Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám · / · Figyelő

Nagy Lajos: Titta Ruffo

Kedves és megható volt, mikor halott atyjának szelleme előtt (amikor másodszor jelent meg a szellem, a harmadik felvonásban) gyermekes ijedtséggel, kisfiús pózban állott. Leginkább így lebeg visszaemlékezéseim közepében, és leginkább mintegy innen elindulólag tudom csodálni játékának minden színben való ragyogását és nagyszerű énekét. Bizony mondom, hogy ő maga a csoda. Akkora nagy készség a neurotikus, gyötrődő királyfi megábrázolására és minden fokozaton keresztül - legfelül - a hősiesség teljes ragyogása a külső megjelenés megformálásában és hangban egyaránt! Gyengéd együttbúsulásra indító a térden álló könyörgése (amikor a szellem először jelent meg), és lángolásra gyújtó a bordal... Hangjára az iskolás jellemzésen felül, hogy: hatalmas erejű, könnyed hajlású, folyékony, meleg, aranyként csengő, a bariton szólam határain felül a magasba terjedő - mindezen felül hiábavaló lenne szemléltető jelzőket keresni, mert hangja mindenféle hangulat ábrázolására egyaránt idomuló... Titta Ruffo egy pompás kultúrjelenség, színjátszó képességével, muzikalitásával, az alakításai mutatta tudásával, elmélyedésével, invenciójával bizonyítéka annak, hogy maga az énekhang is kultúrproduktum és nem valamely istenadta tulajdonsága a testnek, nem véletlen, hogy a (hangban is) énekfenomének (Titta Ruffón kívül például Caruso és Shaljapin) nagyszerű színészek is - egyebek közt.