Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 9. szám

Tóth Wanda: A nagyon is szép leány

...Elmondom hát ezt a históriát, leírom a magam számára, mielőtt egészen elfeledném s vele ifjúságom éretlen és fájdalmas napjait, minden elmúlt lelkesedéssel és önfeláldozással. Nem tudom már, mikor kezdődhetett... bizonyosan már azon a napon, mikor mint szőke gyerek először léptem át remegve és félénken küszöbét... nemcsak akkor, hogy rövid szoknyácskában, fekete selyemharisnyás lábával mezítelen térdemet érintve, előttem tűzte fel a tükörben a kalapját, s én úgy találtam, hogy sokkal szebb, mint mindenki más.

Ott laktak egy nagy, akkor még egyedül álló bérházban a nagy víz fölött, mely szinte várszerűen meredezett a szélben, s ablakaiból hallani lehetett a madárcsicsergést a szigetről. Nagyon magasan volt, szomszédaink nem is voltak, és a nap benézett a nagy ablakokon. Még kisfiú voltam, ahogy odakerültem anyámmal. Kézen fogtak bennünket és azt mondták, testvérek vagyunk, és nagyon kell szeretnünk egymást. Ezentúl hát apámnak szólítottam az idegen urat, kit azelőtt csak látogatóban láttam, és a kis ágyamat kitették a mama szobájából egy másikba, ahol nagyon féltem és talán sírtam volna, ha be nem jön csendesen hozzám. Jóval nagyobb volt nálam, simára kefélt aranyhullámos haja hátul kis csomóban volt föltűzve, de mégis apró csigákban gyűrűzött kis domború homloka körül.

- Gyere - mondta, majd megmutatom, hogyan szokás itt levetkőzni.

Később is így mondta mindig: ezt mi így csináljuk... anyám nem is igen bírt a magányos és elkényeztetett gyerek szeszélyeivel, szigorúsággal éppen nem, de hisz olyan hamar meg is hódolt neki. Még most is látom, hogyan vetette kis fejét dacosan hátra, mint remegtek idegei minden rossz szóra, ami hajthatatlanná tette, míg ki nem merítette s szinte beteg nem lett az ellenállástól, úgy hogy mindenki megtanulta kerülni a lármát, gorombáskodást, rossz ételeket... míg lassan ő lett a víz feletti, későn összekerült kis otthonunknak központja. Még most is látom... ahogy tizenhároméves korában volt, öntudatlanul kéjes mozdulataival, mik iránt semmi testvéries együttélés sem fog soha közönyössé tenni... csodálatos megnyilatkozása ifjú lényének nem is annyira szavakban, de azáltal, mivel szobája levegője, zongorája, virágai a tizenegyéves fiú számára tele voltak... Nagyritkán rámbízta apró titkait is és tanácsot kért férfi-bölcsességemtől, mivel, mint minden igazi nő, egyszerűen föltételezte, hogy férfinak bizonyos dolgokat tudni kell, noha általában nem is volt valami nagy véleménye rólok. Most talán beleképzelhetnék valamit e tiszta órákba, miről sohasem tudtunk akkor, noha talán annál gyönyörteljesebbé tette a testvériséget, mi mégse lehetett igazán az.

A szobáink egymás mellett voltak, az ajtó csak betéve éjjelente, néha láttam csupasz karjait, vagy ruhát próbáltak édesanyámmal és hosszasan és alaposan beszéltek róla, segítettem is, kifésülni a haját, mely olyan nagyra nőtt és olykor meg is ríkatta. Tintafoltos fiú voltam akkor, ki sem mertem nyitni a számat, mert a hangom mindannyiszor másképpen hangzott.

Néha kiültünk este a nyitott ablakba, és az alattunk tátongó feketeségbe bámulva hallgattuk, mint csattognak odaát a szigeten a fülemilék. Tanulnom kellett volna, rosszul esett, hogy nem végzem el kötelességemet, de ő félt egyedül a sötétben, és meleg, erős kezeivel utánam nyúlt, rám támaszkodva, hajamat borzolta... igen gondoztam magam, másképp nem tűrte volna. Talán tudta, hogy másnap öt órakor fogok fölkelni, hogy kipótoljam a mulasztást, de gyerekesen kiabált utánam, ha elmozdultam, és én a hideg, szürke reggelen könnyű, semmihez sem hasonlítható mámorban ültem az ablakhoz és ottfelejtett kendőjébe burkolóztam.

Mindkét végén égő világhoz hasonlíthattam volna, sohasem volt egyforma: kimerült és közönyös, vagy ha valamiben kedve tellett, izgatott és élő, tulajdonképp mindig is csak idegei csodálatos játéka által, mi már öntudatlanul, akkor is legingerlőbb volt szemeimben. Hihették, hogy csak magára gondol, de ugyanazt a meleg részvétet átvitte ránk is, s a ház tele lett élettel általa. Jó anyámmal senkise hitette volna el, hogy saját fiát is elhanyagolja e gyermek miatt, ki pedig alig is szólt hozzá - mint ahogy leányok olyan idegenek is asszonyokkal szemben, és csak ha anyákká lettek, találnak ismét vissza hozzájok.

Idegenek néha aggódva vagy elégedetlenkedve figyelmeztettek nagyon is szép arcszínére, a furcsa köhögésre, mi gyakran bántotta, sőt még az odaadásra is, mivel tánc közben, zongoránál vagy máskor szinte egész lelkét kiadta... de hiszen nem volt semmi baja, csak idegei voltak nagyon is kifinomodottak, és így könnyen veszélyeztetettek, mint minden tökéletesség.

Jó órában mindenre képes volt, és jelenlétében sohasem vált hétköznapivá semmi. Mindig és sohasem látszott elfoglaltnak, ráért mindenre - mint újra átolvasni összes leveleit, míg azt hitték, sürgősen csomagol vagy "komoly" dolgok helyett valami balga és szellemes játékba kezdeni velem, mialatt mindketten teljesen boldognak éreztük magunkat.

Lényünk, vérünk minden különbözősége a szoros együttélés közben valami különös, ritka keverékké formálódott, aminek mását talán az egész világon hiába kerestük volna. A teljes megértés melletti titkos különbözőségek, mégis a kiegészülés reménye nélkül, sajátos varázst adtak együttlétünknek, mi még az elmúlandó értékével is bírt.

Úgy látszott, minden segít hozzá, hogy véletlenül összekerült otthonunk teljesen boldog legyen.

Anyámnak, mint a nagyon is nőies asszonyoknak, sohase igen volt önálló élete, korán maradt özvegyen és ráutalva a férfira, anélkül, hogy érzéki lett volna, jóságosan és munkabírón, úgyhogy meg tudott felelni az élet minden követelményeinek tulajdonképpeni energia és céltudatosság nélkül - másodszor is férjhez ment, mint ahogy először is tette, lelkesedés nélkül, a nő ösztönszerű választásával, kinek férjre van szüksége, s így főleg a kifelé való bizonyosságot keresi, míg képes volna az intimitás minden veszedelmével és előreláthatatlanságával megküzdeni, ami pedig a legnagyobb gondja a másfajta asszonynak. Elvitt ebbe a véletlen otthonba, mint magamagát, tudva, hogy éppúgy rá vagyok szorulva, öntudatlanul készen a legvégsőig küzdeni értem, ha szükség lenne rá, de ahogy mindjárt jól indult a dolog, nyugodtan állítva be engem a "családba", melyre teremtve volt, s melynek érdekeivel rögtön azonosította magát. Azután ott volt atyánk, világos és kissé keményfejű ember, arra való, hogy megküzdjön a világgal anélkül, hogy egészen jól találná magát benne - homályos emlékekkel valami szép és gyöngéd teremtésre, akit a kiszámíthatlan véletlen az ölébe dobott egykor, hogy hamar, mint nem hozzája valót, magára hagyja a kis törékeny leánykával, kinek semmit se szabad tudni halott édesanyjáról... a kisleány, nehezen fölnevelve, ellátva minden elgondolhatóval, még az egyetlen nekivaló mamával is, és még én, félénk gyerek, kinek első benyomásai egyáltalán csak itt kezdődtek, és akinek az új nővérke volt mindene... mi négyen, magam sem tudom hogyan, szebb és különb életre egyesültünk itt, mint azóta is láttam családokban. Mindig otthon tartottak minket, hiszen olyan könnyen ment, jól viseltem magam az iskolában, és nővéremet drága tanítók oktatták megszokott "úrileány" módon. Mindig haza jártam, pár barátommal, kik imádták nővéremet, ki játékainknál kényeztetett és vidám nőszemély volt. Szerette a társaságot, ámbár válogatós volt barátságában, és mindenekelőtt nagy ragaszkodást kívánt meg.

- Nagyon el fogjátok kényeztetni - mondták a nénikék -, nem ér az semmit.

Most tudom, hogy megóvott a férfi-fiatalság minden ocsmányságától - hogy sokkal később s talán csak annál fájdalmasabban ösmerjem meg. Bárminél is jobban szerettem rendes napi életemet ővele, zenéltünk, telebeszéltem a fejét még csak tegnap fölszedett bölcsességgel - meg is hallgatott, hogy aztán úgy játsszék, ahogy érezte, s ez volt a legjobb, mint ahogy mindig úgy is tett és érezett, gondolkodás nélkül, ösztönszerűen.

Ha befejezte, pár pillanatig egészen elfeledkezve ült ott, égő arccal, feléje hajoltam és rányomtam ajkamat. Szabad volt csókolózni, de ritkán csókoltam meg, csak az arcát, sohasem vékony, ívelt nagyon piros száját, mely csillogó fogai felett néha sajátságosan húzódott fel.

Senki sem ösmerte jobban nálam a járását, vonzó közellétét, lénye minden apró, bájos, csak az intimitásban teljesen megnyíló szokásait. Idegenek szemében sokszor egyenlőtlen, beteges, gőgös teremtés volt, kinek változó szépsége szinte elsikkadt néha.

És így lett belőle nagy leány.

Láthattuk az utcán, ahogy az emberek megfordultak utána, néhány ösmerősünk egy napról a másikra megváltozott modorából - noha még idegenek is mindig jobban törődtek vele, mint más gyerekkel -, mint ahogy mindig lesznek emberek, kikről hallgatólag elösmerik, hogy több joguk van az élethez, hiszen kétféle ember van, akiért élnek s azok, akik mások miatt tudnak csak élni.

És aztán úgy élt, ahogy más fiatal leány.

Csak úgy érzem, hogy valamennyien, édesanyámtól kezdve a kis kisegítő leányig, akit a konyhában százszor is leszalajtottak a töméntelen lépcsőn, valahogy úgy hittük, hogy most valami egészen új élet kezdődik. Változó élményei és hódításait avval az intenzív érdeklődéssel követtük, ami csak szerelmi ügyeknek jár ki, és nemcsak nők részéről.

