Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Tóth Wanda: Páholysarok

Elsötétül a színház, hirtelen, váratlanul szakad ketté a függöny, és a zenekar szakadékából meglepően, félelmesen hömpölyög szerte a hangáradat. Titokteljes, sima szürke falak meredeznek violaszín csillagos ég felé. Csak egyetlen foltban tör elő olvadt, arany fénycsomó. Vékonykarú, rabszolgatartású emberek bámulnak bele a tündöklésbe. Beardsley víziója volna ez. Salome...

Jó itt ülni, a nagy, selymes chinchillába takarózva... kényelmes és üde tisztaságban, finom ruhákba gondosan fölöltözve járni-kelni mint minden ember... szépen beletörődni valami külső életbe, mennél felszínesebb és kevésbé hasonlít a régi vágyakhoz, annál jobb, csak nem akarni semmit, beérni a succčs d'estime-el, s csak azt mutatni, mint mindenki más. Hiszen hál' Istennek, hogy már elérte, hogy itt az idő, mikor az élet nagy dolgain más is túl van már, s lehet, szabad érdeklődni apró külső sallangjai iránt is... játékai iránt, hogy úgy mondjuk, hiszen tán mindig is csak játszani tudott az élettel. Jobb is így, mint az években, mikor a magára maradt szép leány élő anakronizmusként oly egyedül volt barátnői közt, kiknek most lett meg első gyermekük, s udvarlóival, kik mégiscsak elunták a régi jourjait már. Jobb most... bárha az élet, melynek ajtaja titkos képzeletében mégis nyitva volt előre, bezárul csendesen... most, mikor talán már el is hiszik, hogy az az elkülönzött, kicsit talán mégis megkülönböztetett helyzet volt az egész, amit a jövőben várt... Életében reményevesztett... neki, lehet, soha se is voltak reményei, gonosz dolog is lett volna várni, milyen hosszúnak is tűnt az idő, ha valamit a végére tűztek... egy félév, egy év mi volt hiábavaló, balga várakozásnak, míg most...

Szépen elálmodni ami még hátra van, félig lehunyt szemekkel, ebben a teljes külső védettségben, legalább nem ér fel semmi hozzá, el nem érheti, "megvan mindene" úgy mondják, s talán nem is cserélne senkivel most már.

De hogy elsiklott előle a zene... gyöngyszemei leperegtek, mint a víz a nyitott ujjak közt. Nem hallott semmit... pedig már a galileai tó vizei hullámozzák körül enyhe édességben. Hol volt eddig? hisz körül se nézett.

...Ein Nachen - - auf dem See - - von Galilea...

Második sor, sarokülés, mosolyogni kell egy kicsit legalább, ha a kéz, tradíciószerűen fehérkesztyűs mindig, hogy dokumentálja, hogy a másik kaszinóhoz tartozik az ember... feléje forgatja a távcsövet, mint minden színházi estén, évek óta.

Ma üres? először esne meg. Ugyan miért? Beteg volna? akkor kimenti magát. Tehát már nem. Végre is megleszek enélkül is, ezután.

"...Die Zedern von Libanon... sind nicht so kühl... als deine Gleider sind..."

Elmúlik minden.

Ma nem figyel úgy látszik, pedig örült eljönni.

Jó lesz majd hazamenni... aludni hosszan és mélyen, fölkelni ismét és járni tágas, szép, tiszta szobákban, kinyugodva, elkülönzötten, védetten. Ki akarok maradni a játszmából már,... ha kijelentjük egyszer, csodásan megváltozik minden. Félreállani, fölül mégis,... átlátni, megösmerni mindent, mikor már nem kell belőle semmi. Tisztán élni, vétkek nélkül, megöregedni vágytalanul, sima, tiszta és hosszú az út odáig.

Az inas izenetet hoz utánuk.

"A báró úr... akadályozva volt... nem tudja a páholyszámot, de reméli, még nem késett el."

Nem késett el... milyen különös, hogy így automatikusan aszerint igazodik el egy ember napja, hogy ne vétsen a formák ellen, múlhatatlanul ne feledje a mondaine találkát, bármily oka volna reá. De miért gondolja, hogy nagy oka volna? hogy egyszer ne legyen ott szolgálatára, akinek a figyelmeit, virágait elvette évek óta, futó mosollyal, hiszen az úgyis tudhatta, hogy nem remélhet semmi mást értök. Egy időben pedig mintha hallott volna mindenféle csúnya anyagi zavarokról, nagy veszteségekről a családjában. Nem törődött vele, tudta, hogy ez aztán igazán nem a pénzét akarja... Az anyjáról is... félig figyelt csak oda, untatták ezek a részletek, realitások, oly idegenek tulajdonképp... hisz mindent a maga feje, maga tetszése szerint gondolt el úgyis... mit tudta, hol küzdenek, miért élnek az emberek. Csúnya volt-e ez a közöny? nem törődni - nem tűrni úgyszólván az apró mizériákat, hogy csak a közelébe érjenek.

