Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám

Emil Isac: Új románság

A "józan" magyarság belátta, hogy Erdélyben mégiscsak létezik ún. "románság", amelyet lelkileg nem kapcsolhatunk Romániához, és hogy ennek a kultúráját, erkölcseit, politikáját tisztelni és ápolni nemcsak állami, hanem szociális kötelesség. Nagy magyar államférfiak, írók, művészek elismerik, hogy az erdélyi románságot nem ismerik, de ismerni akarják, és a progresszív magyar társadalom fájdalmas nosztalgiával hirdeti, hogy az erdélyi románságnak a fejlődésre szabad kezet nyújt. Őszintén teszi?...

A legutóbbi nemzetközi bonyodalom megmutatta, hogy mit jelent Magyarország számára Románia. Ennek ifjú energiája, fejlett és nagyszerű egyénisége nélkül a balkáni krízis bizonyára nem folyt volna le oly simán. Az ébredő déli szláv öntudat hamarosan igyekezett volna magyarországi testvéreit is meggyőzni a szlávság hatalmáról, s a románság paralizáló ereje nélkül, Magyarország - problematikus fegyvertársai segítségével - ki tudja, képes lett volna-e megakadályozni a race-ok egyesülését? Nagyon természetes, hogy a románság teljes öntudattal szállt a harcba e cél ellen, mert a románságnak halálos ellensége a pánszlávizmus, s ennek politikai evidenciáját Besszarábia elrablásakor láthattuk, amikor a plevnai győzelmet így fizette meg a győztes orosz cár. Azóta a románság, minden látszólagos szlávofil érzelme dacára, a szlávság ellenségévé vált, s amint Galatzban felépültek Oroszország ellen az erődök, a román kultúrában is hatalmas agitáció indul a szláv befolyás ellen, amely tönkretette a középkori román nyelvet és ennek gyönyörű, latin gerincét elgörbítette, meghamisította a román néplelket, s indulatát, nagyszerű izmosságát, dák lendületét eloroszosította. A küzdelem a szláv elem ellen mindenütt megindult. Román nagyságaink belátták, hogy a szlávoktól mi, románok, semmit se várhatunk. S így önkéntelenül megszületett a Monarchiához való közeledés eszméje.

Magyarországnak éppúgy, mint Ausztriának vagy Romániának, Európában barátjai nincsenek. A magyar faj rokonai csupán Hunfalvy Pál könyveiben léteznek, és hiába küldene a finn nemzet vagy a leigázott törökség egészséges mezei hadakat "testvérei" segítségére, az orosz kormánynak egy intése elég lenne, hogy ez illúziórius faji barátságot megölje. A románság is egyedül áll Európában. És az a "testvéri" kötelék, amellyel Itáliához vagy Franciaországhoz apellál, megsemmisült már akkor, mikor Delcassé pofoncsapta az egész román-francia barátságot a francia-orosz szövetség megújításával, s amikor Olaszország nem érezte szükségét, hogy a kuco-oláhok védelmét vállalja. A románság is árva és elhagyatott nemzet, akárcsak a magyar, a lengyel vagy a finn. Egyik sem számíthat fajrokonai barátságára. A lengyelnek, a magyarnak, a románnak és a finnek egyformán ellensége a szláv, és a szerb operettkultúra komolyan felveszi a harcot az új románsággal...

És e testvériségre predesztinált két nemzet idegenül áll egymással szemben. Kultúrái Panathos kapui, érzései St. Elmo Csillagai - és csupán szenvedélyei kötik össze. Évszázadokon keresztül a szegény erdélyi román és magyar parasztság kovásza volt a magyar középosztálynak. Otto Bauernek történelmi logikáját a parasztokon játszották Magyarország urai. A román nemzetiség sokszor gyalázatos elnyomatását Magyarországon, szenvedélyes, hiú és nagyzási hóbortban szenvedő államférfiak helyeselték. Bánffy Dezső, a magyar Ximenes, minden eszközt felhasznált arra, hogy Tisza István züllött etikáját bevezesse. A szocializmussal parallel a románság fejlődését is megbénította Magyarországon, aminek természetes folyománya volt Romániának felszisszenése, ennek feneketlen gyűlölete a magyar államiság ellen, és hogy ez a gyűlölet milyen mély nyomokat hagyott e két nemzet lelkületén, ezeket azok érzik és látják, akik egy hatalmas történelmi krízis kezdetén, kétségbeesve tapasztalják, hogy e két egymásra utalt nemzetet a politikai antagonizmusok mennyire elidegenítették egymástól.

