Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrínyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok, és vágtatva siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik, finom csipkekötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak, s fejüket rázva vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acélcsörgés, színek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát, a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a színek felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le... s újabb hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra, barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térdhajtás mozgatta a színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben, s az udvaron csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irigy vagy megvető szemmel egymás ruházatát, s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan, hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a tömérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja, ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé, apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda, csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, simogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsú alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrínyi az épület valamelyik túlsó végében mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlátposztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt, türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék lábát vagdosta, és úgy várta a hopmestert, mikor jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyűltek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

- Szegény bátyám uram! - szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan bólogatta:

- Igyen van ez!

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal, vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra, majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni, ittak a múltra, ittak a jövőre, élőkre és holtakra.

- Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! - szólt bizalmas beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását, nem értette sehogyse, szebb is, fiatalabb is, mint Zrínyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrínyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások... úgy kívánt valamit... éppen egy furcsa pillanatban jött... erős kézzel rántotta magához, mint egy örvény... aztán megsimogatta a lelkét... Nem méltó ő hozzá... gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról... Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat... Fütyül rá! Mit neki egy asszonyállat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt, s amint lehetett, kiálltak a nagy komolysággal kackiáskodó párok közül, s elvonultak egy ablakmélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára, s meg is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.

- Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! - súgta félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

- Fáj? - kérdezte Borbála.

Erdődy bólintott, hogy igen, s elfordította szemét Eusébiának a tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.

- Kegyelmed szán engemet! - mondta Erdődy némi hálával.

- Esmérem, mi az megvettetés, én is.

- No!

- De igen, elhiggye kegyelmed!

- Osztán hogyan?

- Valamint kegyelmed.

- Igen?

- Igen!

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés szélit húzogatta, Erdődy meg nézte.

- Könnyű kegyelmednek, merthogy legény - szólalt meg idővel Borbála.

- No! - nézett rá elérzékenyedve Erdődy.

- Világ csúfja vagyok eztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit szerettem - és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.

- Húgom asszony!... Kicsuda? - kérdezte Erdődy vággyal színezett kíváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított padszékbe, amelyen ültek, s fejével intett Zrínyi felé, aki egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

- Borbála! - sajnálkozott Erdődy, s a lány kezére tette a kezét.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott a táncolók csoportja, hosszúra nyúlva libegett a falon a sok gyertyaláng. Hangos beszéd zúgott messzebb, s felcsattant néha egy-egy nevetés.