Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Kuncz Aladár: Corniquet és a fia

Kuncz Aladár: Corniquet és a fia
6.

Két hónapja volt már a Corniquet-család Nerviben, s azalatt Róbert betegsége nemhogy javult volna, de még inkább súlyosbodott. Párizsban a munka láza tartotta benne az életet, most, hogy tétlenül kellett üldögélnie, teste erőtlenül adta meg magát a pusztító kórnak.

Apja, anyja és a kis Juliette kétségbeesett erőlködéssel igyekeztek ápolni, táplálni őt, hogy erejét visszanyerje. De mindhiába, napról napra átlátszóbb és kisebb lett az arca, csak a szeme nőtt, s benne valami titokzatos, sóvárgó vágy tündöklött.

Egy délután a tengerparton ült és álmodozott Róbert. Friss narancsvirágillat szállt a levegőben, egyik villa ablakából méla zongoraszó hallatszott, s a tenger hullámai időnként nagy zajjal fröccsentek szét a part szikláin.

Róbert a kék hullámokat nézte, melyek fenyegető emelkedéssel jöttek a part felé, míg a sziklák mind apró, szerteszét hulló cseppekké tördelték őket.

Egyszerre csak nagy rózsák hullottak az ölébe, s mikor felnézett, közvetlen közelben érezte magához Juliette forró, mosolygó arcát.

- Juliette kisasszony, maga az! - szólt mosolyogva Róbert.

- Róbert úr, én vagyok... Mondja, Róbert úr, miért vagyok én Juliette kisasszony? Mondja, Róbert úr, miért nem szeret engem? Miért nem hív engem Juliettenek? Miért nem tegez engem?

- Ó, be sok kérdés egyszerre - szólt tréfálkozva Róbert -, de könnyű felelni: azért, mert eddig sohasem kérdezte ezt tőlem.

- Hm, eddig sohasem, tudja, Róbert úr, hogy eddig összevissza huszonhétszer beszélt velem, s a leghosszabb beszélgetés sem tartott tovább egy negyedóránál?

- Ülj le hát ide mellém, kis Juliette, ma beszélő kedvem van, ma sokat fogok veled beszélni. Távozó ember vagyok, Juliette... Ugye, nem is érezted, hogy a kezemet a fejedre tettem? Olyan könnyű már...

- Pedig éreztem, s olyan jólesik. Mindig azt hittem, hogy nem szeret, hogy utál engemet... Mondja, Róbert, szeretett-e már valakit? Vagy szerelmes most is?...

- Nézz rám, Juliette! Hát lehetek én szerelmes? Van-e nekem ahhoz jogom, hogy egy kislány lelkét meglopjam, hogy egy életet az én életemhez kössek? Szememre vetetted, hogy keveset foglalkoztam veled, hát látod, most megmondom őszintén, hogy miért tettem azt. Azt hiszed, nem tudtam, hogy a szüleim akaratlanul is szerelmessé akarnak téged tenni énbelém? Hogy elzárnak a világtól, s mindig arra kényszerítenek, hogy rám gondolj? Ugye, nem szép tőlem, hogy így beszélek? de látod, az én jó szüleimnek ez a legnagyobb hibája, hogy ilyen nagyon, ilyen önzőn szeretnek engem. Ez a szeretet vakká tette őket, s nem láttak bennem mást, mint az ő egyetlen gyermeküket, aki okosabb, jobb és szebb mindenkinél... Ó, mennyi hazugság! Nem látták, hogy én nyomorék vagyok, vézna semmiség, kinek semmi joga mások életéhez... Én ezt tudtam mindig, s titokban azt, amivel ők elhalmoztak, s ami engem nem illetett, szétosztottam azok között, akik az életre születtek... Az erősek és egészségesek közt. Magam pedig dolgoztam, tanultam, hogy kiöljek két aljas érzést magamból, ami beteg embernél még erősebb, mint az egészségesnél: irigységet és az önzést...

- Nem igaz, Róbert, nem igaz! Esküszöm neked, hogy soha egy szóval, egy célzással sem igyekeztek szüleid engem szerelmessé tenni beléd...