A románság tradicionális félénkséggel bástyázza körül magát a magyar kultúra hatásai ellen. Ennek reprezentatív jeleseit nem ismeri, vagy nem akarja ismerni. És viszont, ha román ügyekről van szó, a legkulturáltabb magyar Schöngeist is aforisztikus jóslásokba bocsátkozik, ítélete inkább intuitív, mint deduktív, mert a román kultúra egy incognita terra a magyarság számára, amelybe belépni felesleges és céltalan. Rosszindulatú ez a hermetikus elzárkózottság, amely a politika javára eltompítja a kultúrszimpátiákat, a nacionalizmus talmi sikerén felbuzdulva, e két nemzet kultúrtényezőit elidegeníti egymástól, s rábízza ezt a kiválóan érdekes témát gyönge jellemű román és magyar államférfiak politikai csatározásaira, s a magyar faj reprezentálójának Tisza Istvánt mondja, holott annyi köze van a magyar fajisághoz Tiszának, mint a Rothschild-bankház főnökének Konstantinápolyhoz, mert mindkettő egy érdekképviselet kifejezője. Biztató, bátorító támogatás nélkül haladt e két faj, csodálatosképpen egyformán fejlődve társadalmilag. A románságnál is similárisok voltak a szociális harcok, azzal a különbséggel, hogy míg Magyarországon az új magyar társadalomnak a klerikalizmus a kerékkötője, addig a románságnak a klerikalizmus inkább ideális, mint materiális hatalom. És egyformán fejlődve e két nemzet, mindkettőre közös sors vár, vagy a gyönyörű fejlettség vagy a tragikus elbukás.

