Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Balázs Béla: A magunk szerelme

Ady Endre új könyvet adott nekünk - s nincs kegyetlenebb, mint megszokni a nagy dolgokat. Hány esztendeje? Kettő vagy három sincs, hogy forró volt még a levegő hozsánnától, hogy végre nagy emberünk támadt. De hát azt a forróságot harc fűtötte, és akkoriban magunkat is különböztettük, mikor mellette tanúskodtunk. Aztán meg nem lehet mindig ünnepelni. Elgondolni is fárasztó, hogy mitévők lennénk, ha teszem Shakespeare itt laknék ma a Lövőház utcában. Mert nagy embernek tudni valakit, nagy feladat. De ki érzi azt Pesten és azok közül is ki vállalja? Nem lehet mindig ünnepelni. Mégis eszembe jut, hogy micsoda lankadatlan örömtüzek égtek Victor Hugo trónusa körül. Berlinben is bevezették volna már ilyenkor az embert a Wallhalla hivatalos lajstromába. De Budapest: az a Hátaztán-ország. Mert nem az a legkeservesebb sors, ha vak és béna csőcselék nem látja meg a közepében elégő fáklyát. Szörnyű az, ami minálunk van. Itt vannak okos és művelt urak, akik észreveszik és jóakarólag bólintanak rá: "Valóban nagy ember, igazi genie... Hátaztán? Vár még valamire, uram? Vegyem ki a szivart a számból? Ez valami kötelezettséggel jár? Mit tegyek?..." És talán még jobban fáj ennél az, hogy megmondani sem tudnók, mit tegyen. Mit is? Ady Endre genie. Hát aztán?

És ha csak írnunk kell is róla: melyikünk tudna ma még egyszer, vagy tizedszer talán, újat mondani róla? Pedig ugye, csak újat szabad mondanunk? Az természetes. Intellectuelek vagyunk, és le nem írnánk kétszer egy igazságot, ha belehal is az igazság. (Milyen jó, hogy az imakönyvek jámbor szerzői nem intellectuelek. Mi lenne, ha azok is minden alkalommal újféle dicséretét akarnák zengeni az úrnak?)

Vagy talán igazán nem elég már a dicséret s áldozat is kell? Talán áldozott agyunk munkája a mi felkínált viaszgyertyánk, böjtünk, flagellatiónk? Hát rajta. Valamit én is cselekedjem Ady Endre tiszteletére. Valami elméletet talán. Igaz szívből való okoskodást. Anatole France édes novellájára kell gondolnom, melyben a bohóc, egyéb tudomány híján, a szent szűz dicséretére bukfenceket vet az oltár előtt.

*

Ady Endre nyilván ama nagyobb költők közül való, kiknek művei súlyosodnak jelentésükben, ha könyvben egymás mellett látjuk, s könyveik sorakozásából kinő valami, ami azoknál is több, jelentősebb, a pálya, az ember. Ady-versek hatásai nem összegeződnek, hanem organizmussá futnak össze, melynek óriási súlyában elvesztik külön súlypontjukat. És most már, hogy a hetedik kötetnél tartunk, hiába sűrűsödik a versek matériája, mint a lassuló lávaömlés, mégis átlátszóak már, mint az átlátszó ablakok, és csak a hatalmas, zengő, mindnyájunkat jelentő férfisorsot látjuk mögöttük. Ez a sors pedig - a "Magunk szerelme" verseiből úgy látszik - utolsó álarcait vetette le immár és véres nagyszerű meztelensége süt ki a pompás ablakokon. Mert minden sors rejtőzik önmaga elől, mert az egész élet és kivált minden cselekvés benne, talán ablakos kerülő útja csupán a léleknek, és jaj annak, aki kivetkőzik belőle halál előtt. Mit jelentett számunkra Ady életének verses példája? A nagy harcot és a nagy szerelmet. És íme e könyvben elereszti Lédát, és csatazajt unva visszahozza a zászlót. Holott öt könyvből tanultuk Léda nevével nevezni minden egyetlen, fátumos szerelmet, holott öt könyv riadói uszítottak bennünket minden saját harcunkban. Csalódva búsuljunk hát mondván: hiába, nincsen örök szerelem és nincs örök lelkesedés? Bizony van, kegyetlenül mutatja a "Magunk szerelme". Mert nem a szerelem múlott el és nem a harci láz, hanem tárgyuk levált, leromlott, lehullt róluk, mint fáról a túlérett gyümölcs. Az igazi, nagy szerelmeseknek, harcosoknak nincs szükségük lángszító asszonyokra, ellenségre. Nem fiziognómiájuk ez ős indulat, hanem anatómiájuk, örök és változatlan lényegük, melyet belerejtenek a világ romlandó dolgaiba, hogy megkapaszkodhassanak, hogy magányuk ne váljék le az életről. De íme Léda elmúlt és a csatazaj is megunatott. Nem a szerelem múlt el. Csak kiköltözött talán utolsó egyasszony lakásából, feltépte utolsó horgonyát és nagyszerű, szörnyű, meztelen tárgyatlanságában magára ébredt. Óh, jönnek még ezután asszonyok. De túl sokan. Előrekész szerelemmel vártak és előre eleresztettek és mindig int a "túlsó part". Kiderült immár, hogy nem lobbantó láng az asszony, csak tápláléka az örök tűznek. Szépítő reflektorszemek csóvája söpör körül, keresve nőstényt, akire rávilágítson. De tudják már e szemek osztogató gazdagságukat, és hogy hányadán vannak. Nincsen szerelem csak a "Magunk szerelme" és az asszonyt se láncolja sors. Kételkedéseket hallunk és távoltartó gyanakvást. Mert jönnek a fiatalok. (Szerelmes Solness-tragédia.) A nagy szerelem tárgyát teremtő magányosságára eszmélt.