- Te azt nem érted - vágott szelíden a szavába Róbert -, nem kell oda szó, célzás... olyan templomban éltél, melynek oltárára a vak szülői szeretet engem helyezett. Tudod, hogy a legnagyobb nyomor ágyán fogantam, s mikor megszülettem, apám, ki jól ismerte a nincstelenek kitagadottságát s áhítatos vágyát a pénz után, meghunyászkodását a vagyonosok előtt, megfogadta, hogy vagyont szerez a számomra és boldoggá tesz. Lábam elé rakta a pénzt, s követelte, hogy boldog legyek, és nem vette észre, hogy a sors tréfát űz vele... Ó, hogy e tréfa áldozata éppen csak én vagyok, az ő nyomorgó, küszködő szerelmének nyomorult élő emléke, ki mindig az egészségről, a domború mellkasról, az erős karokról álmodoztam, amit szegény apám pénzen nem tudott szerezni nekem... Ó, az borzasztó lesz, mikor erre egyszer rá fog jönni, mikor oly világosan látni fogja, mint én, hogy tréfát űztek belőlünk - és valaki ott fenn jóízűen kacag rajtunk... Mert ha van valaki ott fenn az idők s történetek magaslatán, annak kacagnia kell, mikor mi a legkeservesebb könnyeinket hullatjuk... Vajon lesz még ereje szegény jó apámnak, hogy öklét az ég felé emelje?... vagy össze fog törni, mikor minden illúzióját, az ő egész életértékét el kell temetnie velem együtt?... Nézd csak, Juliette, nem szabad úgy szeretni, mint az apám szeret engem. Ha én meghalok, velem együtt meghal ránézve az egész világ, s ez nem helyes... Nem emberhez méltó, hogy egy kis, gyatra fészekbe zárjuk az egész világot, s ha azt a vihar szétdúlta, azt higgyük, hogy az egész világ elveszett...

- Ó, ne beszélj így, Róbert - zokogott fel a lány, s átölelve térdét, könnyes, szerelmes szemével felkönyörgött hozzá.

Róbert gyöngéden megsimogatta őt, s úgy beszélt hozzá, mint egy síró kis gyermekhez:

- Te most úgy érzed, hogy szeretsz engem, pedig csak sajnálsz, s ebben talán igazad van. S ha talán szeretsz, úgy szeretsz, mint a távozókat szokás szeretni, kiknek, úgy hisszük, hogy még sok a mondanivalónk... Neked, kis Juliette, boldognak kell lenned. Te keresheted ott a boldogságot, hol a többi emberek, de vigyázz jól, Juliette, ne építsd soha oly vastag falból boldogságod hajlékát, hogy mások jajveszékelése oda be ne hallassék, s ne sírj soha oly hangosan, hogy mások zokogása azt túl ne harsogja... Aztán vedd körül szereteteddel az én jó szüleimet, tedd lehetővé, hogy lassanként mindazt, amit bennem elveszítettek, benned újra feltalálják. Ők már leélték a maguk életét, és szükségük van valakire, akiben újra éljenek, aki visszhangozza az ő életük szép óráit, s aki fiatalsága rózsáit hullassa az ő öreg lelkükre...

Felálltak mind a ketten. Róbert menni készült, de a lány megfogta kezét, ragyogó, könnyes szemével a szemébe mélyedve, forró testével hozzásimulva szerelmes szenvedéllyel suttogott hozzá:

- Én szeretlek téged, Róbert, mert szép vagy nekem, mert kívánlak, és szeretem nemcsak a lelkedet, de a testedet is... Hiába káromolod önmagad, szép vagy, igen szép vagy és erős, egészséges nekem. Én kiüldözöm a betegséget belőled, mert az én szerelmem erősebb minden betegségnél, erősebb a halálnál is...

Róbert megfeledkező, boldog mosollyal ölelte magához a lányt, aztán vállára hajtva fejét a lenyugvó napot nézte, és már szomorúan szólt hozzá:

- Nézd, a vidék is megszépül, hogy a lenyugvó napot visszacsalogassa - de a nap mégiscsak leszáll...