Még anyám is fölébresztett egyszer hajnalban, és mind a ketten nehéz parfüm és füstillatú belépőikben ott álltak az ágyamnál sonkás zsemlét rágicsálva, mert nővérkém mindig egészen ki volt merülve, mivel csupa élvezettől evéshez sem jutott - és sorra vették az éjszaka eseményeit.

Különben nemigen beszélt velem élményeiről, pedig rendesen ébren vártam lépéseit a lépcsőn - egyáltalán előttem még most is érthetetlen izgatottságban, mibe azonban semmi féltékenység nem vegyült, többnyire átvirrasztottam ezeket az éjszakákat.

Másnap néha nagy csokrok érkeztek aztán, vagy édességekkel megtöltött tojások, s ahogy a napok hosszabbakká váltak, egypárszor meglepetésemre elhívott délutáni föladataimtól, hogy a langyos estén a korzóra kísérjem. Sok férfi köszönt, ahogy sötét ruhájában karcsún elhaladt mellettük, de aztán hirtelen befordult a mellékutcába, és izgatottan, futólag megszorította a kezemet.

Szerettem így járni vele, könnyed és tündéries alakját mind ez idegen tolongás közepette elsiklani látni, mögötte élni és lüktetni érezni a nagy, nekünk oly távoli várost és szemeiben, lényében a nap hangulata biztos képét látni: örökké változón, vidám napsugárban, fantasztikus ködbe rejlőn, széltől megrázottan.

Nem szerettük a várost, hatalmas hajlított kirakatüvegei mögé rejtőzött cifra nyomorúságával, utcái parvenuként váltakozó köntösével s a terhes kocsik lármás tömkelegét, miből ijedten menekült karomon valami biztos helyre, honnan haragosan nézhettünk vissza a készülő házak üres szemgödreire, mik még ellenszenvesebbek szomszédaiknál, hol a végtelen ablaksorok mögött ösmeretlen életek rejtőznek.

Inkább kifele mentünk a víz mellé, ahol ernyőjével föltúrta a földet, hogy valami titkos nosztalgiával egy kis tavaszi illatot szíhasson, vagy át a szigetre, melynek ünnepiesen nyugalmas elkerítettségében mintha türelmetlen unalmat éreztünk volna, úgyhogy szívesen tértünk vissza szellős otthonunkba, hova már igazán alig hatolt fel valami hang, s mi gyermeki fantáziánkban azelőtt szinte felhőkig érő várkastély képét öltötte. Nem szerettük a változást, öregekként ragaszkodtunk a megszokotthoz, és mindig kikönyörögtük apánktól, hogy ne kellessen a már-már kényelmetlenné váló lakást odahagyni.

Különben is öregedett már s engedékenyebb lett velünk szemben, úgyhogy még könnyebben éltünk - azaz nehezebben is, immár saját felelősségünkre. Még szinte érthetetlen volt előttünk, ím egy napról a másikra felnőttnek számítani. Hiszen mintha még csak tegnap lett volna, hogy az első férfitanító került a házba, sápadt, beteges ifjú, félig gyermek még, alig összeszedett bölcsességét adta ki előttünk, kik még semmit sem értettünk belőle, és akkor tizenkét éves nővéremet mindig őnagyságának szólította. Emlékszem még, hogy névnapjára halálosan tiszteletteljes levelet írt, mintha egészen "nagy" volna már, három gyönyörű rózsával, mi bizonyosan kétheti vacsorájába került. Most, hogy öregebb lettem, néha fölélednek bennem naiv lelkesedéstől forró mondatai, egészen érthetetlenek akkor, egy fényűző otthon oly ösmeretlen szépségében és nyugalmában mondva ki egy bájos gyermek előtt, ki isten tudja, micsoda csodává növekedhetett szívében. Minden a világon nélkülözésben veszi kezdetét - képes-e egy jóllakott ember ekkora szeretetre s lelkesedésre?

Mi szerettük is ezeket az órákat, hisz dolgunk nem is volt vele, legföljebb ha megmosolyogtuk furcsaságait ártatlanul, hiszen még kegyetlenségre is igen fiatalok voltunk.

Azonban egyszer valahogy mégiscsak benn volt apa és dühös lett.

Hiszen semmit sem érthetnek az egészből, hát nem látja, hogy kölykökkel van dolga?

Még most is látom a tekintetét, a tágranyílt, éhes, hirtelen kijózanodott gyerekszemét, fakó arcán a szégyen pírját... igen, most bizonyosan meglátta a kis tündérben a csacsi, kis, copflis gyermeket, ki előtt hiába öntötte ki a szívét.

- Nos, folytassuk - mondta türelmetlenül apa.

Elővette a könyveket, és keservesen, akadozva kereste a tananyagot. Olyan rosszul ment most, olyan szomorúan, ellenségesen nézett ránk és olyan kevésre haladtunk, hogy pár hét múlva elküldték szegényt. Sohasem hallottunk többé róla - pedig ki tudja, nem-e vitte föl rövid órákra mégis magával a kis leánylelket? nem-e kezdődött már akkor is valami a nő titokteljes életéből?

Ami engem illet, nevetségesen hosszú ideig mások szemében gyerek voltam még, kit otthona teljesen kielégít... vagy éppen mert mégsem voltam olyan gyerek már? - csukott szemekkel követve őt az utakon, melyeket járnia tetszett... talán csak néha nyújtva hátra a kezét, hogy lássa, igazán utána jövök-e még.

Sokat is tett ezekbe a napokba... még később is, mikor már szomorúság kezdte eltakarni ifjúságunk vidám napjait - még a szerencsétlenségbe is többet, mint más. Az első bálok vidám idejébe, mikor annyi minden rohanja meg a fiatal leányokat, hogy nem csoda, ha megszédülnek kissé, s az is csak vonzó lehet életteliségben, a tapasztalatlanság ártatlanságában - hiszen ritkán származik igazán gyengeségből.

- Nagyon is szép s még hozzá nagyon is másforma - többször hallhattam mondani később, mikor már én is elkísérhettem -, ehhez közönséges emberfia nem is merészkedhetik.

Elösmert bálkirálynő már, kényeztetve, válogatósan ritka ruháiban és ragyogó vállaival itt állt a férfiak közt, már akik így összekerülnek egy ilyen báli este véletleneiben. Nem a legkülönbek rendesen... éretlenek többnyire és balgán elkapatottak, estéről estére a sok-sok fiatal teremtés üdeségét, érintetlenségét szinte felkínáltan élvezhetve karjaik között, míg egészen elfásultak és már sohasem fogják ösmerni az igazi férfi értékes szomjúságát tiszta és ifjú nőiség után, mely oly távol kerül tőle a hétköznapok küzdelmeiben. Hiszen olyan ritkán hajtja maga az Élet a párokat össze... hányszor csak sekély társaságok durva összehozása, külső eszközök által fölizgatottan... hogy is találnának különben egyáltalán egymásra, elveszetten a nagyváros zűrzavarában.

Egyik-másik kilép aztán a pygmeák ezen tömegéből, és közeledve lassanként fölveszik az igazi ember arányait a számunkra, meglátjuk szájukat, szemeiket, meg akarják ösmertetni saját külön gondolataikat, érzéseiket. Ebbe a pár évbe zsúfolódik minden, ami egy lánynak tán csak kijuthat az életből, vagy csak ők hiszik, hogy olyan nagyon más és elváltozott fog csak következhetni, ha vége van ennek a szabadságnak?

És mégis... mi mindent ejt ki az ember nyitott kezéből, mely nem tud mindent megragadni, amit feléje nyújtanak ilyenkor: barátságot, érdeket, szerelmet, mert úgy mondja az élet, hogy megtartani csak egyet szabad.

Hálás volt azoknak, kik barátai maradtak mégis - a szép bizonyosságért, hogy még nem tévesztette el az útját.

Mert néha olvashattam már a kérdést elkomolyodó szemeiben, ha beszéltünk egyikről vagy a másikról. Hamar visszanyerte egyensúlyát azért, mint azelőtt a maga teljességében élvezve ki a pillanatot minden véletleneivel.

Eljött a tavasz... több tavasz is, hasonlók egymáshoz. Kirándulásokat tettünk, lovagolni, golfozni jártunk ösmerőseinkkel - most már én is mindig, s egy gyerekkori barátunk, szép szál fiú, alig pár évvel idősebb nála, öröm volt együtt látni őket.

Olyankor együtt mentünk haza, néha húzódott az út, mintha nehezünkre esne az elválás. Egyszer-kétszer szinte úgy rémlett, mintha kezeik lassabban szakadnának el egymástól, és ahogy a kapu bezáródott mögöttünk, Antónia mély lélegzetet vett és könnyű remegés futott végig a testén.

Lassan és hallgatagon mentünk föl a lépcsőn. Nem is felelt, ahogy jóéjszakát kívántam neki, gondolataiba mélyedve.

Másnap ismét együtt voltunk és későn jöttünk haza a szigetről. Hideg este volt. A csillagok sajátos tisztán tündököltek, s a szél csak úgy taszigált a kapu előtt. A házmester sokára csoszogott elő, s ahogy anyámék előre mentek, barátom karomra tette a kezét.

- Maradj velem - mondta.

Haboztam. De az ajtó már bezárult, kinn állottunk.

- Hova? - kérdezte. - Most csak nem lehet lefeküdni.

Nem tudtam, és céltalanul indultunk a körút felé, izgatottan mind a ketten, de fiú szégyenérzéssel szót sem szólva arról, aki eltöltött bennünket. Egy éjjeli kávéház lámpásai ütődtek a szemünkbe, tétovázni látszott, de azután dacosan belépett. Nem akartam nevetségessé válni és követtem, pezsgőt rendeltünk, s jó darabig meglehetős hallgatagon iszogattunk.

Már régen ülhettünk ott, mikor hirtelen elkezdte:

- Azt hiszem, határoztam és külföldre megyek.

- Miért?

- Végre is senkise kényszerítheti, hogy engem szeressen - mondta egészen hangosan, szinte gyermekesen.

Kényelmetlenül éreztem magam, mint ilyen vallomásoknál bizonyosan mindenki, meg még nem is gondoltam el komolyan, hogy ilyesmi egyáltalán megeshetnék vele.

- Szóltál neki egyáltalán róla? - kérdeztem.

- Miért tettem volna?

- Talán jobb tisztába jönni így - mondtam homályosan érezve, hogy nem lehet messze a vég, ha már egyáltalán képesek vagyunk beszélni róla.

- Talán meg is tettem. Mit akarsz? olyan nagy szemekkel néz az emberre, nem lehet haragudni rá. Mintha kérdezné, azt hisszük, nem elég baj az neki. Kimondhatatlanul édes volt nővéred... nem tudom, nem öli-e meg vele szép lassan az embert. Különben... furcsa nővér... mi?...