A magyarság "józan" elemei belátják ezt az igazságot, és a honmentő akciót nem ott keresik: a románság elnyomatásában, hanem a nemzetiségek jogos aspirációinak teljesítésében. Meg vagyok győződve, ha egy irodalmi kormány vezetné Magyarországot, ha Ignotus lenne a kultuszminiszter, Jászi a belügyminiszter és Molnár Ferenc a külügyminiszter, úgy Szatmár megyében nem kérnének egy "lázító" román pópáért százezer korona kauciót, Hajdúdorogon nem állítanánk klerikális tűzfészket és nem támadna európai bonyodalom abból, hogy egy magyar konzult, aki Caruso-fogásokkal molesztál egy hölgyet, felpofoz a kultúrliga elnöke, mert meg vagyok győződve, hogy egy liberális magyar kormány a románság kultúráját, politikáját, erkölcseit tiszteletben tartaná, ennek nem lázítaná csituló gyűlöletét folytonos jograblásokkal, nem torzítaná el primitív, de őszinte népoktatását, amelynek primitívsége éppoly gyalázata Magyarországnak, mint a sópanama, a parlamentarizmus és a m. kir. csendőrség szociális működése, és az erdélyi románság hálásan tekintené a faji öntudat megbecsülését, s a "kifelé" gravitálást szükségesnek nem tartaná, mert emberi jogai meg lennének védelmezve itt is. A magyar kormányok nagy része nem számolt azonban evvel. Minden politikai stréber, minden üresfejű miniszter és ostoba államszociológus forszírozta a nemzetiségi törvény szigorítását. Elég volt egy bukaresti színésznő kirándulása Erdélybe, egy Astra-gyűlés, egy parlamentben felolvasott gyermekestűzű vers, hogy a kormány represszáliákról gondoskodjon. Apponyi láncszeme volt e groteszk politikai láncnak, amelyet Ximenes kínzókamaráiból örökölt egy magyar despota. Apponyi után következett Tisza István, aki a románságot úgy akarta megbékíteni, hogy letörte a nemzetiségi párt parlamenti hatalmát, egyesült szánalmas politikai senkikkel, kik egy-egy püspöki stallum reményében, a népjogok letiprásában segédkezet nyújtottak a geszti Lazarillo de Tormes-nek. Tisza István nem állt meg itt. A nemzetiségi párt "letörése" után az erdélyi román sajtó korrumpálására indult. Kreatúráit elhalmozta lapokkal, amelyekben a Vas Gereben táblabírói szociológiát magasztalták "román" áltudósok. Különösen állandó derültségben tartotta a román közvéleményt egy kolozsvári román egyetemi tanár "Ungaria" című román nyelvű magyar lapja, amely horribilis szubvenciókkal dolgozott, s amely a román-magyar barátságot annak dacára sem csinálta meg, hogy "Cluj"-t a kormánynak megfelelően "Kolozsvár"-nak írta, és hogy lapjában konzekvensül gyalázta a nemzetiségi pártot. Ilyen eszközökkel dolgozott egy újabb kormány, és ezek a "vívmányok" voltak a magyar ún. úripolitika erkölcsi tézisei. Tisza István többet ártott a román-magyar jó viszony megteremtésének, mint Rákosi Viktor "Elnémult harangok"-ja, amely ellen oly lármásan tüntetett a román közvélemény. Ez a darab mindennél meggyőzőbben beszél az új románságról, amely itt fejlődött Erdélyben, s amely éppoly haragos ellensége a kulturálatlanságnak, mint a magyarság ifjú és lelkes többsége. Rákosi Viktor darabjában pópákról ír, mint barmokról szokás, holott a románság modern részét éppen ezek alkotják, izmos és erős pópák, akik, akárcsak a zsidó rabbikat, antiszociális lényeknek tartják az "oláh pópá"-kat. Pedig széles Magyarországon hány ezer zsidó pap ismeri Ady-t és hány ezer román pópa olvasta az én erkölcstelen írásaimat! Hány oly román pappal beszéltem, aki nagyszerűen értett a metafizikához, hozzászólt Bergson-hoz, kritizálta Haeckel-t és titokban, szíve mélyén, egy-egy román közlegendát rejtegetett, mint ahogy természetesnek tartom, hogy sokszor Krapotkin is Krisztus tetteit olvasta és Elisée Réclus... Maltus-t. És mennyire rosszul ítélnek azok, akik az erdélyi románságnak forró öntudatát, gerinces akaratát, mély vallásosságát kulturálatlansággal tévesztik össze, s akik nem tudnak örvendeni azon, hogy a magyar úripolitika minden vétkei dacára, egy új, forradalmian egyszerű és lelkes románság fejlődött, amely rokon az ugyancsak új magyar társadalommal, amely nem cigányozásban, kártyázásban, párbajokban és más ily gentry őrületekben manifesztálódik, hanem egy-egy értéket dobva a magyar közvéleménybe, meggyőzi ezt arról, hogy nem minden itt született román honpolgár tartja szükségesnek a rabszolgaságot, hanem szükség esetén elveiért Savonarola cinikus dölyfét örökölve, életével is fizet. Igaza van Ignotusnak, amikor azt írta hozzám írt levelében, hogy elmúlt az az idő, amikor a nemzetiségek kultúrájáról gúnyosan volt szokás beszélni. Ez a gúny, amely tradíciójává vált a kormányoknak, majdnem a magyarság tragikumává vált. Nem kell elfelejteni, hogy a gúny csak francia közmondásokban öl, a valóságban a pánszlávizmus megöl mindnyájunkat. Ha a románság nem fejlődik a magyarsággal, s ha e két árva nemzetet nem forrasztja össze az összetartozóság érzete, Petőfi Sándor éppoly Ahasverja lesz az irodalomnak, mint a földnélküli Michievitz Ádám, és a mi szegény, legyalázott pópáink éppoly vándorfurulyásai lesznek a világ országútjainak, mint a Kalevala hajléktalan pásztorai. Ne egymás luxuriáit, egymás pelagráit és egymás szenvedéseit hozzuk elő argumentumként, hanem említsük példának a szláv monstrum izmait, amelynek idegei körülhálózzák észrevétlenül Európát, s amelynek vérkeringése megfojt bennünket Apponyistól, Jorgástól, mindenestől. Tanulságot eleget meríthettünk a Balkán-háborúból. Láthattuk, hogy az islamismus félelmes ereje mivé vált. Láthattuk, hogy Otto Bauer történelmiség nélküli nemzetei is képesek Napoleoni tettekre. Láthattuk, hogy mivé válik egy állam, ha azt belső villongások, egészségtelen nacionális nagyzási hóbortok kohézió nélkülivé teszik. Elérkezett annak az ideje, hogy a magyarság értékes elemei baráti jobbot nyújtsanak az üldözött románság büszke öntudattal harcoló képviselőinek, mert az orosz Bramarbas egy csapással széttörheti Thot oltárait... És nagyon keserves lesz megtanulni az új imát: pohod na Sibir...