Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Lengyel Géza: A királynő szobra

Túlságosan sokat dobálóztak az Erzsébet-emlékmű problémájával kapcsolatosan a monumentális és az intim szobrászat jelszavával. A királynő alakja, emléke, lénye nem tűrt meg, csak intim szobrot - ez volt az általános kiindulópont. Az egész emlék, együtt, mégis monumentális legyen, mert a Várhegy exponált helyére téve, Budapestről is látható, s kell, hogy ez a látvány imponáló, hatalmas maradjon. Szükség van tehát valami nagyméretű és drága burokra, épületre, kupolára vagy oszlopcsarnokra, s benne húzódjék meg a póztalan, szerény Erzsébet-szobor. Ez az elmélet a legújabb pályázaton végig érvényesült - és senki nem vette észre belső ellentmondását. Intim szobor állhat szabad ég alatt is és állhat valamely zárt helyiségben. Pázsit, bokrok, fák, tér: ez nemhogy akadálya volna a szobor intim szépségei, részletei érvényesülésének, hanem, ellenkezőleg, segítője. Az öncélú architektúra és a plasztika kombinációja ellenben az intimitást kizárja. Aki az intimitást kedveli, az általában bizonyos ellenszenvvel lép egy lakatlan, önmagáért való épületbe, s ezt az antipátiát csak a feltétlen nagyság hatása győzheti le. Meg kell érteni, hogy az ilyen építmény kívül is, belül is csak monumentalitásával szerezhet polgárjogot, s ami szobrot, képet elhelyeznek benne, az csak nagyszabású lehet. Vagy hogyan képzelhető el intim Pantheon, reprezentációs csarnok, márványház, melynek egyetlen célja emlékek ébresztése? Az intimitás elválaszthatatlanul összefügg a lakottsággal, a bútorral, berendezéssel. Ház, amelynek nincs kéménye, tűzhelye, amelynek minden darabja az örökkévalóság számára épül, egyetlen kedélyhatásról kénytelen teljesen lemondani, s ez: az intimitás előidézése. Azok a művészek tehát, kik úgy gondolkodtak s így beszélnek: díszes, zárt csarnokba helyezem el a királynő szobrát, mert légies, poétikus alakja nem való szabad ég alá - ezek hihetetlenül nagyot tévedtek. Az ilyen márványos, aranyozott, díszes csarnok lehet szép vagy nem szép, lehet sikerült vagy proporziókban és részletekben eltévesztett, de minden körülmények között hideg és élettelen. Intim szobor? Intim a velencei Goldoni-szobor, noha szabad ég alatt áll, s melegek, közvetlenek a Parc Monceau szobrai, zöld környezetükben.

Ebből azonban még nem következik, hogy a királynőnek ne szabadna monumentális szobrot csinálni, hogy az intimitás mint monumentalitás, nem gondolati, hanem művészi elem. Tökéletesen a művész dolga, mit csinál a maga alakjából, s nem tudom megérteni, miért volna a monumentalitás a hadvezéri foglalkozáshoz kötve. Természetes, hogy az artisztikusan értelmezett monumentalitás mint allegorikus kellékek nélkül, úgy építészeti kellékek nélkül is elképzelhető. Elképzelhető velük is. De tudni kell, hogy e kombinált és költekező emlékműépítés kevés sikerült példára hivatkozhatik.

Hogy magáról a pályázatról is beszéljünk: az első díjat nyert Telcs Ede legfőbb érdeméül tudható be az a gond és elmerülés, mellyel éppen a királynő figuráját megcsinálta. Könnyű megpróbálni, lefejthető-e róla Györgyi Géza architektúrája, nem azért, mintha jóízlésű nem volna, hanem mert mint monumentális és csak monumentális mű nem olyan elragadó, hogy kivitele érdekében mintegy lelki kényszert tudna kifejteni.

A próba, azt hisszük, sikerrel jár. Telcs Ede királynője fejében van valami népszerűen monumentális, maga az alak pedig kellő érlelés után kifogástalanná válhat. Telcs tehát produkált annyit, amennyinél többet egy országban - ahol feltétlen tekintélyű, mindenki fölé emelkedő szobrász-zseni nincs - jogosan, gyakorlatiasan nem lehet várni. Az ő figurája artisztikus és megcsinálható. A zsűri első díjat adott neki, tehát bizonyára el volt ragadtatva tőle. Most azonban kiderül, hogy a hely, a Várhegy, melyet mindeddig oly kitűnőnek tartottak, nem alkalmas otthon a szobor számára. Meglehet. Erről lehet vitázni. De annyit mondhatunk, hogy ha egy szobor elhelyezése valóban ennyi töprengést, versengést, ingadozást, változtatást igényelne, akkor alig maradtak volna ránk a régi korok nagyszerű plasztikai emlékei. Ha egy tér, egy domb, hegy beépítése valóban ennyire megoldhatatlan a józan értelem s a becsületes ízlés számára, akkor a régi olasz városokban, a középkori német utcákban, a francia katedrálisokban és kastélyokban ma nem gyönyörködhetnénk. Utcát, épületet emelni, elébe szobrot rakni: minden jó szellemű korban oly egyszerű feladat volt, melyet szinte mindig, kivétel nélkül kielégítő megoldáshoz juttatott a szükséglet, a cél, a hely természetes követelményeinek figyelembe vétele. S itt egy ország szakértői, idegen szakértőkkel együtt éveken át tanácstalanul töprengenek egy pusztán dekoratív építmény elhelyezésén, s még az sem jut eszükbe, hogy egyszerűen el lehetne hagyni a kődekorációt, s a probléma meg volna oldva - merthogy egy szobrot, egy jó szobrot önmagában véve ne lehetne bármely csendes téren megfelelően elhelyezni, azt igazán ne igyekezzenek elhitetni velünk. Mi hát ez a végtelen tanácskozás, ez az örökös eszme-beszerzés? Legjobb esetben is a nagyképűek, a sznobok akadékoskodása. A monumentalitásra iparkodás cégére alatt a hozzá nem értés uralma. Egy jó szobrot akarunk, s ha sok a pénz erre, csináljanak azzal, ami marad, amit akarnak, de higgyék el s engedjék nekünk is, hogy higgyük: egy jó szoborhoz csak egy jó művész kell s egy értelmes megrendelő, de nem kell semmiféle bizottság, jegyzőkönyv, legkevésbé pedig az a szakértelem, mely a mi pályázatainkon egyre szomorúbban nyilvánul meg.