Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Három kiállítás

Bálint Aladár: Három kiállítás
Biedermeier magyarok

Megríkató szemrehányás, keserű vádaskodás sír ki azokból a nyugalmas, négy sarkukig befejezett vásznakból, amelyek az Ernst-múzeum kiállítási termeiben a múlt század második harmadát, az akkor vegetáló magyarországi művészet életét reprezentálják.

A képek nyugalmasak, a gondosan megrajzolt kontúrra tapadó alapszínek felett nem viharzanak pasztózus festékörvények, a tónusok összhangja felett szigorú akadémiák józan őrangyala virraszt, azt meg nem bontja nyugtalan csapkodás, a részleteket sem nagyolta el a szabályokat alaposan ismerő piktor és mindenekfelett ott a békés befejezettséget hozó, mindent kiegyenlítő, csillapító lazúr fényes sima tükre.

A képek nyugalmasak, azok ugyan most már el nem árulják a porladó mesterek küzdelmét az élettel, helyesebben a kulturálatlanság brutális nyomorúságával való verekedésüknek a sztereotip ismétlődésben is lázító színjátékát.

A képek helyett éppen eleget mond az életrajzuk. Egy részük beleőrül a nyomorúságba, van, aki inkább kocsmárossá válik, mintsem éhenhaljon, Brocky Angolországban találja meg azt, amit idehaza hiába keresett volna. És a többiek, akiknek egyáltalában nincsen életrajzuk. Akik megrokkantak, mielőtt maguk lábára állhattak volna, bénán, kilátástalanul cipelték életük terhét mindvégig, és ismeretlen vagy már haláluk előtt elföldelt, elfelejtett vándorok voltak egy kezdetleges kultúra országútján.

A közvetlen utódoktól hiába vártak elégtételt. Azoknak éppen elég bajuk volt a maguk dolgával, és már mögöttük leselkedett az őket leszorító, rövid életű igazságaikat széjjelziláló újabb generáció éhes serege. Ami azóta történt, az magát a magyar piktúra történetét teszi.

Ma, amikor annyi mindenen túl vagyunk, és közvetlen szemléletünk révén meglehetősen szabatos képet formálhatunk az utolsó két-három évtized példátlanul gazdag, sokszínű piktori evolúciójáról, ezeknek az elfelejtett, félreértett és névtelen mestereknek súlya, jelentősége, eredendő értéke a maga tisztaságában jelentkezik. (Még a németek biedermeier-divatja, ez a másodkézből való feltámasztás se számít.)

A Szépművészeti múzeum és a Történelmi arcképcsarnok több kitűnő e korból származó arcképet foglal magában.

Arckép. Ebben volt ez a korszak is a legerősebb. Mert, ami a kompozíciót illeti, ott a legszomorúbb pangást jegyezhetjük fel. (Ne gondoljunk a franciákra, Delacroixra stb., biedermeier-művészetről van szó.) És ez érthető is. A berendezkedő polgár az ő puha otthonában kedves zsánerképet, olcsó érzékenyülést, idillikus helyzetekből fakadó életörömet fakasztó piktúrát keres, vagy pedig becses személye, családja mását. Lehetőleg jól beállított, kellemes színharmóniájú és ami a fő, teljes hasonlatosságú portrékat. Kinek kell kompozíció? Festenek ugyan csataképeket is, de azok nem illenek a polgári szobákba - legtöbbje be sem fér, melyik tisztességes józan polgárnak jutna eszébe, hogy csataképet rendeljen?

Az Ernst-múzeum biedermeier-kiállításának képanyaga is túlnyomó részben arckép.

Még érzik rajtuk a valahová tartozás, az otthonnak, hozzájuk tapadó családi érzésnek zománca, melege. A képek mögé, mellé odaképzeljük a deresedő fiút, leányt, férfikorban levő unokát, a szobát, ahol ez a kép már félig-meddig vendég, a bútorokat, amelyek kiégett stílusok külsőségeinek olcsó díszeivel hivalkodva szorítják kifelé a szerényen hallgató öreg idegent.

Ez a kiállítás kitűnő alkalom arra, hogy a képek egy részének a családi vonatkozásokon felül való értéke a maguk jelentőségében megállapíttassék. Jó alkalom arra is, hogy több méltatlanul elfelejtett név feltámadjon, és jobban megbecsüljünk eddig ismert munkáikból kevésre taksált mestereket.

Brocky Károlyt eléggé méltányolták a kortársai (az angolok), de a most kiállított 1843-ból származó kompozíciója - A vak Alicenél - olyan kvalitásokat foglal magában, amelyek a legkiválóbb mesterek sorába emelik őt. Holland és francia hatások nyomai egészen pontosan kimutathatók, de ezek a hatások példátlanul nemes harmóniába csendülnek.

Új lehetőségek feltárásáról, megkezdésről, a piktúra területének kiszélesítéséről szó sincs, az oda irányuló kísérletnek nyoma sem lelhető fel benne, de a tudásnak, nemes ízlések, termékenyítő kultúrák tudatos magábaömlesztésének iskolai példája lehet ez a kép. Meleg, szonorikus tónusok, a figurák rajza biztos, tökéletesen kiegyenlített képegységek, szóval minden a teljes férfikorban levő javaerejű mestert mutatja.

Borsos Józsefet, mint a bécsi akadémia tipikus tanítványát ismertük eddig. Az anyai gond című 1845-ben festett képe a legkiválóbb németalföldi interieurfestőkre emlékeztet. Gyengéd színei végtelenül üde tónusfátyolba szövődnek, a szoba levegője opálos fényt bocsát a színes holmikra, melyeket formai, színbeli jelentőségben a gyermeke felett őrködő anya hátán elömlő drapéria dominál. Ez foglalja el a kép legnagyobb részét, és ennek hangsúlyozása, de egyúttal az interieur kereteibe való helyezése kiváló módon sikerült a festőnek.

E képben nem kísért az az aprólékos felfogás, a részletek kicsiszolása, ami a Szépművészeti Múzeumban levő "Bál után" című képének alakjait porcelánná fagyasztotta.

Gerhard Alajos önarcképe. A kiállítás legjobb portréja. Meglepő karakterérzés, befejezett, fölényes tudás sugárzik ki ennek az ismeretlen művésznek képéből. (A többi festők életrajzával kimerítő módon foglalkozó katalógus csak azt jegyzi meg róla, hogy született 1837-ben, meghalt 1889-ben. Pesten. Egyebet semmit.) Ki tudja, hogy micsoda dráma lappang e két évszám közében?

Györgyi Alajos, Weber Henrik, Canzi Ágost és a többiek. Képzeljük a nevek mögé egy sereg férfi, szép asszony arcképét gyengén, közepesen vagy jól, az akkori divat szerint megfestve, de mind szépek voltak. A szépségük már tovaszállt, de a sugara még ránk vetődik, igaz, nem egyforma erővel.

Barabás Miklós több decens vízfestménye egy szép zongora, Liszt Ferenc árnyképei, néhány apróság töltik ki a kiállítás hézagait. Kedves emberek voltak ezek a biedermeier urak, de miattuk éhenhalhatott piktor, szobrász és más hasonló haszontalan szerzet.