Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám

Térey Sándor: Csukott szoba

Mint fekete macska meredek háztetőkre,
úgy kúszik fel az ablak üvegjén kusza árnyék,
a sötét udvaron érzem, valaki jár még,
az ezüst odazörren a vékony porcellánhoz,
nyújtóznak a székek, a tükör is de álmos.
Lehúzom a redőt, az este be ne jőjjön.

Hallom: már gyönge nesszel a lelkemhez verődnek
a percek s mint az eső, rámpermeteznek halkan,
a percek, mint a foszló rózsák, mint haló dallam...
s mintha volnék önnön kezemen drága gyűrű
akit leejtenek, úgy elejtem most magam
és minden hangtalan lesz, áthatlan, furcsa, sűrű.

De jó most lepihenni, de jó most visszanézni
de jó kezem kinyujtni kis örömök után,
mint aki szőllőskertben, már deres novemberben
fürtöt talál a tőkén, mely megbútt ott sután.
De jó most arca rajzát az estbe megidézni.
Már látom amint ment, ment, át az éjféli erdőn.

Beburkolózott könnyedén a nyári szélbe
mint áthatatlan, hűvös kék köpenybe,
- az ágbogas fák nézték meghökkenve -
előrehajlott, mint ki vak setétbe
idegen, elhagyott szobákba jár...

Világlott, mintha kis fehér madár
szállna előtte, kinyujtott keze,
a fák felett már gördült le az égről
a Göncöl fáradt arany szekere...

éreztem válla megrándul didergőn
s hogy én ma itt elvesztek valamit,
csak bámultuk a hegy sok keskeny útját
mint zöld ruha fejér szalagjait
meszelt házak az alacsony tetőkkel
sorban álltak, mint iskolás leánykák
síma hajjal és egyszinű kötőkkel
és illedelmesen a hajnalt várták...

Mint sok kis láng, hogy gyúl fel mindez körbe!
Mond, mire vártunk mi s várunk örökkön?

Óh szökjön fel a fényed vakító villanykörte
és minden zegzugot befusson, elömöljön
halkan zenélő fényed homályom átcikázza,
hogy e messzi setétség ne fájja, ne alázza,
hogy ottbenn azt a percet most tündökölve lássa,
a fények büszke hídja lelkem felé íveljen
a fények szökőkútja súgárzáport löveljen,
óh fények zengő kútja, felszökkenés jósága,
hadd szivárványoljon, mi bennem tiszta, drága,

s azután lezuhanjon. Magamban keresgélek,
de csak a percek vernek. Hallom a kis cselédet,
amint szeretőjének bontja a konyhaágyat
s magárafelejtkezve új nótát dudorászgat
míg asszonya kiszól és elhallgat ijedten.
Ujra magam vagyok az oltott-lámpa csendben,
melyben, mint a homokban tán látszik mozdulásom.
Sikoltsak? Fejemet kopott párnákba ásom,
a szememet lehunyom, tudom, már hasztalan,
mintha volnék önnön kezemen drága gyűrű
akit leejtenek, úgy ejtem el magam
körülöttem hideg, hangtalan, furcsa, sűrű...