Kényelmetlenül nevetett.

- Valószínűleg nem először kerül ily helyzetbe.

- Természetesen - hagytam rá sokatmondó arccal.

Mind a ketten elhallgattunk.

- Egyáltalán nem gondolom, hogy én volnék az igazi... inkább, ha így látja az ember, isten bizony, kár akárkinek... De hát végre is, mikor annyira arra van teremtve, mindent így eltaszítani nehéz lehet... furcsa és szomorú...

Nem nézett rám, ahogy felém tolta a poharát. Koccintottunk. A kávéház kiürült közben, s a szél érzékenyen kúszott be az ajtó alatt. Fáztunk.

- Fizessünk... - mondta végre, mintegy kijózanodva.

Azután elváltunk.

Azóta nem egyszer gondolhattam volna szavaira. De sohasem beszéltem vele róla, mit is adhatott volna érzéseihez hozzá. Így múlt, szinte észrevétlenül az idő, így élt közöttünk, mosolygó tekintettel, kissé mintha a távolba nézve, bizalommal és mérhetetlen várakozással.

De lassan, alig észrevehetően eltolódott minden egy kevéssé, hogy egyszerre egészen megváltozottnak tűnjék...

*

Karácsony volt. Az ablakon fehéren nézett be a tél. Évről évre titkolózó fontoskodással szoktuk várni, még mindig megjelent egyszerre csak a fa is, és mama nagyon rajta volt, hogy egészen egyedül díszítse fel, minden fehér kendőkkel letakarva ünnepi fényben ragyogott. Apánk korán klubjába ment, hogy idején hazajöjjön, vendéget nem hívtak, mert mama propozícióit mostanában mindig kifogásoltuk. Sietve szervírozták a teát, mert mindjárt ismét eltűnt a szalonban.

- Ah, jó lesz az már - mondta Antónia türelmetlenül.

Meglepetten néztem rá. Először vettem észre, hogy mind a ketten egy félórája - nem, egész nap már szívből unatkoztunk, helyesebben rejtett kényelmetlenséggel iparkodtunk elhitetni magunkkal, hogy mindent a többi kedvéért csinálunk, kiknek bizonyosan örömük telik benne.

Nos, végre is igen fölnőttek voltunk már mind és... És talán hiába hittük, hogy teljesen kielégít, családunk nem volt már organikus valami, és valahogy mégis túléltük az egész helyzetet.

- Szeszélyesek vagytok - mondta sértődötten anyánk, ahogy este nem fogadtuk kellő lelkesedéssel jóságát. Egyszerre haragudtam rá, hiszen sohasem hibáztathattam nővéremet, még ha lelkem kimondatlan mélységeiben meg is sértett volna. Anyámnak nem volt semmi belátása, mint ahogy öreg emberek rendesen mindent elfelednek, amit valaha tudtak is, és nem képesek beletalálni magukat a fiatalok érzéseibe, nem vonják le a következtetést, mintha sohasem éltek volna semmit... talán mert a végén úgyis semmivé vált minden, könnyek és kacagás közönybe fulladtak.

Miért nem látta be, hogy ez a mozdulatlan, tétlen várakozás talán nehezebb tényleges szerencsétlenségnél? Most láttam ezt csak így, hisz eddig az élet számomra úgyszólván csak az ő szíve verésének utánahangzása volt - anélkül, hogy világosan tudnám, mit kívánhatna. Szóba hoztam egyszer, hogy talán változatosságra volna szüksége.

- Hiszen mindene megvan - mondta apám, megakadt, gondolkodni látszott, s másról kezdett beszélni. Pár nap múlva, mintegy véletlenül, elhatározódott, hogy a Riviérára utazzunk. Segítettem óriás kofferekbe rakni a sok szép holmit, s bolondságokat műveltünk örömteljes várakozásunkban.

Most már órák hosszat zakatolt velünk a vonat. Papa ismét az étkezőben volt, mama kissé nyitott szájjal, békésen szendergett.

Mi ketten azonban éltük az utazást. A vonat ólmos ízével szájunkban, az örökös változó lárma és tolatás, a fölbukkanó, eltűnő arcok, a bábeli nyelvzavar szinte megrészegítettek. Emlegettük régebbi útjaink apró élményeit, mik számunkra a függetlenség és másformaság egészen külön ízével bírtak, s már az utazás úgyszólván technikai oldala, a tétlen vagy keservesen kiszabadult, mulatóhelyek felé tolongó emberekkel teletömött vonat banalitásai is érdekeltek - olyan jól tudtuk, mindenben közösen.

De hát messze volt, és mint rendesen, erős kimerültség fogta el Antóniát. Szokásom szerint gyöngéden gondoskodtam róla, de egyszerre elutasítóan szólt:

- Ne kényeztess annyira, ki tudja, hol lehet megint részem benne.

Csak ennyi volt, elmúlt, talán csak pillanat szeszélye lehetett, és mégis napokig szinte beteg voltam belé, betege ennek az egy szónak. Láttam, hogy elkívánkozik közülünk, másra gondol... még nem volt vágyakozás sem, csak óhaj másokban látni meg saját magát, csodálatukban társalkodni önmagával... Szinte elrontotta szép napjaimat.

Pedig a tél közepén áradatként jött ránk a tavasz, ahogy előre rohantunk, nem tudtunk betelni vele, hogy igazán rózsák nyílnak ablakunk alatt, és fehér ruhában csodálhatjuk a nyáriasan tündöklő tengert. Első napokban egészen fejvesztettek voltunk, és időbe telt, míg szemünk, bőrünk tele lett fénnyel, éjjel egyáltalán aludni bírtunk, s valahogy megszoktuk mind e szépséget. Azután már fárasztott kissé az örökös ragyogás, szerettünk volna rendesebben élni, emberek között, az izgató légkörben nem volt természetes a szemlélődés, mint eddig, egyéb útjaink hűvös, inkább oktató atmoszférájában, és mi hamar láttuk, hogy itt nem mulatság kívülről nézelődni.

Itt voltak a farsangi napok is. Anyánk minden áron el akart kísérni minket, kíváncsiságból is, és mert nem merte a szép leányt tapasztalatlan védelmemre bízni. Így hát lassan mentünk, nehogy elveszítsük egymást a tolongásban, cél nélkül s mégis elfulladva. Az idegen, zajos vidámság, ha nem is volt igazán durva, természetesen spontán sem lehetett és nem ragadt ránk. Az idős hölgy végett - kit néha röstelkedésünkre "ohé la bonne dame" - s ilyesmivel bosszantottak, kénytelenek voltunk inkább elmaradozni, kívül, nővérem karcsú ifjúsága színtelen és jelentéktelen volt a tömkelegben, senki sem törődött az "idegenekkel".

De én láttam, hogy tágranyílt szemekkel, hol elpirulva, hol sápadtan nézi a maszkokat, a sohasem látott gesztusok, idegen, félig értett szavak, a szabadjára eresztett ösztönök, sok minden, ami rejtve volt s rejtve kellene hogy legyen, egyszerre a szeme előtt... ártatlan famíliája még külön oda is cipelte, tapasztalatlanságát szükségtelenül fölbolygatta általa.

Szinte látszott a járásán, a bizonytalan, szinte céltalan ődöngésén, mintha egyedül járna, kissé nyitott ajkakkal, eltévedten, örömtelenül... tovább mentünk anélkül, hogy tudnánk miért, a fáradság húzó érzésével vállainkban, a kinémaszerűen továbbkergetőző képek, tumultuózus ének között. Hirtelen felém fordította sápadt, türelmetlen arcát és idegesen mondta:

- Menjünk már haza, mit ácsorgunk itt!

- Minek is? - mondta naivul anyám, aki eddig egy szót sem szólt volt.

Körülnéztem, meglehetősen messzire kerültünk.

Egyikünk sem akart visszatérni a tolongásba, befordultam egy utcába, aztán egy másikba - természetesen eltévedtünk.

- Miért nem szól valaki? - mondta egyszerre csaknem kiáltva. "Ma mind olyan..." a hangja gyanúsan reszketett és előre sietett. Végre kocsi jött, s véget vetett kényelmetlen helyzetünknek.

Otthon haragudott apánk, hogy olyan soká elmaradtunk, s hogy Antónia kijelentette, hogy nagyon fáradt, és nem akar vacsorálni. Mégis bekopogtam hozzá később, nem kíván-e mégis valamit, az ablakban állt, nyitott haja szinte betakarta kimonóját, s így nézett le a fáklyák őrült táncára. Odalenn szinte őrjöngtek már, az utca nappali fényben úszott, a repülőgép, mely már egész nap fejünk felett kóválygott, nagy tűzmadárként repült erre és halomszám dobálta le a rózsákat. Az illatos teher a lányok fejére hullott, két kézzel kaptak utána, és a fulladásig szíva magukba, fölkiáltottak.

- Nem kell semmi - mondta fojtott hangon, anélkül hogy hátrafordulna -, minek is hoztatok ide...

*

Pár napig bágyadt volt azután és rosszkedvű. Meglepett, hogy egyszer lunch előtt a hallban találtam, lovaglóruhában, rózsásan és élénken.

- Miért nem engedted, hogy elkísérjelek? - mondtam szemrehányón.

- Nem tudom... nem voltál itt, egyszerre jutott az eszembe. S azután találkoztam a sétányon X-szel. Ők is itt laknak most valahol.

- Azt is csak fürdőhelyeken látni, mintha sehova se tartoznék, és nem is lenne igazi élete, úgy elveszítjük közben.

- Megnősült most... N. Mártát vette el. Sokáig lovagoltunk együtt, és sokat beszéltünk. Nem szeretem különben, de nagyon jól tud beszélni.

Leült, és pálcájával ütögette csizmácskája hegyét.

- Miről?...

- Házasságról is. Olyan tárgyilagosan beszél róla, mintha nem lehetnének tapasztalatai. Többek közt azt is kimondta, amit én gondoltam?

- Hogy?

- Hogy az ember csak élje bátran a saját életét, ne engedje elnyomatni egyéniségét, mert csakis azáltal tehet valamit, s ha megmásítja, többé semmit sem érhet el. Úgy gondolja, hogy együttélés csak így lehetséges, s azért csak kezdjünk bátran bizonyos önhittséggel, határozott célokkal bele.

- Úgy beszél, mint a nyomtatás - mondtam irigykedve.

- De mintha jobban kiösmert volna, mint teheti. Csupa kínos "kötelesség"-élet csak kicsinyítene engem: megértés nélkül semmire sem volnék képes... máshoz igyekezés, összeforrás... s azután csak a gyermek, mint a legmagasabb pillanat, teljes beteljesülés... ah, ugyan ki hisz még ezekben!...

