Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
II.

Az ősz már régen összetépte a hegyeken a szőlők pompáját és a fölöttük égig vonuló erdők nagyszerűségét, az októberi lomb tarka mámorossága is odavolt már, elrepült viharok reszkető sírása, eltépett őszi zokogás fuldokolt a rőt bozótok és az égre kiáltó fák ólmos esőkre emlékező kietlen sűrűjében, a rothadó avar fölött...

- Nehogy a macskát beeresszétek! - mondta a családnak az öregember, aki egy fotel mélyében ült és pipázott.

Senki sem felelt, a nők hallgattak, az ősz elnyomta kedélyüket. Odakünn már reggel óta esett, délutáni kettő után járt, az utcán köveket görgetve rohant a hegyekről lezúduló víz, és most még különösebben érzett, hogy ez a ház, ez az utca, ez a vidék: elhagyott és különös zug, ahol az emberek egészen rá vannak hagyva a sorsra, mely jön valahonnan, talán a hegyek fölött rohanó felhőkkel együtt...

Minthogy senki sem felelt, az öregember még egyszer megszólalt:

- Nehogy azt a dögöt beeresszétek!

Gedenk Lujza az ablaknál ült, az esőbe, a rohanó vízre, a hegyekre nézett, a hegy és az erdő különös és hatalmas fájdalommal markolta meg kedélyét. Hiszen ott történtek kis fiatalságával a legnagyobb dolgok! Anna olvasott, de egy pillanat előtt abbahagyta, elnézett a könyv fölött és arra gondolt, hogy: ostobaság, nem fog többet a barátokhoz menni, az egészből nincs semmi sem, a templom nagyon közel lenne a bűnhöz, és az oltár mellett megbeszélt találkozásokért mégiscsak meg talál haragudni az isten! És mit akar avval az egy baráttal? Avval a széppel? Eszében sincs! Semmi körülmények közt sem fogja házasság nélkül megtenni! Egészen mást fog csinálni! Arra a sárga emberre gondolt, aki két hét óta szemben lakott, halovány arca, csüggedt szeme és nagy, ritka foga volt, egészben betegnek látszott, de nem volt pap, hanem civil... Az öregasszony, a nagy kerek ablakú szemüveggel orrán, a háttérben a kályha mellett ült és megint fekete harisnyát kötött, a tűk folyton ott ugráltak ujjai közt a pamutszál után... Örökös fekete harisnyájával hervadt Penelopénak látszott... Az őszi eső meg-megkopogtatta az ablakot, ezen a hangon, az öregúr szaván kívül csak a kályha sárgaréz ajtajának három kerek nyílásán kiparázsló tűz élt kifelé is, a többi az csak a lelkekben történt.

Az öregembert bosszantotta, hogy figyelmeztetését nem veszik komolyan, és hosszabb szünet után hevesen ismételte:

- Még befogjátok nekem ereszteni azt az átkozott állatot.

Lujza és az anyja már tudták, mi fog most következni. Anna, a család gorombája fölcsattant:

- Ugyan hagyjon már föl evvel a szamársággal!

Az öreg elhallgatott, hirtelen úgy tett, mintha nem is szólt volna, beljebb süppedt a fotelbe, és hideg tekintetét tárgytalanul a messzeségbe vetette. Anna becsapta a könyvet, fölállt és az ablakhoz ment. Nővére ingerülten szólt rá:

- Tudtam, hogy idejössz!

- Már úgyis egészen lelegelted azokat az erdőket! Nekem is hagyhattál volna valamit! - nevetett, és nevetése frivolan és szívtelenül hangzott.

- Amennyi szépet te az erdőkben találsz!

- Mert nekem nincs költőm!

- Egy költő még mindig többet ér, mint egy kvardián.

- Nem is a kvardián volt!

- Azokra a papokra biztosan ráfizetsz!

- Te már a költődre ráfizettél. Az egész költő úr fuccs! Vagy talán a könyve vesz el feleségül? A tiszteletpéldány a dedikációval?

Lujza szeme forró lett, nem tudta eltitkolni, hogy a szíve nagyon fáj. A költő volt-nincs. Egy füzet vers: abban van az ő huszonkét évének boldogsága és boldogtalansága, az apró sorokban, mint apróra tépett koszorúk rongyaiban az ő első szerelmi tüze... a többi, mindene, ami csak odaadható volt, ott veszett az erdőkben, amik most úgy jajgatnak és sírnak az őszi viharban, és az egeket, a repülő felhőket verdesik puszta karjaikkal...

- Látod - mondta hirtelen Anna, és a térdével meglökte Lujzát -, itt az én pasasom!

A túlsó soron, kis házban, a zöldkeretes ablak mögött magas, hosszú, sápadt és szenvedő arcú ember állt. Sovány válla, ideges feje, bágyadt arca körül különös, régi és meggyógyíthatatlannak látszó bánatosság virrasztott.

- Ez a halott! - szólt Lujza és visszariadt, mint akit hideg test érint.

- Ezt én megfogom férjnek.

