Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám · / · Figyelő
..."De azért csak írni és mindig csak írni... idegen és hideg dolgokat, történeteket, melyek nem velem, tehát senkivel sem estek meg... És írni ideákról, melyeknek soha szelét sem érzem, amelyek annyi meleget sem adnak, mint a cigarettám sütése... véresen és verítékesen, fáradtan vagy léhán, de mindig mély utálattal és benső megvetéssel kigondolni ilyen történeteket, hogy legyen mit írni, de írni, csak írni...
...Ugye hogy az író fölötte áll mindezeknek, tudják-e, hogyan áll fölötte?
Mindössze oly kevés és oly szegény, ami egy szűkös, rongyos emberi élet határán belül az öntudatos fiatalságtól a minden kedvét vesztett férfikorig megtörténhetik.
...Egész életemnek ez a néhány eseménye van, amely mély barázdát szántott a szívembe... Ez valóság mind, könny és vér, az én egész valóm...
Elmúlt...
És közben este lett."
Vérfagyasztón őszinte vallomás. Így fejezi be és ereszti útnak Miklós Jenő elbeszéléseit. Íme az a néhány óra a hosszú életből, mely mellen találta. Mint nyilat a sebből, szakítja ki magából e történeteket. És jajdulva vérzik utána az epilógus.
Félig ijedten, félig szégyenkezve ejtjük ki kezünkből szigorú mérőléceit az "irodalmi értékelésnek" és "esztétikai boncolások" komplikált műszereit. Hogy jók-e ezek a novellák? A kérdést se igen értem. Torokszorító keserű fájdalom és álomriasztó, hánytorgató izgatottság maradt végső hatásul. Ha Miklós Jenő ezt akarta, akkor nyilván "jók". És bizonyára szépek is ezek a novellák. Olvasás közben éreztem úgy messziről, mint valami vérharmatos ködön keresztül egy bravúros tempót, egy finoman, szinte elegánsan rajzoló kéz biztonságát, és kétségkívül igazságtalanság, hogy mindevvel nem foglalkozom és voltaképpen mindegy is nekem. De ezek a sorok szétmállnak egyetlenegy élmény indulatának tüzében, mely keresztülsüt minden artisztikumon. Nem tudom a művészetet látni, csak az embert. De istenem, olyan sok a jó novella és olyan kevés, olyan nagyon kevés az ember.
..."Egész életemnek ez a néhány eseménye van"... Miklós Jenő túl van a harmincon, és nem vonult kolostorba ifjúsága teltén. És mégis ebben a könyvben kezdettől végig egy tízesztendős gyerekifjú riadt szíve dobog, és e novelláknak minden alakját, egész világát egy tízesztendős gyerekfiú sötétben-félő, álomszínnel kevert víziója látja. És hogy Miklós Jenő ezt a tízesztendős lelkét soha túl nem élte, az nem gyerekkori emlékeinek elbeszéléseiből (különben a könyv nagyobb része) tűnik ki legbizonyosabban, legnyugtalanítóbban, hanem abból, hogy az egyéb, másokkal esett történeteket is úgy vezeti be, hogy "apámtól hallottam, egyszer" vagy mesélésének az a muzsikája, ahogy a szoba sarkában kuporodó gyermek hallgatja a felnőttek beszédjeit felnőttekről, idegen mitikus méretekbe ködlő történeteket. Legcsodálatosabb pedig az Este című elbeszélés. (Nagy regény az, melyet nem volt türelme megírni, olyan mint egy kétségbeesett percben megcsonkított napló.) Felnőtt, sorsot eldöntő, utolsó szerelem története ez, mégis minden rugója, indítója, értelme, fátuma a tízesztendős fiú lelkébe nyúlik vissza. Gazdagabb tanulmányt Freud professzornak alig ajánlhatnék.
Íme a látomás, melyben a játékbabák démonikus erejű bálványok, a testvérkék az embertársak, az anya a másik asszony és az apa az idegen, óriás, félelmetes isten. És jöhet már huszadik esztendő és jöhet a harmincadik is. A bálványok a játékszerek közé, a jó emberek a testvérkékhez sorakoznak, és mindig az anya marad a másik asszony és az apa mítosza mindörökké gyermeki félelemben fogja a lelket.
Kétségkívül minden embernek megvan a tipikus életkora, mely karakterének, világérzésének leginkább megfelel. Ebben az egy-két esztendőben marad vissza lelkében legkevesebb, letördelt, elfojtott, eltitkolt élet elhasználatlanul. Az esze fejlődik tovább az embernek, de a szíve megáll abban az életkorban, mely hazája. Vannak közöttünk gyerekszívűek és húszesztendősek. És ha az idő kitolt bennünket a mi korunkból, akkor száműzetésben élünk tovább. De vannak, akik úgy zarándokolnak öregségük felé, mintha hazamennének. Mert minden életkornak megvan a harmonizáló temperamentuma, de csak egy lehet azonos a miénkkel. Hiába rakódik aztán esztendők szürke idegen rétege a mi igaz éveinkre, mert ha melegszik a mellünk, akkor könny vagy csók, vagy bor feláztatják a takarót és visszajár a múlt, az elátkozott királykisasszony, az egyedül igazán jelenvaló.
Miklós Jenőnek mélyről, talán huszonöt sűrű esztendő alól kellett kiásnia egyetlen valódi életét. Csak nagy indulat, nagy érzés feszültsége robbanthat le ekkora takaróréteget. És mi érezzük is az elbeszéléseken a szakadás fájdalmát, és látjuk, a robbantó indulat hogyan szaggatja vízióit, tépi mondatait. A líra könnyvize elborítja, gyakran szinte feláztatja az objektív mese plaszticitását. Akit így szíven talál egy esemény, annak nem lehet minden, ami csak történik széles e világon, személyes élménye, mint teszem, Flaubertnek. Akit így szíven talál egy esemény, az érte ezer másikat megtagad - és az vérzik, az huszonöt esztendő elevenségén keresztül mondja el kettőnek igaz életét - amibe egy és más beletörik.
[+]