Nem látszott szomorúnak, ahogy mondta, inkább izgatottnak, mint aki valami újat értett meg.

- Milyen elzártan is élünk, balgán megőrizve, mily nevetségesen egyforma az életünk, sohasem láthattunk egészen új helyzetet, s úgyszólván azokban a szobákban halhatunk meg, ahol születtünk... Gondold meg, hogy még intézetben sem voltam soha, nem mérhettem éjszakák hevült fecsegésében a magam vágyait a többi lényéhez... még sohasem töltöttem egy napot egyedül, vagy idegenre bízva! Mit tudhatok hát ez emberek igazi arcáról, mit a lehetőségekről, az életről egyáltalán... Hátha csak ostobaság minden, amit csak gondoltunk és akartunk és egyszerűen szerénytelenség, nagy boldogságot várni... meg is mondtam neki, és nagyon különösen mosolygott... Szép odafönn különben, holnap majd téged is elviszlek.

Hirtelen elpirult kissé.

- Fel kell mennem átöltözni, feltűnő talán...

Fölnéztem, s egy idegen férfi merev és éhes pillantását éreztem rajtunk. Már nem volt egészen fiatal, láthatólag honfitársunk, előkelő, jól élő falusi úriember. Hogy feléje néztem, leült ő is, s egy újságba nézett. Nem tett ugyan nagyobb hatást rám, de talán fölösleges testvéri érzékenységben eltakartam előle a karcsú sötét alakot, ahogy előttem fölhaladt a lépcsőn.

Ez este ösmerősökre akadtunk, s ezek megint másokat mutattak be. Talán sajnáltam elmúlt napjaink külső egyformaságát, mely számomra mégis sajátságos, néma élményekkel volt tele, de tudtam, hogy most szüksége van társaságra, s így magam is mindjárt szívesebben vettem részt benne, belesodrottan üde élénksége által, mely hogy úgy mondjam, ifjabbá tett... mert reflektív természetű emberek fejlődő éveibe olyan könnyen vegyül valami bátortalan koravénség, míg szemük ki nem nyílik jobban az élet számára.

Így elkezdődött a rendes, lányos mamákat megillető fürdői élet, akár Palicson is lehettünk volna. Egymással jártunk golfozni és teniszezni, kirándulásokat rendeztek s este egymással táncoltak a hallban.

Hogyan is kerülnek össze idegen helyen, közönyös emberek látszólag legnagyobb barátságban?

Egyik akarja... valaki előbb öntudatlanul, mind szenvedélyesebben kíván látni, ünnepelni egy másikat... egyszerre részt vesz benne mindenki, élénk érdeklődéssel módot és formát ád hozzá, még itt van, élménnyé válik, amit meg se láttunk eleinte.

Mikor is kezdődik az ilyesmi? mit is tud a férfi róla, mit érez ki szavaiból, vágyaiból, gondolataiból? Csak lát... látja, hogy a haja fényes, a bőre hamvas, az egész lénye ifjúságtól illatos. Azt hiába várja, hogy igazi ember legyen a szemében, akit meg kell hódítani, megérdemelni, mint Jákob, aki hét évig szolgála Rákhelért, és úgy rémlett neki, mintha ugyanannyi napok lennének...

Antónia hamar észrevette, persze... gőgösen és unottan kissé, hideg kíváncsisággal is talán engedve közelebb ezt az új embert.

Azóta tudom már... szép lányok, akik magányosan lettek huszonnégy évesek, öregnek érezik magukat, mint a világ és sóvárgó férfiszemek által sok-sok életet éltek... átengedve magukat a reményben, végre megszabadulhatni saját magunktól, a kényszerű nyugtalanságtól egyre várni valamit a maguk számára... az érettebb nő igényteliségével még hozzá, akit már nem tölthet el egykönnyen egy ember, egy érzés, mint a gyerekleányt, de aki csak annál kevésbé tud lemondani már meghatározódott testi és lelki szükségleteiről.

Egy reggel türelmetlenül szólított meg.

- Gyere, veled akarok lenni egy kicsit. Igazán nem nézhetem mindjárt reggel ezeket az idegen arcokat.

A zongoraszobába vont és idegesen, nagy mozdulatokkal járt föl s alá.

- Bocsáss meg - mondta -, ...olyan nyugtalan vagyok, talán sokat is beszélek egyre magamról.

Sajátságosan lágy és modellált volt az arca ma, a szemeiben arany tüzek, mint néha-néha áttáncolt, éleményekkel teli esték után kinézhetnek az asszonyok, oly különbözőn az esetlen férfi-katzenjammernél.

Megállt a tükör előtt, és idegesen simított végig az arcán.

- Ma ilyen vagyok... ilyen is lehetek... mi legyen velem, kisfiú? Ki vagyok hát, hogy ezt mind el szabad dobnom magamtól?

Nem figyeltem rá, mit mondott, valami mint tüzes bor szállott a fejembe.

- Nem alszom éjjel, minden úgy megforgat a fejemben... mi legyen belőlem, mondd hát...

Talán csak magához beszélt így előttem, hiszen olyan tiszta és egyforma volt az érzése irántam, hogy már nem is tudott róla.

- Legalább él az ember... csakhogy öregszem már, nem dobja az élet többé gyönyörű meséit egészen készen az ölembe. Banális inkább... reménytelenül közönyös előttem és mégis...

A nyitott ablakba lépett és kibámult a hullámzó fénybe. Követtem a mozdulatait valami ösmeretlen, sajgó feszültséggel.

Az ujjai ideges futamokban siklottak végig a deszkán. Egyszerre, egészen váratlanul, Tosca diadalmas, életörömmel teli hangjai zuhogtak felénk az ablakon.

- Ah, ezek az olaszok - mondta, hogy elvonult a banda -, jól fog esni, ha játszom egy kicsit. Örökkévalóság óta nem nyúltam zongorához. Maradj itt, tudod, legjobban esik, ha hallgatod.

Átengedve magunkat a hangoknak, észre se vettük, ha véletlen zörej el nem árulja később, hogy bejött valaki.

Antónia nyugodtan folytatta, de én észrevettem, hogy nincs mellette egész lelkével, mint máskor. Hiszen annyira szerette zongoráját, sokkal több volt a számára ügyes fiatal leányok korán mutatkozó tehetségeinél, miknek ha vége is az élet első fuvallatára, még így is csak azt bizonyítja, hiába gúnyolják, hogy képesek megérteni, fölfogni a szépséget, talán élénkebben az átlagférfiaknál - nem mindegy, készül-e végül még néhány dal vagy kép!

Neki a zene benne élt az életében, úgyhogy rendesen kerülte is izgatott órákban... a leánynapok e sajátságos, érthetetlen és elérhetetlen vágyakozásainak idején.

A férfi két könyökével a zongorára támaszkodva, úgy látszott, semmit se hallott a hangokból, s őt nézte. Láttam, hogyan változik egyszerre a színe, míg a férfi ajkai félig öntudatlanul a saját kezét simogatták.

Ki volt? hiszen észre se vettük eddig, csak érzései által férhetett a közelünkbe.

Kemény, hamis hang ütődött ki az akkordokból. Antónia a taktus közepén hagyta abba.

- Menjünk, Albin - mondta. - Nagyon rossz a zongora, s minden úgy visszhangzik itt.

Szófogadón szedtem össze kottáit, míg ő előttem a nagy olasz terem hideg mozaikján át kiment a napra. A férfi mellette, még láthattam, mint szorítja idegesen magához karjait, hogy messzebb legyen tőle. Mily nehéz is lehet, milyen szomorú így ellenállani, remegve szorítani magához karjait a tudatban, hogy már egy közönyös kis érintés is mily örömet hozna a másiknak. Hát szabad-e védtelenül kiszolgáltatni fiatal nőket ily kényszerítésnek, hogy ily véletlen határozza meg, kinek nyújtják végre fölizgatva és tájékozatlanul kezüket. Kényszerítve, hisz mások által kell igazi életet várni, s mégis kishitűen abban, tovább keresni, megtalálni ezt a másikat igaz szívük szerint.

Úgy hallottam, nők ilyenkor a kényelmes férjet keresik... életüket a másik igénytelenségére rendezik be, hogy nyugodt kényelmesen élhessenek a saját kis céljaik szerint... vagy a legnagyobbak ezek? Még nagyon is fiatal voltam, hogy mindezeknek az akarásoknak mélyére érhettem volna, és csak szorongó elégedetlenséggel figyeltem nővérem feszült mosolyát, ahogy utánok mentem, kiszorítva onnan a másik kívánsága által.

Szereti... a szenvedélyek fiatalos túlbecsülésével egyre erre az érzésre gondoltam, mely vakon, elementárisan, akaratán kívül rohanhatta meg, és megkívántatta ezt a leányt fájdalmasan, alárendelten, szomorúan és határtalanságában már szinte győzelmet ígért. Mert még akaratlanul, szinte magamat is vonzott ez az elveszett, szomorú szerelem, amit néha az élet delén levő emberek éreznek, kik úgy hiszik, kis bölcsességük által már győzedelmeskedtek fölötte, hogy érthetetlenségeivel csak annál jobban összemorzsolja őket. Már kívántam is a jelenlétét, mert tudtam, Antónia fölülemelkedettebbnek érzi magát általa, és még elég meggondolatlan voltam nem érezni, ily gúnyolódása a sorsnak, hogy ilyen szerelmet, ilyen szerelmeket dob egy leány ölébe, hogy mégis, minden rátermettsége mellett, talán sohase találkozzék avval, kit szeretni tudna.

Egy este, ahogy fölizgatottan és elfáradva búcsúzkodtunk, apánk megállította Antóniát.

- Helytelenül viselkedel - mondta egész hangosan előttem, a kívülálló igazságtalanságával, ki csak egy dolgot lát meg elkerülhetetlenségek hosszú sorozatából s aszerint ítél... - Vagy akarod ezt az embert, vagy nem, más kérdés nincs, hiszen kokett vagy!

Pedig elég keveset törődött dolgainkkal szegény. Antónia hallgatva állt ott, fölhúzva kissé az ajkát, aztán jóéjszakát mondott és elfordult. Éreztem, hogy forró lesz a fejem.

- De apa - mondtam izgatottságomban elfeledve, hogyan szoktuk mondanivalónkat számára eligazítani -, hogyan sértheted meg ennyire! Az érzelmek csak nem lehetnek ily egyszerűek és szolgain közönségesek! Kokettériának nevezed ösztönszerű védekezését egy nőnek, ki csak a legmagasabb áron adhatja magát, és nem tudhatja előre, mi fog következni? Azt hiszed, igazán szerető férfi kívánni fogja ezt a siető megalázkodást, ezt a megsemmisülést?...