- Már megint elkezded annál az ablaknál! Jössz el rögtön onnan! - kiáltott Gedenkné.

Anna merően és elszántan állt az ablaknál, az eső meg-megveregette az üvegtáblákat, az őszi vizek csaknem harsogva zúdultak az utca közepén, mint egy folyónak a két partjáról: megint flörtölni kezdett a halovány emberrel, akinek az arcában mindig volt valami irgalomkérés. Így ment ez már két hete. Ez a sovány, szomorú ember esztendők óta az első új jelenség volt ebben az utcában, ahonnan és ahova bizonyos meghatározott órákban - aszerint, hogy hol keresték kenyerüket - mindig ugyanazok az emberek mentek el és tértek vissza.

- Tudod, ki ez? - kérdezte a nővérétől Anna.

- A fene törődik vele!

- Komoróczynak hívják, az adóhivatalba jár.

- Díjnok?

- Tiszt.

- Szép kis tiszt! Egy ilyen!

A sápadt ember mereven állt az ablaknál, az arcán nem mozdult semmi, hideg tiszteletteljesség ült vonásain. Két hét óta három óra tájban mindennap megjelent és rendületlenül nézett át.

Hátul a falon régi óra függött, nem tikk-takkozott, de nagy kerek ingájának fényes sárga lapja apró fényfoltokat, apró, piciny sárga lobbanásokat vetett maga körül, amint nesztelenül és finoman ide-oda járt. A régi óra mély hanggal, amelyik valami ósdi toronyból és régi századokból látszott visszacsengeni, hetet ütött. Négyet csendesebben, mint az ezüstharang, ami azt mondta: négy negyed az óra, és hármat hangosabban, mint az aranyharang, ami azt mondta: három az óra. A harangocskák szava elkondult, elzendült, mint valami varázs-zene, és mély, hosszú őszi csend lett megint.

Anna már bosszús volt, egyenesen belenézett a túlsó ablakba, és a nővérének szólva mondta:

- Na, amilyen ostoba ez, egy évig sem mozdul meg odaát!

A sápadt ember összerezdült, látta, hogy megrótták, ijedtség lobbant át az arcán, önkéntelenül, kérdőleg is, bocsánatkérőleg is nézett át, és hirtelen mozdulatot tett, mintha el akarna menni.

- Na, még elmegy nekem! - mondta Anna, és a tekintete szelíd és hívó lett.

A fiatalember megállt, látszott rajta: nem tudja, hogy mit tegyen?

- Úgy-úgy! Maradjon! - mondta a szemével Anna.

A fiatalember elfoglalta előbbi helyét, Anna hirtelen kétszer is helyeslőleg biccentett a fejével. A sápadt ember arcán cseppnyi mosoly szaladt át, azonnal a kalapja után nyúlt és eltűnt az ablakból.

- Jesszusom! - kiáltott Gedenk Anna -, ez most átjön!

Az öregasszony fölugrott:

- Nem, ezt nem tartom ki veletek! Inkább elemésztem magam. Szégyen, gyalázat, amiket csináltok. Ilyen erkölcstelenség! Egy férfit így átcsalni az ablakon keresztül. Csak hol nevelkedtetek ti? Én nem lófráltam veletek sohasem kocsmákban, hogy ti ilyenek lettetek. Mit szól ehhez a világ! Holnap tele lesz az utca!... Nem, ezt nem bírom ki veletek, inkább meghalok.

Anna ráförmedt:

- Ne jajgasson olyan sokat - inkább hagyja, hogy rendbekapjam a szobát! - egy-két gyors mozdulattal rendet csinált, aztán fölrázta az apját - Apa! Apa! keljen föl, vendég jön! Apa! Hadd látom, be van-e rendesen gombolva a nadrágja?

Az öregember kinyitotta a szemét, és ijedt kifejezéssel, kérdezte:

- Mi az? Beeresztettétek a macskát? - és a pipaszár után kapott.

Nemsokára kopogás hallatszott, a kopogás nagyon szerény és nagyon illedelmes volt.

- Szabad! - kiáltott erősen Anna.

A sápadt, magas alak belépett, lassan és pontosan becsukta maga mögött az ajtót, ahogyan ezt tette, ebben benne volt az egész ember, hangja kissé ijedten remegett, ahogyan bemutatkozott:

- Komoróczi Komoróczy Jenő, adótiszt.

- Tessék magát kényelembe tenni!

Anna elfogta a felöltőjét és a kalapját.

Lujza is fölkelt, az öregúr is fölállt, Anna bemutatta őket, aztán leültek, de valami ijesztő, feszes csönd is ült közéjük. Így néztek egymásra. De nemsokára nyílt az ajtó, és bejött az öregasszony: nagy tálcán csészékben kávét, vajas kenyeret, mézet és befőttet hozott. Az egészet letette az asztalra, Komoróczy fölállt, de az öregasszony nem is várta meg, amíg bemutatkozik. Kedvesen és gyerekesen mosolyogva szólt:

- Én a mamácska vagyok. Nem tetszik egy kis kávécska?