És "viadal után búcsúzás jön". Ady Endre harcán is túl van. Azért-e, mert győzött? Hisz "beszélik, hogy élnek ma is - Kit itt vagy ott temettem el - S nem volt záró a diadalmam - S korai a győztes kehely". - Nem. Átlépett rajta, mert mindegy már neki. Köddé vált az ellenség, mert igazában nem is volt más, mint céltáblának választott valaki, bár belepusztult is. Bizony nem okok okoznak, sem célok nem húznak semmit. Hiszen igazában mi is volt az a szörnyű harc, melynek riadóit olvasva forró lett a fejünk? Új művészetet csinált ő, de az érte való verekedéssel nemigen szennyezte be kezét. Zászlónk volt ő, jelszó, paizs és pallos - nem katona. Nem keveredett ő olyan harcba, mint ahogy verseiben olvasható. Benne keveredett a harc és kisugárzott csatákat vetített a világba, melyek sok másnak fejbeverő kemény valóság lettek. Azért a harc is keveredik benne tovább, de magában zengőn, ellenségtelenül. E kötet forradalmi versei is mások. Csudálatosan bizodalmasok lettek. Talán meggyengült, hátrált azóta "Csák Máté" fajzatja? Nem, de Ady őket sem tudja már valóságos ellenségnek látni, melynek valóságos mozdíthatatlansága előtt utálattal fáradt el régen. Átlépte őket is, mint Lédát. És "Barangolván az országban" csöndet lát, üres csöndbe vetíti belső háborúját, és e gyönyörű vérsugárnak valóságakadály nem áll elébe. Magányos ez a háború, mint a Lédátlan szerelem.

Fáj-e vajon ez a magányos-magunkra ébredés? Adynak mintha új életet, új fiatalságot adott volna. Felszabadult az objektum vaskos, szűk igája alól, és megfürdik magányában, mint a tavasz-reggeli napban. Soha ennyi vidámságot és többet annál: csöndes derűt.

Halálszag sem rémlik minden zugból, és múló ifjúságát nem jajgatva siratja, hanem kedvtelve idézi, mert "ifjúságot adnak az ifjúságok". - Visszamenekülni sem kíván, hiszen bensője "ős gyermeket hordoz". Nem az életnek örül csupán, hanem külön annak is, hogy még él és bizodalmas, örömivó melankóliával mindezt megtérésnek érzi. Be csudálatos is, hogy minden igazi megérkezés haza-visszatérésnek látszik.

És Ady nyelve, ez a legújabb magyar nyelvújítás, egyre nyugalmasabb, zsoltárosan szélesebb lesz. Mindig is volt benne valami magába bogozódó sűrűsége. Metaforái századokon át való lassú jelentésváltozások lerohanásai és a beléjük sűrített idő hőségét sugározzák. De Ady stílusa egyre bogozódottabban és sűrűbben, lassabban ömlik. Hiszen "Robajos viharok elültek - Csöndes, tiszta, derűs az ég". - Minden szava külön élő kép, és nyelve hasonlatos a folyóhoz, mely tele van szerves élettel, nyüzsgő vegetációval, hogy szinte már alig mozog gazdagságában. Nehezen csordul, mint a sűrű méz, és némelyik versében úgy érezzük, nem ömlik már - megállt. Ez Ady Endre klasszicizmusa. - És ha behunyom szemem és képzelni próbálom egy ilyen sorskisugárzásnak, ilyen magányos életkivetésnek majdani végét, hát csak így: egyre teltebbek lesznek a víziók és sűrűbbek a képek, míg nem férnek már ki a tágult szemeken és szájban és fülben megrekednek és a nagy kiömlés - megáll,

"S úgy csüggnek róla világok, szívek
Mint jégcsapok téli kunyhó ereszrül."