Hol tartanak most? a bariton... igen, a legszebb mindig, mély és édes, mint az álom.

"...Also kam der Tag... die Stunde... die verheissen..."

Be kellene hunyni a szemet és úgy hallgatni, hisz csúnyák és ügyetlenek az emberek mind. Még Salome... sápadt kis macska, nagy vörös száj és csupa szem... talán ilyen lehetett naptól, tiszta levegőtől soha nem is ért, dajkameséken, ostoba babonákon, betegítő illatok tisztátalanságában valahogy fölcseperedett kis fél asszonyka, ki járni sem tud igazán, csak valami táncot, melynek öntudattalan ritmusa ott rejtezik titkok elé remegő testében... nem, rosszul csinálják ezeket a buja mozdulatokat, a puha, fehér karok emelését... még nem is szép, alig kívánatos - kezdettől való, szinte ártatlan, feneketlen perverzitás.

"...Die süssen Früchte... Salome... komm"...

Hogyan vonaglik a szavakkal együtt a hang...

Most köszönt valaki... hirtelen, meglepetten hajlik előre s aláhúzott hódolattal bókol feléje... ah, ez is itt volna ma! Mulatságos így saison elején, fashionable estén együtt látni egyszer mindenkit, szépen kiöltözötten a páholyokban, csöppet gúnyosan konstatálni az apró elváltozásokat, szürkeségeket évről évre, míg egyszerre elhervadtak, megöregedtek, helyet csinálva újaknak, pompázó asszonyok, hódító férfiak... Ez is, milyen kár érte! ki tudja, ha akarja, ezzel lehetett volna, csakhogy persze, az együttélés, bárkivel is, nem csábította soha, talán nem is volt reátermett és mégis... majdnem... igen, ezzel még leginkább, megcsókolni legalább egyszer, hogy ne mondhassa, hogy még csak nem is próbálta soha, hogyha a moziban látja akár, két szép, fiatal ember száját egymásba forrni, ne érezze, hogy nem is tudja, mi az... egyszer talán, egészen erősen érezte volna, hogy él, több kedve van az élethez, s a tavaszi estéknek egyszer éppen olyan jó illata van a számára, mint másoknak... szebb a csillagos ég olyankor és jobb az élet, hiába, ez hiányzott talán és ennyi csak az egész szerelem. Ennyit miért is nem engedett? bolond lett volna?... ah... érezte, hogy enyhén rózsaszínesedve elmosolyodik, ahogy visszaköszön. Asszonymosolygás: milyen soká alszik egy nőben néha, hónapokat, évekig és mégsem halt meg, hanem egy napon egészen véletlenül megtalálja újra egy pillanatra, még ha úgy hiszi is, nem gondol már vele. Egy éve még csak, ő is milyen csinos volt, s így egyszerre vége: "ah c'est bien fini, les petits ramoneurs ne me regardent plus"... asszonyélet: vége, mielőtt belekezdett volna, visszavonhatatlanul vége...

Gyönyörű, forró órákat hozott volna vajon? vagy csak hosszú, nyugodt megelégedést, vagy az övé se lett volna más ostoba kezdeteknél, hogy elposványosodjék silány hétköznapokban, míg egyre, vétkes kézzel bolygatják, ami halott, ami nem is élt igazán soha, míg az, ami örömmel s szeretettel adva oly természetes lehetett, mint az étel s a levegő, köznapi, szégyenteljes kényszerűséggé vált... ilyen házasságot, ilyen életeket is látott ő már, talán ilyen is volt a legtöbb. Vagy úgy érezte, hogy még ilyen sem, az egymás közti viszony titkaiból, rejtett csúnyaságaiból ugyan mit tudhatott volna ő? Nem csoda, ha éppen az ő természetével, ilyen közösségekre nem is gondol... már akkor csak inkább így - még ha már abban a korban is van, mikor routinossá válik már minden, s az ember beletörődik sorsába, így, vagy úgy, és semmi sem lephet meg többé... hacsak nem az emberek örök balgasága, ilyen dolgokban, még most is... Azok ott szemben... külső okokból, véletlenül, későn összekerülve, még az ilyenek is múlhatatlanul azt játsszák egy ideig, mit a többi mézeshetes... nevetséges! vagy keserű? hogy olyan bután egyforma marad, kiegészülésre való szükségében az emberi lélek.