- Ezt te nem érted - vágott közbe az öreg bosszankodva. - Annyi az egész, hogy férjhez kell mennie, mint minden leánynak, s nekem addig meg muszáj őriznem.

Mintha a villám csapott volna belém. Persze, férjhez menni... milyen egyszerű szituáció, minden bakfis előre látja, semmi érzelem és finomkodás, ellátni magát, férjhez menni, hogyne! csak nekem nem jutott soha eszembe, míg mindenki már évek óta előkészítette, bizonyosan ő maga is. Sírni tudtam volna dühömben.

Hát tegye meg! dobja félre a régit, ha nem érdekli már, ami úgyis az övé, unosan kiélvezett... hisz oly biztosan számíthat ránk úgy is! Dacoltam vele, némaságba burkolóztam apró avancejaival szemben, s úgyszólván egyedül töltöttem az utolsó napokat, szinte fájdalmas intenzitásban érezve állandón jelenlevőnek saját magamat, a saját tagjaimat, saját szívemet.

Pedig máskor szívesen vettem részt mindenféle udvarlásokban. De most minden bántott, szinte mondhatnám, ő maga is. Kerültem a családomat, s erről az időről csak zavaros, tisztátalan emlékeim vannak. Még tudom, hogy anyám felköltött délben, s míg fölszedte szerteszórt, bepiszkolt ruháimat, zavarodottan mondta:

- Kelj már fel, hisz ma utazunk!

Hirtelen fölültem, a szájam keserű volt s szemeim égtek. Röstelkedve siettem készülődni. Az egész délután kapkodásban múlt el. Egy hordár nagy virágcsokrot hozott, még el kellett szaladnom egy boltba, elbúcsúznunk barátainktól, s még egyszer megnézni, nem felejtettünk-e el valamit.

Eljött az este. Sorba álltunk a hálókocsi folyosóján, és néztük a sürgés-forgást, mely első nap roppant nagyszabású és zajosnak tűnt, míg most már egészen megszokott, szinte kisszerű volt.

As-cen-seur!... énekelte a játszótermek lift-boy-a. Mások cukrokkal és újságokkal száguldoztak fel s alá. Kifent urak búcsúzkodtak tündöklő estiruhás hölgyektől, kik a következő fürdőhelyig utaztak. A kofferóriások életveszélyes dobálása közt egy zavarodott kinézésű férfi újra meg újra számolta a pénzét. Nagy sietve még egy szalonkocsit kapcsoltak, s két méltóságos tartású indus herceg szállott be a zűrzavarban. Már csengettek is, s az ajtók végig becsapódtak.

- Monte Carlo, San Remo-Ventimille! - kiáltott a kalauz.

Végre! Mélyen föllélegzettem, mintha megszabadultam volna, és megfordultam. Ott állt barátunk, s mélyen meghajolt a hölgyek előtt.

*

Antónia fölnyitotta az ablakot, és a deszkára kuporodva, álmatagon nézett le a tavasziasan megdagadt folyó ólmos hullámai előtt sötétlő vékony árnyékokra. A lábainál ültem, s így az alakja mintegy szabadnak látszott a még világos ég hasonlíthatatlanul gyöngéd hátterén, melyen sajátságos és éles árnyékként rajzolódtak le az ódon házak és kertek odaát a hegyen, míg lassan apró gyémántlámpások csillagai gyúltak ki rajtok. Halkan valószínűtlen kékes ködbe merült minden, a fény csendesen hunyt ki az óriási tükörben lábaink alatt, alig láthattuk már odaát a szigeten a csupasz, ébredező ágacskákat remegve nyújtózni az aether felé.

Kinézett. Én őt néztem, s egyszerre láttam, hogy vállai, keble megremegnek hangtalan zokogásban.

- Az istenért, Antónia - kiáltottam és simogattam, csókoltam hideg kezét, hogy egy kissé megnyugtassam.

- Hiszen úgyis meg kell lenni - mondta és mosolyogni próbált. - Látod, olyan gyáva vagyok, pedig el kell hogy határozódjon. Miért is voltatok olyan jók hozzám, hogy elhiggyem, csak még szebb következhetik utána, és várhatok mérhetetlen reménységekre. Csaknem huszonnégy éves lettem már... ma boldogítok még, holnap talán nem is kíván már senki.

- ...Olyan szép vagy... - dadogtam remegve... -, még húsz év múlva is éppen ilyen szép leszel. Légy bátor, tartsd meg magad...

- Igen... - mondta keserűen -, nagyra tartani magam, tartalmatlan büszkeségben a világ minden szépségéről lemondani, balgán számítva egy férfi egyéniségére, megfosztani magam teljes élettől, otthontól, jövőtől, gyermekektől... Mert senkit se találtam, akit igazán szeretnék, emberfölötti heroizmusban engedjem elmúlni minden képességemet boldogítani, szépségemet, ahogy nevezed. Mit vártok tőlem, mit kívántam saját magamtól! És mégis... milyen gyáva is vagyok...

Kivonta a kezét az enyémből, és kiegyenesedve, némán nézett el fölöttem.

- Kell, hogy elkövetkezzék a számodra - suttogtam végre ingadozva. Nem is nagyon tudtam, mit beszélek, csak hogy emberfölöttire volnék képes érte.

- Az embernek ne legyenek reményei, hogy szabad maradhasson... tervei legfölebb, hogy akarattal, ésszel a végére járjon. Kell, hogy ment maradjak a jövő minden véletleneitől, szabad belül mindarra, ami még jöhet. Féltem ezt az érzést, ezt a nyugalmat, és mégis tovább kell mennem... Senkire se számítok hát. Miért adna mindent egy másik nekem, miért volna oly elkerülhetetlen életemhez? Talán végigélni könnyebb, mint elgondolni... pedig úgy szerettem volna szerelmes lenni, oly hálás lettem volna érte...

- Drágám... - suttogtam. Szomorúan mosolygott.

- Látod?... szeretni kell engem, különben oly hideg és üres az élet, és félek magamban... szeretni, hogy jó lehessek, boldog és szép. Miért szoktattatok úgy, hogy ha csak keresztülmentem a szobán, már hívtatok: mit csinálsz, drágám, jöjj ide egy kicsit... Talán mindig is vártam egy emberre, aki sírni tudna hálából, hogy az övé akarok lenni és most... milyen csacsi is vagyok, hogy nem fogom már várni, hogy valaki még egy igaz szót tudjon szólni hozzám, mert látod, tegnap, véletlenül, kissé közel mentem el mellette, hogy a szoknyám megérintette... Olyan mély sóhajtást hallottam mögöttem, hogy majdnem engedtem... Mit is tettem, hogy úgy szeret?... hiszed, hogy valaha mondani fogja: egyetlenem, hova mégy... nézz reám egy kicsit...

Hűvös és sötét lett, és mi, két bohó, világgal ösmeretlen gyerek, még soká ültünk az ablakpárkányon, mint két elveszett madár. Még tréfálkozott este apával az új kérő rovására, de én már tudtam, hogy elhatározódott.

*

És mégis sok hét múlott el, mély karikák vésődtek a szeme alá, került minket, és délelőttjeit rendesen egészen egyedül töltötte a még üres szigeten. Ebédidőre hűségesen érte mentem, és többnyire a magnóliafák alatt találtam, csöndesen ült ott, kis táskája könyvével és kézimunkájával érintetlenül hevert mellette, és nézte a szirmok halk hullását. Így vált el hát lassan, szomorúan a régi reményektől, érzelmektől? még az évszám tartó feszültség és fájdalmaktól is talán, miket mégis a vágyakozás vidám színe festett élénkre? A fák elnyílottak, zajosan és terhesen kezdődött el a nagyvárosi május, és még mindig nem történt semmi.

Délutánonként a dombokra szoktunk hajtatni a golfterekhez, hova kevesen jártak, zavartalanul, álmatagon sétálgatni az üde fűben labdáink után, éppen nekünk való volt.

A rét másik végén voltam éppen, és vidáman röpítettem nagy ívben labdámat feléje. Csak most láttam, hogy nem játszik, s egy fatörzsön ül barátunkkal, már egészen közel voltam, s elmerülésükben nem is vettek észre.

- Miért kínozza magát? - mondta a férfi őszinteségében szinte megható hangon -, szóljon egy szót, és minden olyan egyszerű lesz, olyan jóleső...

Antónia felelt valamit, azt hittem akkor, soha életemben nem fogom elfeledni szavait és sajátságos - már nem tudom, pedig néha mintha most is hallanám zengésüket.

Most észrevett és felém fordította sápadt arcát. A másik kezében tartotta a kezét, és ő remegő ajakkal mosolyogva kissé, csak annyit mondott:

- ...Nos, Albin?...

Autónk az úton várakozott. Beszállott, és én udvariasan mondtam, míg valami megmagyarázhatatlan érzés fojtogatott:

- Parancsolj beszállani, Menyus...

Nesztelenül siklottunk lefelé a dombon. A chauffeur mellé dőlve, lehunyt szemekkel, érezve, hogy most egész életre hozzánk tartozik, az egész úton magam mögött hallottam forró, zavaros suttogását.

Azt hiszem, Antónia csak akkor szólalt meg, hogy kiszállottunk. Zavarodottan állottunk mind a hárman a kapuban.

- Csak holnap, kérem - mondta halkan.

Odafönn rögtön a szobájába ment, s ahogy én később halk kopogásomra nem kaptam választ, mégis betoltam egy ujjnyira az ajtót.

A bizonytalan világításban éppen hogy láthattam az arcát. Félig nyitott ajkakkal mélyen aludt, mint egy gyermek... álmok nélkül reggelig, mint később mondta.

Aztán óriási fehér virágok érkeztek, és Menyhért megjelent és "megkérte".

- ...És... hogyan érzed most magad? - kérdeztem félénken, ahogy a következő napok zűrzavarában egy pillanatra egyedül maradtunk.

- Ne kérdezd... - felelte éppen olyan halkan... -, még nem tudom. Mozdulatlan minden... már olyan fáradt is voltam...

*

Így hát meg kellett szoknunk ezt a teljesen idegen embert.

Féltékenyek lettünk volna? Minden szeretet az, nemcsak a nemeké, mihelyt magának várja a viszony örömeit. Csak a teljesen önzetlen ember nem féltékeny... később hallottam férfiakról, akik maguk hozták el szerelmesüknek a férfit, akit kívánt... de ez nem tartozik ide.

