluban lakik!

- Hegyfalucska! - kiáltott élénken az öregasszony.

- Tudtam kérem, hogy itt majd föl tetszik kiáltani! - és Komoróczy győzelmesen nézett a nőkre.

- Ó-óh, Hegyfalucska! - az öreg nő levette és élénk izgatottságában majdnem leejtette szemüvegét -, Hegyfalucska, Priboj mellett.

- Tetszik emlékezni?

- Hogyne, hogyne, édes fiacskám! - Ó-ó, bocsássa meg! Hiszen mink laktunk Pribojban! Pribojkában!

- Tetszik talán valaki után érdeklődni?

- Hogyne, hogyne! Wie heist er ur?... Nézd csak! Nézd csak! Már senkire sem emlékszem. Nagyon vénecske vagyok én már. Nagyon régecskén volt, negyven év elmúlt azóta. Én akkor tizenegy évecske voltam. Ó, bizony: negyven év!

- De a nénitől tetszettek levelet kapni?

- A nénikétől? - mondta nagy szemekkel az öregasszony. - Mink nem kaptunk levélkét.

- Hát akkor? - kérdőleg, csodálkozva nézett Annára -, mert a néni azt mondta, hogy adjam át az üdvözletét, mert a néni rokon, és így kérem szépen - én is rokon vagyok. Igaz, hogy csak nagyon távoli rokon: anyai vérről.

- Ó, majd el tetszik mondani! - Ich kann mich garnicht erinnern!

- Én kérem szépen, talán illetlen is voltam? Talán félreértettem Anna nagysád kegyedet? Én azt hittem, hogy a levél után...

- Nem, nem értett félre? - biztatta Anna. - Egészen így akartam!

De Komoróczy nem fordított elég figyelmet erre a kijelentésre.

- Mert én már régen készülődtem kérem - folytatta a maga gondolatait -, hogy eljövök. Én lakni is azért jöttem erre! És gondoltam: a nénike mindent megírt, és most várnak engem! És olyan szerencsés voltam, hogy éppen vizávi kaptam szobát! De nem mertem, mert tetszik tudni: nagyon kell vigyázni magamra, és ez az egész egyszerre a szívemre mehet. Vártam valami jelt, mert én megírtam már a néninek, hogy éppen vizávi lakom! Éppen vizávi!

Anna roppant csalódást érzett. Mondani akart valamit. Azt akarta mondani:

- Hát nem azért jött át, mert én hívtam, mert a tekintetemmel mondtam, hogy szabad, hogy szívesen látom! Hát nem tetszem magának? Hát nem szeret engem?

De a levél körüli kimagyarázásokból egyelőre semmi sem lett, mert Gedenk Böske toppant be egyszerre egész fiatalságával és szelességével a szalonba, és mindent kizavart eddigi menetéből. Huncut orra, pisze orrocskája volt, szélkicsípte pirosság festette át egész fiatalságát, nagyszerű tizenhét éve mint a tavaszi szél fútt be a szalonba. A preparandiából egy barátnőjéhez ment, ott egy fiú zongorázott, a tanítójelöltek táncoltak a prepákkal. Még most is dúdolta a valcert, és a lábában még bizsergett a tánc.

- Ni, egy új fiatalember! - kiáltotta el magát. Végignézett a sárga emberen, és olyasmit érzett, mint a fürge macska, amikor meglát egy szomorú kis egeret - evvel heccelődöm egyet! - mondta pajzán fiatalsága.

- De Bözsike! - szörnyülködött el hagyományosan Gedenkné.

- És még hozzá rokon! - szólt Lujza.

- Nagyszerű! Rokon! - kiáltott Gedenk Böske és feléje ment.

Komoróczy fölállt:

- Komoróczi, Komoróczy Jenő, adótiszt!

Gedenk Böske megfogta a sápadt ember kezét a jobb kezével, a baljával pedig lekapta magához a fejét és nagy, egészséges csókot adott a szájára.

- Istenem! - mondta Komoróczyban az édes meglepetés. Óvatos szíve hevesen dobogni kezdett.

- De Böske! Du Hex! - kiáltott rémülten Gedenkné.

- Mama, én éhes vagyok! - felelt a pisze. - Tud táncolni? - fordult Komoróczyhoz -, trallala, trallala, trarialla, rialla lalallalala...

Még mielőtt Komoróczy felelt volna, körülkapta, és galoppban a fotelek körül vitte az elkáprázott embert.

- Böske! Böske! - sikongott az anyja.

- Hallja, mama - kiáltott vígan keringve Böske -, olyan ijedten kiabál, mint a kotyos, mikor a vízre mennek a récéi.

- Te egy ördög vagy! Te a sírba viszed az anyácskádat! Nem nézhetem ezt tovább! - és hangja sírástól remegett.

- Semmi! - kiáltott szőke fejét hátravetve a leány -, csak egy kis valcer.

Böske még pörgette a halovány és ijedt embert a szalonban, itt is, ott is fellökött valamely tárgyat, összerángatta a szőnyeget.

- Azt hiszem - mondta borzasztó zavarral Komoróczy -, ez nagyon komikus!

De hiába tiltakozott, míg csak Gedenkné meg nem jelent a szalonban: egy tálcán kávéval, vajas kenyérrel, befőttel. Az egészet letette egy kis asztalra.

- Dusika édes! - szólt Böskének -, nem akarsz egy kis kávécskát?