Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám · / · Disputa

Török Gyula: Zakata.

Richtzeit Arthur sírja fölött mécseseket gyújtogatnak riporter urak, jó emberek és ismerősök. E mécsesek szomorú libegése és füstje keserű igazságra emlékeztet: hogy a kávéházak világából váratlanul és tragikus észrevétlenül elmúlt kedves Arthurt mindenki ismerte és mégis kevesen voltak, akik ismerték. Olvasom, hogy negyven párbaja volt, hogy ilyen meg olyan gavalléros bravúrokkal kápráztatta el a kolozsváriak szemét és végül, hogy Zakatának ismerte a világ, mert mindég akadt zakatolni valója. Ha mindezt olvashatná szegény Arthur, és tudomására jutna a megtisztelő körülmény, hogy egyénisége érdekességeit finom tollal, finom elmeéllel olyan előkelő lapban méltatta régi kolozsvári jó embere, Storfer, mint a Nyugat, bizonnyal haragudna és kávéházi márványasztaloknál fenekedve szidná örök ideálját, az újságírást. Hogyne, mikor az újságíró urak felületesek és megfeledkeznek arról, hogy hatvan párbaja volt, hogy gavalléros tetteivel sohasem dicsekedett, hogy Zakata néven csak egy jóbarátja, Szász Ödön, a kivételes talentumú szatirikus nevezte, mert ez a keresztnév egy kedvesen és örökkön fecsegő Bánffy bárót illetett akkoriban Kolozsvár városában. Általában véve pedig olyan erélyesen tiltakozna az ellen, hogy az e világban eltöltött negyven és fél esztendejét bizonyos szociológiai és társadalombölcsészeti megállapítások magyarázására sajátítsák ki. Élete váltakozó futása valóban nem is skatulyázható a társadalmi átalakulások példázására szolgáló életsablonok közé. Amint visszaemlékezünk múltjára, szép, érdekes és főképpen romantikus regény formájában látunk mindent. Kolozsvár akkoriban vidámabban élt, és az egyetemi hallgató urak, a jogászok éppen Földes úr legendás százötvenezer pengőjét dáridózták el. Május havában részegen kocsikáztak egy bizonyos Burgya nevű ember nyári kocsmája felé. Ősszel a hosszantartó, édes erdélyi verőfényben kedves mamák sétáltatták eladó leányaikat a Mátyás királyról elnevezett Főtéren, Szent Mihály gót temploma körül. Ősszel megelevenedett a méltóságteljes Unio utca környéke és gazdag meg szegény mágnások vörös frakkja libbent a mágnás kaszinó felé. Télen bálok voltak és bazárok, ahol összetalálkoztak egyetemi gyerkőcök, városi urak, polgárok és imádandóan finom mágnásasszonyok. Sok szegény kis Rastignac járkált a Redoute álmos órája alatt, és ekkor verte össze a bokáját először kolozsvári parketten egy Richtzeit nevű zsidó fiú is. Nevét tüzérkapitányos szigorúsággal ejtette, félig-meddig raccsolt, ha eszébe jutott, monoklit viselt, bátran és fesztelenül mozgott, mert hazulról pompásan stafírozva bocsátották el, és némi pénzt is hozott magával. Bálokon afférjei voltak, minek következtében buzgón párbajozott és beszélni kezdtek róla. Mulatott pezsgő és cigány mellett, urasan (bár hangosan) mulatott, tehát még ismertebb lett. Aztán a színház színészbejárójánál, a gesztenyefák alatt tűnt fel elegáns alakja. Kolozsvári színházbolond város és rajongója a színészeknek. Így történt, hogy az ifjú Richtzeitról jót és rosszat túl sokat kezdtek beszélni, mikor egy művésznővel karonfogva sétálgatott. Közben más dolgok is történtek. Például: Falkavadászat után együtt, értsd egy hosszú asztalnál üldögél a sok gróf és báró. Ott az ifjúság színe-virága, és mint Pongrácz Lajos mondaná, a sok gyönyörűséges grófkisasszony. Az étterem túlsó sarkában Richtzeit pezsgőzik. Egyszer csak eszébe jut az egyik úrnak valami, és odainti a cigányt:

- Húzzad azt, hogy: Erger berger!

A hegedűk rázendítenek, hogy minden zsidó gazember, ám a következő pillanatban fölpattan Richtzeit, frakkja fehér mellényén idegesen ránt egyet és harsányan kiáltja:

- Hagyd abba, mert különben odavágom ezt a flaskát az asztal közepére!