Mindnyájunknak rosszul esett, hogy ez az ember, egészen elveszetten szerelmében, mindenkivel, aki csak meghallgatta, beszélt róla, magamagáról, csak éppen velünk nem, kik pedig leginkább tartoztunk hozzája, s kiket mégsem érzett magához közel. Hiszen ő... kissé az édesanyánk is volt tiszta ezüst hajával... a zongora és függő virágos kertünk a víz felett... én is talán, ifjúság, elkényeztetettség... nem, nem szabad egy asszonyt milieujétől külön elgondolni. Mit tudott róla? mi közük volt egymáshoz más, mint ez az ő szerelme.

Néha elnéztem most Antóniát, ha átment a szobán, és megszokott mozdulattal néha két kezébe fogta anyánk fejét, hogy megcsókolja. Ah, a kezei... fehér, lágy, gyűrűs kezek, oly érzékeny, élők, ahogy fog és simogatott... egész lénye bennük volt, velük szeretett úgyszólván.

Egyszer fölriadtam éjjel az egészen balga érzésben, hogy meg kell halni, mindenki csak egyszer él, és forró és édes lénye elmúlik anélkül, hogy csak egyszer is kiélje, amire rendeltetett. Mi kötötte össze a másikkal egyéb, mint a tudat, hogy hatalma van fölötte... mindig oly sajátságosan fascináló varázs... és az élet érthetetlen szomorúságai. Semmi sem közös vele, mint fájdalom, találkoztak vágyaik mérhetetlenségében... ha igazán az övé lesz, szánalomból talán, ösztönszerű kívánságból örömet, megnyugvást hozni, hatalommal bírni erre... oly természetes vágya szép asszonyoknak, kiket rossznak mondanak érte... az övé örökre, keserű szükségből talán, úgy ez a kapocs is semmivé válik, mert nem tud örömöket várni, megosztani vele.

Odavetett alamizsnával boldogítani, míg saját énjében minden betöltetlen marad.

A mátkaság hónapjai meglehetősen hosszúra nyúltak, mivel senki sem akarta falun ősszel kezdeni a berendezkedést. Édesanyám volt ezalatt a legmegelégedettebb, szívesen vállalta a legnagyobb fáradalmakat, és nem unta dicsérni a falusi élet előnyeit és az új otthon társadalmi kellemességeit - bizonyosan a tapasztalásból merített tudatban, hogy okosabb a házasságban megfelelő életformát, mint állítólag megfelelő embert keresni, mert ahhoz valahogy mindig hozzá lehet szokni. S minthogy most már hozzánk tartozott, nem vesztegettünk rá több szót, s egyelőre csak arra gondoltak, hogy előteremtsenek mindent, amit pénzzel az együttélés kényelméhez és szépségéhez csak adni lehet.

Végre mégis eljött az utolsó reggel... hideg téli reggel, a tavasz ígéretével mégis... hetekig tartó iparkodás, sietség után minden készen, becsomagolva, elküldve... egy reggel tele idegen emberekkel, ajándékok, zene, ünnepi ruhák zűrzavara, mámoros várakozás mímeléseként... egy halvány arcocska a coupé üvege mögött, s egyszerre egyedül voltam, kicsikém nélkül.

Nevetséges volna úgy mondani: hiányzott. A kába szomorúság ezen idejében nem tudtam volna magamról számot adni, s az utolsó időben egyre növekvő hallgatagságom idegenné s titokzatossá tett mások számára is. Nem értem, hogyan maradhattam mégis valahogy összekötődve velük, s miért éreztem akkor kéretlenül puha kezeket, mik segíteni akartak volna. Ha erre az esztendőre gondolok, sajátságos barátságok kezdetét látom, érettségükben édes asszonyokat, kik jóságosan kísérelték meg a mélységekbe világítani, melyek számomra is mérhetetlenek voltak még... míg minden elmúlt, megtört közönyömön, ahogy nevezték.

Úgy rémlik most, mintha akkor úgyszólván véletlenül éltem volna... hogy úgy mondjam, hit, remény és szeretet nélkül, nem tudva a jövőt biztos formában, tervekben elgondolni. Nem is voltam képes a nap minden órájában jelenlevő lenni és igényeket támasztatni magam iránt... nem volt kellő kedvem az élethez, nem szerettem élni...

Néha, önsanyargató órákban, elnéztem kékeres kezemet és az idegen vércsöppekre gondoltam, nagyanyám családjára, miről anyám néha, mint mostani helyzetemhez nem illő titokról beszélt... a szép és különös leányról, ki odahagyta gazdag és előkelő zsidó családját és férjhez ment csak azért, hogy végre bevallottan a többiekhez tartozhassék, kikkel élnie kellett. Mama sohasem magyarázta ezt így, de én kiéreztem a kimerültséget az évszázados különállás után olyan egyedül lenni... egyedül, mint én most, ki talán ez örökség miatt sohasem leszek otthon a nekem jutott világban, soká akartam külön állni, s most már a többiek zárnak ki maguk közül.

Különben végeztem a dolgomat, öröm nélkül, routineből, amit éppen kívántak... a vizsgákat otthon és a berlini egyetemet... szörnyű, erőltetett elszakadás, hogy eleinte egészen hontalan és elveszett legyek. Nagyon is passzív álmodozás passzív órái, a holnap reménysége nélkül, amikor semmi valamiképp kimutatható foglalkozást el nem bírtam volna... öntudatlanul éreztem-e ébredezni a jövő erőit egészen tétlen, még céltalan és formátlan álmaimban? Különös fokozása minden sensibilitásomnak, homályos törekvések magasabbra... szerelem talán, mely így az élet kezdeteibe való, amikor áldás, képesnek lenni érezni és általa a közönségesen fölülemelkedve előkészíteni és kiegészíteni az érzelemvilág minden eljövendő feszültségét.

Elveszett voltam, tájékozatlan, az örökös egymás mellett élés hosszú évei után, tele öntudatlan, meg sem gondolt, ösztönszerű abnegációval naponta, minden órában, a legapróbb dolgokban még a legnagyobbat is kívánni lehetett volna tőlem... egyelőre el kellett, hogy veszítsek minden iniciativét pusztán a magam dolgaira. Hisz eddig olyan kevéssé éltem igazán saját magamnak.

Mit mondjak erről az évről? Szándékosan választottam Berlint Oxford helyett, mint apám szerette volna... inkább ínyemre volt most beleveszíteni magam a városóriás zűrzavarába, semmint melegen és igazán szép életformákhoz igazodni. Akarattal ösmeretlenül s úgyszólván anélkül, hogy valaki legyek, éltem az idegen házak és arcok ijesztő tömegében, ahol az ember szinte elveszíti saját egyéniségét, hogy ismét nagyon is fájóan érezze. Hiszen tulajdonképpen a fiatal ember az erős Én, mindennek meg kell ösmerkednie, kimagyarázkodnia még és sehova sem érzi odatartozónak magát. A mi fiatalságunk akkor, pár évvel hátrább, félénkebb is volt tán a mainál, kevésbé tele életörömmel, mert akarásaira még nem feleltek annyira, mint most, mikor törekvései ösmertebbek, s így meg van követésükhöz az annyira szükséges biztonság. Milyen balgaság, hogy már egy kicsinyke zug, egy pár ember, kiben részt veszünk, elég azt hinni, hogy számot teszünk az idegenben. De akkor még semmit sem tudtam a sok közönyös mondat és általános érdekű szólásmódokból, mik "kozmopolita érintkezésre" alkalmasak - olyan gyermekesen szubjektív voltam még és olyan nagyon elhagyatott.

Alig is él bennem egy óra az igazán megéltnek színével, mintha minden csak véletlenül lenne itt és eltűnne a rövid idő után, hogy itt kellett lennem. Semmit sem fogtam föl igazán, öntudatlan várakozásban valamire, aminek el kellett jönnie. Nem áll meg az idő, és így igazán végük sem lehetne a megéléseknek... csakhogy mégis néha kiejti úgyszólván az élet embereket és dolgokat sodrából valahogy.

Azért végeztem a dolgomat, ahogy elvárták tőlem, eredménnyel "fejeztem be" tanulmányaimat, és atyám jövő tervekről szóló leveleiből csak az az egy szó érdekelt "hazajöhetsz"...

Haza tehát... oda, ahol gondolataimban minden várt reám... akaratomon kívül már előre is varázsába vont, az eltávolodás némaságában úgyis elvesztette már igazi arcát, és egészen azt vette fel, amit kívántam volna, úgyhogy csak úgy jöttem vissza, mintha el sem mentem volna soha.

Hűvös őszi reggelen indultam el. A hosszú út már haldokló lombokkal kevert hideg zöld tájékon át nem nagyon vidított fel. Könyveket vittem, de mihamar félredobtam és kinéztem. Feljebb fenyves következett, eszembe jutott, hogy sohasem szerette a meredező fenyőerdőt, nyomasztóan éreztem a vidék szegényességét.

Minden mögöttem maradt, még megformált gondolatok fixítása nélkül is egész valóm vele lett tele. Nem tudtam már, mit várok, még kevésbé, mit kívánnék...

Boldog... legalábbis annak akartam volna és most: elégedett?

Megéheztem. Nagy, piszkos állomásra értünk és kiszállottam. Soká kellett várni, és megundorodtam a szegényességtől s a rossz ételektől.

Végre előzakatolt a vicinális. Ízléstelenül öltözött emberek, álmos arcú férfiak többnyire, mászkáltak a szakaszokban, köszöntek mindenkinek és táskámat méregették. Hangosan beszéltek helyi ügyekről, és az állomásokon sört ittak. Vastag legyek dönögtek az ablaküvegen, a délutáni nap hevítőn nézett be, de senkise engedte volna le a táblát.

Végre a vonat megállott, mintegy véletlenül, valami kis állomáson. Összekapkodtam a holmimat és sietve szálltam ki.

Egy fiatal inas futott keresgélve a vonat mentén. Sötétzöld ruhában, nagy fátyollal finom arca körül, ott állott ő is.

Hirtelen mozdulatot tett felém, ahogy meglátott, de aztán megállt mégis, mint már gyerekkorában is szokása volt, ha valami fölizgatta. Kezeimbe fogtam két nagy hajtókesztyűbe bújtatott, könnyen remegő kezét és megcsókoltam. Lehajolt és vékony, forró, ívelt ajkai arcomat érintették.

Egymás mellett mentünk a kijárat felé. Úgy rémlett, közel van a síráshoz... talán én is.

A poggyászomat kérdezte. Én az urát. Óh, eljött volna: felelte.

Kissé régidivatú kocsi várt ránk, elég jó lovakkal. Átvette a szárakat s én mellé ültem. Láttam, hogy karcsúbb lett, az arca kissé napbarnított és kimerült inkább. Erősen és figyelve ült, tágranyílt szemmel, ahogy hangjegyeibe szokott nézni, látszott, hogy öröme telik a hajtásban.

- Ezeket a lovakat már én kerestem ki - mondta. - És mit csinálnak otthon? és Berlin?