Mézeshetek... megmondja a szó, mennyi idő adatott beletörődni abba, amit hiába, eddig mégiscsak az élet legnagyobb dolgának tartott. Igen, annak, hogy bele se mert kontárkodni eddig... inkább így, mint eltévesztve, pedig hát mi volt mégis az egész! Az a lány odafenn talán tudja, míg a lihegő zenére egymás után bontja le a hét színes fátyolokat vékony, talán minden gyönyörökben kitanult testéről... gyönyörökben, melyek első szavát se tudta soha, meg sem kísérelte, mit hoztak volna mégis a számára... Sajnálta-e?

Vajon sajnálta-e így, ebben a percben? Hiszen mégcsak nem is tudná, mit?

"...Auf einer Silberschüssel, was, Salomé... hört Ihr... auf einer Silberschüssel... ist sie nicht reizend"

Nem, nem így jön az élet, arany harsonák és piros kéjjel,... ugyan dehogy! Mi az?... az ő élete... valami végtelenül patetikus, valami fájó csodálkozás volt mindig a mozdulatlan hiábavalóságban, ami az ő élete volt eddig. Álmodni... mások úgy hívnák talán, az élet megoldatlansága, bevégezetlensége nézett le az ívelt szemöldökei alul. Borzongott, ha találkozott valaha ilyen nézéssel még saját maga kísérteteként... nem, neki az élet semmiben sem volt ehhez a zenéhez hasonló... ha fel-fel is emelkedett, visszaomlik minden ugyanabba a bizonytalanságba, mintha semmi realitása sem volna annak, amit el tud gondolni. Ah, csúnya, de erős végeket sem ért ő meg soha, brutális széjjelszakadást... folytatódott minden egyformán látszólag, míg itt volt mindennek vége ellaposodva, hitványan... az emberek hozzájatörődve, belefásulva, megelégedetten.

Csend. Csend a színpadon, csend a zenekarban. A néger elvette már a gyűrűt, el a kést s az ezüst tálat. A ciszterna aranyos tetejét fölemelték már s ő lement. Némaság, csak egy-egy tompa dobbanása a lépteinek... vagy az ember szíve szokott így verni...

Milyen régen nem vert már az övé, akár szomorúságban, de örömtől sem...

Sok ember ül így körül, szépen kiöltözve, mintha nem is volna bánata, gondja senkinek. De hiszen neki sincs már, amióta lezárta magáról az élet véget nem érő apró tülekedéseit nyomorúságos és mégis elérhetetlen célokért. Így jó... nyugodtnak és tisztának lenni.

Izgalomtól érdes és megtörő már a szólam, mely Salomét jelenti. Zöld selyembe takarta a fejet és úgy csókolgatja.

"Man sagt ja... dass die Liebe bitter schmecke..."

Mindjárt vége... felkelnek hangtalanul, pár taktussal előbb, már ők ezt így szokták, elkerülni az embereket, a taszigálódást azután. Egy másik páholyból is jönnek mai ösmerősök, megállanak, míg a végső akkordok zuhognak feléjök.

"Hallották kérem? a kis báró... még utolsó percig, még ma beszéltem vele, semmi sem látszott rajta, s a mai estét is emlegette, s most megszöktek, elmentek az anyjával, már nem lehetett maradásuk, árverések, ki tudja még, mi minden más..."

"Lehetetlen" méltatlankodik a mama "és nem lehetett volna segíteni rajtok? A rokonság... a sok jó barát..."

"Ah, méltóságos asszonyom, hiába ilyenkor minden. Ha egyszer mindenképp mások a körülmények, mint az életfelfogás... igaz persze, húzni hetekig, hónapokig jó arccal, míg már se ki, se be..."

"Borzasztó" mondja a mama halkan, enyhén összeborzongva. "Egy öreg asszony... erről igazán nem jó beszélni sem, elgondolni is alig lehet..."

Senki se látta ezt a küzdelmet, vagy csak senki se kérdezte?

És ő, aki minden nap együtt volt vele, sétált, beszélgettek, szagoltatta a rózsáit...

Benn még egy utolsó összerázó sikolya a zenének.

"...Zermalmet dieses Weib...!"

Tumultus, tapsok.

És a sok ember mégis kitaszigálódik a folyosóra, és lökdösi a megrémülten, mozdulatlanul álló kis csoportot.