Kínos pillanatok. A prímás, aki sok pénzt lát Richtzeittől, zavarban van. A végin mégis abbahagyják a nótát és másikba kezdenek. Richtzeit győzött és másnap verekszik. Igen ám, de másnap nyilvánosan szidja a zsidókat, a kellemetlen zsidónékat és ismét ember a talpán, ha kérdőre vonják. Természetesen belekontárkodik a lapokba is, később szerkeszt, újságot ír politikailag, és ezek után természetesen zsarolónak ismeri az egész város. Szerelmei részben zajosak, másrészt romantikusak. Egy nyáron négy órát lovagol minden este Bánffyhunyadról Egeresig, hogy megállhasson egy leány ablaka alatt, máskor meg botrányok között szakít egy színésznővel. Az évek gyorsan múlnak, és Arthur még mindig csak gavallér volt. Érezte sorsa bizonytalanságát és utálta a várost, tehát elkérte a kávéházban a menetrendet és elutazott Amerikába, Afrikába. Párizsban végigülte a Dreyfus-pör tárgyalását. Mellette üldögélt a Libre Parole szerkesztője a hírlapírók között, és hangosan jegyezte meg:

- A zsidók gazemberek!

- Minden zsidó gazember? - kérdezte Arthur.

- Igen! - felelte önérzetesen a szerkesztő, mire a magyar gavallér feltűnő nyomatékossággal inzultálta.

Hazajött, könyvet írt a szenvedéseiről, mert már ekkor fogytán voltak odahaza is a neki szánt pénzek. Újból szerkesztett, verekedett és a kisváros nyelve mind jobban eláztatta. Egy tipikusan erdélyi főúrnak lett a titkárja, és harangavatási ünnepségeket rendezett Pesten készített redingotban. Mindenki mondta, hogy nem lehet jó vége, mikor sherryt ivott délelőttönkint szédítő eleganciával, és híre járt, hogy egy szabócég ingyen reklámruháit viseli. És valóban: egy rettentő hideg télen óriási ibolyacsokrot rejtegetett Arthur a zöld télikabátja alatt. Kis utcákon láttam suhanni egy ragyogóan szép, igazi grófnéval. A nő a legragyogóbb hervadás derekán és a gavallérnak már alig volt haja. Mégis úgy futottak egymás mellett, mint a tizenhétéves szerelmesek: olyan szelesek és vigyázatlanok voltak. Hogy és miként történt, nem lehet tudni, Richtzeit egyszer csak távozott és többé nem is állott meg délelőttönként a Fő tér verőfényes sarkán. Richtzeit Pestre jött és meggyőződésből lett munkapárti, mert szeretett volna bejutni a sajtóirodába. A kabátja zsebében a Magyar Figyelőt hordozta állandóan, és ha megkérdezték tőle, hogy miért olvassa a Tisza Pista lapját, büszkén mondta:

- Nem olvasom, hirdetést gyűjtök Singeréknek.

Egyre jobb és derekabb ember lett. Kibújt belőle az őszinte, melegszívű idealista, aki örökösen a gazságok és emberi rosszaságok miatt lázadozik. Szidta a lapokat, a hírlapírókat, szidta a kávéházakat, összetűzött a kávésokkal, és mindig kávéházban élt újságírók között. Dühösen tiltakozott, ha újságírónak nevezték, és állandóan a pesti panamákat leplezgette le élőszóval. Krajcáros gondokkal küzdött, de mégis jól öltözött és tiszta, tiszta volt mindenekfölött. Egy évvel ezelőtt utoljára, még egyszer föllobbant benne minden gavallérsága. Szerelmes volt: egy vöröshajú, német színésznőért lángolt. El akarta venni, és egy Bécs melletti faluba, ahol a lány szülei laknak tisztes paraszti sorban, egyre-másra küldözgette az ajándékokat, úgymint szőlőpermetező-gépet, tehénvakarót, istállólámpát... Végül is számot vetett az idegeivel, a becsületességével, és néhány barátjának könnyes szemmel, de recsegő hangon panaszolta, hogy nem nősül. Ezek után pedig éjszaka kezdett élni, és délután öt órakor rántottával vezette be a napját a New York karzatán, ahol az irodalmárembriók és kokottok tanyáznak. Mind erősebben lázadozott a rossz emberek ellen, és mindinkább szerette az embereket. Hangosan és elkeseredetten vitatkozott arról, hogy milyen csirkefogók az újságírók... és a múlt hetekben - hatvan párbaj szegény, romantikus, becsületes hősét - megölte egy odvas foga.

Ennyit írhatok Arthurról. Ennyit lehet róla írni anélkül, hogy dicsérnénk vagy sértenénk emlékét.