Mesélnem kellett. Ha kérdezni akartam valamit, gyorsan új kérdéssel vágott közbe.

- Tehát apánk öregszik. Szinte könnyes lett a szeme.

- Otthon - ismételte egyre.

Az út hosszú volt, és mihamar belemelegedtünk a beszédbe, mintha el se váltunk volna.

A lovak hirtelen befordultak s ő megakadt.

- Itt vagyunk - mondta s nagy ívben hajtott elő.

A ház régi lehetett, de rossz korszakból, nedves és barátságtalan, csupasz sárga falaival és pléhlemezekkel bevont, erősen bezárt ajtóval. A virágcsoport előtte is elég szegényes volt, s a hegyek felől érezhető hideg szél fújdogált. Egy kutya vakkantott, s a háziúr megjelent az ajtóban.

Határozottan meghízott, mióta nem láttam, ami különös ellentétben volt szemei szinte nyugtalanított kifejezésével. Szívesen üdvözölt, ámbár bizonyos közönnyel, mibe könnyen visszaesett, már ösmertem rajta, elfelejtette lesegíteni feleségét, és mindjárt kérdezte, nyugodtak voltak-e a lovak?

- Ah, mi baj lett volna? - nevetett Antónia, nem nagyon tetszett a nevetése.

Ahogy átöltöztem, szobájába vezettek, úgy látszott, a legszebb a házban, jól ismertem a bútorokat, együtt kerestük ki, egy idegen darab nem volt közte és régi leányholmijával, azzal a tökéletes ízléssel összeállítva, amit megjelenése is elárult. A nyitott ablakok beengedték a lenyugvó nap glóriáját, de a kandallóban már tűz égett. Antónia a teaasztal mögött ült egy mély karosszékben, csak kabátját tette le, s mint leánykorában, fehér, puha blúzt viselt csupasz nyakáról lehajló kis gallérral. Férje nem volt a szobában. "Sohasem teázik", mondta, ahogy felém nyújtotta a csészét. Minden tele volt az ő atmoszférája definiálhatlan illatával, mely vele elhagyott bennünket, s amit most, ebben az idegen házban kellett újra éreznem.

- Egyedül teázol? - kérdeztem meglehetősen ostobán.

- Igen - mondta szárazabb hangon -, mindennap ilyenkor... azaz ma vártam egy keveset, természetesen.

Nem tudtam megállani. "Emlékszel még régi délutánjainkra? mikor mindig megvártad, hogy apa és én hazajöjjünk, és töltöttél nekünk, tudod még?"

A férje szakított félbe, aki magas csizmában és szivarral lépett be, egészen jól festett így egészséges férfiassága.

- Tudja, hogy itt nem dohányoznak - mondta Antónia kissé élesen.

- Na jó, majd odakünn szívom el - mormogta kelletlenül és visszavonult.

Véletlenül nem dohányzom, de azelőtt Antónia nem is volt olyan könyörtelen.

- De... - próbálkoztam.

- A férfiakat nevelni kell, te még azt nem tudod. - Tréfás akart lenni, de keserű tapasztalás hangzott ki belőle. - Ott a dohányzó... - a fejével a másik szoba felé intett, banális férfiszobabútorokkal -, oda ő vette a bútort, és rendesen ott is fogadom vendégeimet.

- Sokat muzsikálsz még? - kérdeztem a zongorára nézve.

- ...Óh igen, magamnak... eleinte sok dolgom volt, míg minden úgy ment, ahogy akartam, de most több időm van. Persze sok mindent alaposan meg kellett változtatni, de hiszen magamnak csinálom. Itt a hálószobám. - Benéztem és észrevettem, hogy egyedül lakja.

- Gyönyörű minden - mondtam.

- Már nincs örömem benne, hogy így készen van... - elhallgatott, úgy látszott, éppen a szépség és a siker esik neki rosszul.

- És hogyan élsz most?

- Ah... hát nem kelek nagyon korán, és a délelőtt csak elmúlik a házban, kertben. Lehet, hogy sok pénzt is adok ki, de tudod, igazán törődni azzal a sok külső gazdasszonykodással...

- Erről megösmerlek - tréfáltam.

Beszélgetésünk megakadt és mellékes dolgokra siklott át, mint mindig, ha két ember régen nem találkozott, és vissza kell találniok egymáshoz. Vagy igazán olyan kevéssé változott volna?

Sötétedett. Az inas megjelent, nesztelenül húzta be az ablakokat, világot gyújtott és kivitte a teásedényt. Megösmertem az ő kezét, és átmelegített az édes, házias jóérzés, közelebb húzódtunk egymáshoz, csakhamar halkan kacagni kezdett, és alig vettük észre, hogy bejött a férje és egy karosszékben nyújtóztatja nagy testét. Nemigen vett részt a társalgásban, úgyhogy mi is elhallgattunk, és azután alig sikerült új témát kezdenem.

- Holnap megint esni fog - mondta.

- Megint! - szólt Antónia komikus bosszankodással.

A gyönyörűen összeállított vacsora után, miközben csak a férje nagyon is jó étvágya látszott bosszantani, négy kézre játszottunk, Beethovent, úgy hiszem, majd moderneket is, miközben Menyus újságot olvasott.

- A régi játékod - mondtam. - Külön és tökéletes, zengzetes befejezettsége minden hangnak, minden taktus kerek és változatos kiemelése, mi oly vonzón modulálttá és beszédessé tette mindig előadásodat.

Újra megfogtam az utolsó akkordokat s hallgatva figyeltünk utána.

- Miért gondolod, hogy elfeledtem volna már? - kérdezte elgondolkodva.

Menyus régebben fészkelődött már, s most megszólalt.

- Azt hiszem, vendégünk elfáradt már és mi...

- Ah, még nem... - mondta Antónia hirtelen elpirulva.

A férfi sápadt lett, fölkelt és a széke mögé állt. Antónia tovább beszélt volna velem a játszottakról, de alig tudtam felelni, a brutális, alig fékezhető és mégis keserű férfivágyakozás szinte a levegőben is érezhető volt. A szeméből láttam... "maradj még", fölálltam és kínzottan, szinte kikényszerítetten mondtam:

- Bizony álmos vagyok... jó éjt hát...

A háziúr szobámba kísért, csöngetett az inasra és gyorsan elbúcsúzott. Körülnéztem. A szoba egyszerű volt, de akarattal, körülbelül úgy igazítva, ahogy otthon megszoktam, az asztalon nagy csokor őszi virág állt, írószerek és néhány könyv... megilletődve nézegettem, mindegyik érdekelt. A fejem nehéz volt, kimerülten és mégis bizonytalan izgatottságban feküdtem le és sokáig maradtam ébren, nyitott szemekkel, gondolat nélkül. Hallgatóztam? Egy ajtó csapódott a távolban és az eső verte az ablakokat.

*

- Sétálni fogunk mi ketten - mondta Antónia másnap délután, ahogy végre kimosolygott a kék ég a szakadozó felhők közül.

A lejtők fölött ködös fátyolok remegtek. A béresházakból kis piszkos gyerekek cammogtak elő a sárban és barátságosan köszöntek. Úgy látszik, már kiismeri magát, mondtam.

- Ah, igen - felelte szórakozottan. - Hiszen alig várja az ember, hogy valahogy nekiállhasson, beleilleszkedjék az igazi életbe, ahelyett, hogy egyre várja, egyelőre eligazított napokkal. Te nem tudhatod, milyen terhes lehet, ha nem kerül rá a sor, hogy valami igazi dolgunk legyen - hisz úgyis legfölebb azt várják tőlünk, hogy a férfinek segítsünk.

Felelni akartam. "Ne beszélj", szakított félbe gyerekes nevetéssel. "Most odaát van a kis malacoknál, pedig kettesben akartunk..."

Lábujjhegyen, elfojtott kacagással lopóztunk tovább, mint a kiszabadult iskolás gyerekek, kifelé a tanyából, süppedő árkok mentén.

- Tulajdonképpen te mindig falura vágytál - mondtam.

- Azóta is, hogy pici koromban pusztán voltam nagymamánál... csakhogy itten egészen más... olyan hideg és nedves és szegény kis emberekkel kell egy faluban lakni. Nincs itt por és meleg és kenyérszag, egy hajításnyira már más emberek laknak, és nem lehet elálmodni a napokat teljes függetlenségben... teljes egyedüllétben. Talán csak a pusztákon igazán úr az ember, mert senkivel se kell törődni és vele se törődik senki...

Meglepett a különös hangja.

- Úgy hiszem, az élet nem olyan üres falun, jobban egyesül valahogy a környezettel.

- Igen... de boldognak kell lenni, hogy falun élhessünk, nagyon is visszavet saját magunkba... Otthoni életünk komplikáltsága és izgalmai után szinte megakadt most minden... a magány így... azaz kettesben is... - tette sietve hozzá. - Különben is vannak szomszédaim, a férjem rokonai.

Nem szívesen beszéltem rólok, különös aversióval a másik hozzátartozói iránt, a szülők is úgy voltak vele, úgy látszik, tipikus lehetett.

Így másról beszéltünk, s mihamarabb mindent tudtam róla, anélkül, hogy éppen elmondta volna, hiszen olyan jól ösmertem, s a nő akaratlanul is mindig többet árul el magából a férfinál. Megelégedetten, vidáman kóboroltunk és sötétedett már, amikor széltől átfújva, jóleső fáradtsággal hazaértünk.

- A méltóságos úr már nagyon vár a postával - jelentette zavartan az inas.

Antónia arca elborult, ahogy hirtelen magamra hagyott, magam is csodáltam, hogy függésének ez az apró jele is ingerli már. Ahogy később vártuk, míg átöltözik, sógorom tényleg morgott valamit a késői hazajövetel s a fenyegető esőről.

Eszembe jutott, mily boldoggá hittük tenni ezt az embert, és most? az volt-e? tényleg igaz is, hogy nincs is mindenkinek egyforma joga a boldogságra, s ki se törődik vele, elérte-e... és hogy még nem elég szeretni sem, hogy boldogságot adhassunk vele már.

A mai délutánra gondoltam, balgán, gyerekesen büszkén barátnőmre, aki nem adta meg magát, ha százszor egyszerűbb lett volna is valakit forró, szerelemreszomjas szívére szorítani engedni... És ha mégis az lenne a vége?... hogy igazán úgy érezze, mintha meghalt volna... még ha lehet is föltámadás, de más képében, kívánattalanul...

