Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
XVIII.

- Jó napot! - fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését Zrínyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. - S az urak? - kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.

A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és vártak.

- Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!

- Hát ki vagyon itthun?

- Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene atyja urához, de megjün az héten.

Zrínyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva: kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.

- Tudom az járást! - utasította vissza Zrínyi az ott ténfergő nemes inas ajánlkozását.

- Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonyára - bátorkodott még megjegyezni a várnagy.

Zrínyi intett a fejével, hogy jó, s megindult a lépcsőház felé.

A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.

A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltűnt a lépcsőkön.

- Hüjh! de bölény-bika egy úr! - bökte az egyik oldalba a társát.

- No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent... - mondta a másik.

- Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle - fejezte be a harmadik.

A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán hüittyegetett hozzá.

Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott még sokáig a röhögés.

Zrínyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra, a szőnyeggel borított falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok gyertyacsonk, de a kihúzható nagy asztal összetolva, a nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!

Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.

- Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és húgom asszony!

A tompa férfihangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel fogadták a különös vendég különös érkezését.

- Eljüttem kegyelmetekhez!

- Örvendünk rajta, uram! - szólt Drugethné.

Zrínyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő állványnak, amelyen ezüstveretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.

- Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? - kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.

A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb pergéssel indult meg rögtön.

- Uraimék Trakostyánra mentek! - felelt Drugethné.

- Trakostyánra? - kérdezte Zrínyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve elméjében szavakba.

- Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon...

- Igen? Az tiszttartót?

- Aztat.

A rokkák frissen peregtek, és Zrínyi a lábánál fekvő perzsaszőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.

- Húgom asszony - fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se lenne -, kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének, köntörfalazni nem tudok, várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith Eusébiához.

A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni, s valaminek szorgos keresését mímelni.

- Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! - sóhajtotta magában félénken.

A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát, s tágra nyíló sötét szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.

Zrínyi közelebb hajolt a lányhoz:

- Nem hízelkedtem soha kegyelmednek, húgom asszony, az egynémely versek, az kiket írtam...

A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:

- Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr,

Dér virágnak,
Kű buzának,
Horog halnak,
Lép madárnak,
Háló vadnak,
Métely juhnak,
Nyil szűvemnek,
Bús kedvemnek,
Mirigy életemnek.

- Eusébia! - szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrínyi torkából. Íme, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.

Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.

- Eusébia - súgta rekedt önfeledéssel Zrínyi -, mikoron elsőben láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem árjai, égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet... Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.

A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.

- Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem szeretni?

- Talám! ki tudja? - kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.

- Erdődyt szereti kegyelmed?

- Igen... - hangzott a csöndes, réveteg válasz.

Zrínyi feszülő karral markolta meg a széket.

A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor megszólalt:

- Későn jün kegyelmed, bátyám uram... Szüvemet Vuk bírja... Talám ha előbb, ki tudja?... Mast késő!

Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.

- Váljunk szét békén, csendes kézadással! - szólt kezet nyújtva a férfinek.

Zrínyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tűnik el az ebédlő palotába vezető ajtón.

- Teremtőm Uram - sóhajtott Drugethné -, csak Jánosom maradt volna honn!

Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrínyi dereka megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.

- Eusébia! - tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátrafeszült.

Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.

- Ó, az fajtalanok! - mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné halálra ijedve.