Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Földi Mihály: Férfidal

Földi Mihály: Férfidal
3.

Elcsendesedett fejemet vigyázva a hónom alá vettem, s amíg felfelé mentünk a lépcsőkön, intettem a többieknek, hogy halkabban lépjenek, mert már az ajtajánál vagyunk. Lassan benyitottam, megállunk az asszony előtt. Rám ismert, s iszonyodás nélkül mosolygott reám.

Nem sokáig vártam, csak éppen addig, amíg elhal a moraj mögöttem (ők már régen nem voltak asszony közelében), aztán elkezdtem férfidalomat az asszonyhoz:

- Asszonyom, íme, elhoztuk Neked csontunkat is, ezt a kevés, néhány kilogrammnyi szerves anyagot azzal a néhány csipetnyi sóval, mi még belőlünk megmaradt. Kérünk, fogadd még ezt is el tőlünk. Elhoztuk neked munkában duzzadt izmainkat s ruganyos, futó inainkat, tekervényes, szürke puha agyunkat is eléd tettük, belédcsepegtettük szép, nemes vérünket, s gyönyörűségünk volt a te jókedved, mikor kincseinket magadba szippantottad, s szépültél és gyarapodtál belőlünk. Most még elhoztuk azt, amink megmaradt. Lehelj ránk, könyörgünk, könyörgünk, hogy a te szerelmes melegséged alkatrészeinkre bontson. Szívd fel szerves részünket, s ne engedd át hideg állatoknak. Asszonyunk, a szervetlent pedig tördelt szét és taposs rá, mint a hitvány méregre. Elhoztuk magunkat egyetlen asszonyunk.

Mögöttem helyeslően zúgott a fejetlen férfisereg, de én még intettem nekik, hogy dalolni akarok, mélyhangú férfidalt az asszonynak. Aztán majd együtt mondjuk el a táncdalt.

- Íme, visszajöttünk hozzád a végtelen vizekről s a párolgó fényekről. Úgy munkáltam bensőmön, mint szobrász a legkedvesebb alkotásán, kalapáccsal és finom vésővel. A finom repedéseket az életszobromon összeforrasztottam, és szenvedtem a nemes izzadságát, míg elkészültem magammal. Akkor boldogtalan voltam magányos tökéletességemben, s hozzád menekültem. Asszonyom, csak a te összeforrott rokonságod az életforrásokkal tudott narkotizálni. A te bevégzettséged, megelégedettséged sütött engem barna napfénnyel betelt egésszé. Te vagy az egész, te vagy a kígyó, mely farkába harap. S elértem a végső boldogságot, mikor te felszívtál engem, Asszonyom, kristályedényedbe, hová a nemes férfivért gyűjtötted össze. Ím, elhoztuk magunkat, asszonyom.

A fejetlen férfiak helyeslően ismételték dalom refrénjét. Számuk már végéreláthatatlan volt. A tengerből egyre teltek ki a fejetlen férfiak, sűrű csoportok jöttek a hegyek közül, mindenfelől a föld alól, hol nem is sejtettük rokon létezésüket. És boldogan hozták hódolásra elcsöndesedett fejüket. Még egyszer elénekeltük a mélyhangú férfidalt az Asszonynak, s gyönyörűséggel láttuk, mint szépül még, mint gyarapodik előttünk erőben és nagyságban.

Ekkor már a szűk ház nem bírta el számunkat és az asszony szépségét. Erőnk áttördelte a falakat, s az asszony lénye kidagadt a Térbe és Időbe. Egyetlen asszonyunk örömfényt árasztott le ránk. Lénye illatot, szépséget és beteltséget adott a végtelen férfiseregnek, mely boldogan zsibongott alatta, áthaladtunk hegyeken, kopár szirteken és tavas, virágos mezőkön, áttörtünk a végtelen Téren, Időn és Gondolaton a párolgó Fényekbe, az ezüst messzeségekbe, ködlő kék fényű gömböt hagytunk magunk alatt, átjutottunk havas, levegőtlen rétegeken, törtünk a barna ragyogások felé, számunk egyre gyarapodott az ismeretlen tárnákból feltörő férfiakkal, s mélyhangú dalunkat boldogan énekeltük egyetlen Asszonyunknak.