Teázás közben megint megeredt az eső, és a helyzet kedélytelenné vált. De én meg voltam elégedve és nagylelkű akartam lenni, mint vendég igazodni a házirendhez és nem zavarni a fiatal pár nem nagyon megszilárdult viszonyát és szokásait. Kijelentettem, hogy leveleket kell írnom, bizonyosan többet fog érni az így megnyert óra, mint akár egy egész zavartalan nap. Antónia ülve maradt, kézimunkájával, melyet azelőtt nemigen láttam kezében - míg férje a dohányzóban rendezkedett a számomra. Tehát rövid levélben referáltam haza a látottakról, meglehetősen általánosan, pár megrendelést intéztem el s képeslapokat barátaimnak, szükségtelenül s így önkénytelenül éberen. Olyan csönd volt, hogy a légy zümmögését is hallhattam, az ő szobájából, melynek ajtaja csak be volt támasztva, se jött semmi nesz: nem hallottam búgó, olyan jól ösmert nevetését, még szoknyája suhogását sem, és két megelégedett ember meghitt suttogását.

Bizonyosan elmentek. Hozok hát valami könyvet, különben nagyon elunom magam.

Nyugodtan nyitottam be. Antónia még ugyanazon a helyen ült és lassan, álmatagon húzogatta a hosszú selyemszálakat, könnyen felhúzott szájaszeglettel, gőgös fejét kissé elfordítva a férfitól, ki összegubbaszkodva, közönyös kifejezéssel nézett újságjába.

Az egész idő alatt így ültek volna itt? Szinte szégyenkeztem, míg Antónia megkönnyebbülve tekintett rám.

Elnéztem a férfit, rövidre nyírt, erős nyakát, csinos kezeit s lábait, a jó faj emez ösmertető jelét, minek a bizonyos gavalléros distinkciót köszönhette, mi a nőknek annyira megkönnyíti az ilyen férfiakkal való együttélést, hogy így mindig számíthatnak velük a szükséges, biztos és kellemes külső dekórumra. Az úgynevezett arisztokrácia különben sem jelent különállást, ellenkezőleg, valami régen megszokott, biztos, a banalitásig megállapítottat. Meglátszott az arcán, az egész lényén, hogy már régen állást foglalt az élet minden lehetőségeivel szemben, s ehhez már semmi élmény nem adhat hozzá vagy vehet el valamit. A hirtelen láz, mely utolsó találkozásunkkor még annyira eltöltötte s úgyszólván a saját szentimentális képességein felüli érzésekre kényszerítette - tán nem volt kialvóban még, de szinte külsőleg is észrevehetőn, valahogyan elhagyta most a melegség, amiért asszonyszemek kegyesen pihennek a férfin.

Most fölkapta a fejét. Az ablaküvegek alig észrevehetően remegtek... még nem volt zörej, de már kivehető, hogy valami közeledik az úton, nemsokára robogott is a kapu előtt. A háziúr gyorsan felkelt és csöngetett.

- Ki lehet? - mondta látható örömmel.

Magam sem bántam megösmerni, kikkel élnek itt. A férfi sógorom korában lehetett, az asszony már régen férjnél s azért talán elhagyogatott már minden egészen egyéni vonást, mind a ketten a nagyon is könnyű élettől színtelenek. Az úgynevezett "standesgemäss" társaságban annyit találkozott az ember hasonmásaikkal, hogy úgy hitte, őket is ösmeri már. De azért mindenki fölélénkült, s a szép, nagyon megvilágított szobában mihamar meglehetős jókedvre hangolódtunk. Belátom, hogy ezek nélkül a fényes lámpák nélkül igen szomorúan néznénk ki mi szegény emberek, kiknek annyira szükségünk van egy kis világosság s a másik egyszerű ottlétének melegségére. Ennyi elég is már, a többi csak forma, jónevelésű ember megerőltetés nélkül el kell hogy intézni tudja, ha nincs is igazi érdek és szórakozás mellette... és el is ejtik sajnálkozás nélkül a legkisebb megzavaráskor. Hiszen kevesen ösmernek szellemi kíváncsiságot, s a hallottaknak nem érzik magukban semmi folytatását. Oly jól esett, az odatartozás biztos érzésében élvezni a szép környezet meghittségét, nővérem bájos élénkségét s kedves figyelmeztető mosolyát, ha visszatartott, hogy fiatalos buzgólkodásban egyre valamit akarjak ahelyett, hogy mint öncélt folytassam a konverzációt.

- Kedves este volt és kitűnő háziasszony vagy - mondta sógorom elégedetten, ahogy elváltunk. Antónia mosolygott, szép, egyszerűen jóságos mosoly volt.

- Te is jól viselted magad... - mondta, és gyöngéd gesztussal, melyet csak őnála ösmertem, fehér, sajátosan életteli kezével - először - átfogta a férfi állát. Az az ajkához szorította, halk, szinte fájdalmas kis sóhajtással.

Sietve hagytam magukra őket.

Másnap keveset láttam őket, sokat voltam a szobámban, és jegyzeteimet nézegettem. Magam sem tudtam, mennyire elég Antóniának néhány elejtett szava, már tekintetének iránya is, hogy fölkeltse s arra terelje érdeklődésemet. Még abban a korban voltam, mikor sok mindent aborbál az ember, s kultúrtörténeti tanulmányaim folytán valami homályos ideám volt, valamit feminin és masculin korszakokról írni. Tegnapi beszélgetésünk hatása alatt éppen ezt vettem elő, kissé nehezen ment, még disciplinálatlan, szinte szertefolyó gondolataimban úgyszólván vissza kellett tapogatóznom ahhoz, mit egyszer megtaláltam, de ismét elejtettem, mint érdektelent mostani életemben. Valahogy azt akartam kifejezni, hogy a művészettől áthatott, igazi kultúra, ahogy én értettem a szót, mindig a két nem együttes produktuma, természetakarta egyesülése, ha a nő része nem is kell, hogy megkülönböztetett legyen. A maihoz hasonló, szocialisztikus, ipari, mechanikus úton haladó zord, kemény időket visszaesésnek tartottam, s sajnálatosnak a civilizációt, mely szomorú izoláltságban külön utakra szorítja nőit, ahol sohasem lehetnek sikereik, mivel minden egyenlőségi stb. jelszó kulturátlan s végzetes lehet egy generációra, mely balgán túlterheli asszonyait. Feminizmusom, ha különbözött is a fennen hangoztatottól, úgy hiszem, nem az igazitól, és úgy gondoltam, Renaissance, Ancien Régime, Goethe-korbeli stúdiumok segítségével fejtem ki, ahol az ilyen együttműködés, befolyás sajátos hullámvonalát áthúzódni véltem látni, szinte bőröm alatt érezve, amit mondani akartam, csak igen gyakorlatlan s zavaros voltam még, hogy kellőképp kifejezni bírjam. Mégis leírtam:

"...Frau v. Stein sorsának tragikuma, ki tényleg élvezte azt a szerelmet, mely minden nő eszménye volna, nem abban rejlett, hogy nem "értette" meg, bizonyos időn túl, szerelmesét, még abban sem, hogy ettől a szerelemtől nagyon is sokat várt, csakis a férfi és a nő érzésének örök különbözőségéből eredő örök összeütközésben. A nő szerelme, a szerelem egyáltalán nem kell, hogy föláldozás, fölolvadás legyen a másikban, s érzelmei legnagyobb feszültségében a férfi sem várja ezt el..."

Itt megakadtam s átfutottam, reménytelenül banálisnak tűnt, s egyszerre meguntam. Egy darabig gondolat nélkül és teljesen kijózanodva bámultam a papírra, belátva, hogy egyáltalán nem vagyok még képes valamit egészen egyéni és érdemes módon megvilágítani.

Egyszerre mégis fölvettem a tollat és aláfirkáltam:

"...hanem a másik egyénisége állandó, teljes és mindenekelőtt való élvezése."

Hirtelen félredobtam mindent és kisiettem.

*

Egy-két nap elmúlt a magamegfeledkezett jó érzésben, mely minékünk, szegény embereknek a boldogság legbiztosabb jele. Szép, megelégedett órák, mikor gyümölcsöt szedtünk a kertben, vagy apró emlékek, összegyűjtögetett csecsebecsék közt turkáltunk a szobákban, meg hosszú séta után elveszítettük a kis ajtó kulcsát, és nagy nevetés közben át kellett emelnem a kertbe, mert lusták voltunk ismét az útnak kerülni - vidám emlékek, miknek semmi íze mások számára... egy nap, mikor rájövünk, hogy semmit sem csináltunk egész idő alatt, s mely mégis olyan gyönyörűséges volt.

Csakhogy mégis eljön az este, az ablakok bezárva a külvilág számára, elmúlt a vacsora, meggyújtották a lámpákat a szalonban, szép ruhája csillog a sötét bútoron... minden oly édes, ünnepi, hívogató... Miért beszéltünk egyre kevesebbet, hogy végre egészen elhallgassunk?

Én, ki annyira élveztem mindig nőtársaság gyöngéd intimitásait, s kinek utolsó időben oly rosszul esett garzon lakásom magánya, honnan, hogy csak jónapot mondhassak valakinek, már kocsmába kellett mennem - el se tudtam volna gondolni, amit itt látnom kellett. Ez az érthetetlen, szinte kézzelfoghatón nyomasztó valami a levegőben - két ember összekötöttsége, kinek egyénisége annyira idegen, hogy nem is befolyásolhatják egymást, nincs is hol kezdeni s legfeljebb annyit érhetnek el, hogy minden megértés és veleérzés nélkül, a másik átvegyen és ismételjen valamit kedvünkért. Fojtó, gyilkos unalom, unalom kettesben, nyomasztó, szégyenteljes, mikor az óra mozdulatlan mutatójára bámulunk, előre tolni a kilátástalan órákat, mikor odakünn nincs már mit keresni, s idebenn nincs mit várni... mikor valami apró-cseprő, közönyös kötelesség, mire azelőtt az orrát fintorgatta volna az ember, már fontos és örvendetes diverzió, és kétségbeesve s mégis megadóan kell várni, hogy nyíljék az ajtó, s valaki vagy valami jöjjön: külső segély, végigélni a napot, emberek!... Mások, idegenek, közönyösek, kikkel nincs mit beszélni s nem kell beszélni, s kik ittlétük megnyugtató elkerülhetetlenségében fölmentenek az utolsó, ólálkodó, már-már óhajtott lehetőségtől, közösen érthető módon rövidíteni az időt, mi visszataszító lenne, ha nem volna az utolsó menekvés e halott vizekből, s nem értetné meg legalább valahogy az együttélést.

Az élet más volt tehát, mint a mi régi merész és mégis tiszta beszélgetéseinkben, mikor a nemiség még oly ösmeretlen utait a magunk szabad és fölülemelkedett módján akartuk járni... nem, szóval nem is lehetett kimondani, mivel gyanúsítottam... S gyönyör... ah, talán a szerelem se elég arra, hogy tudjuk, mit bírunk egy nőben és hányan, sohase is fogják megtanulni, mit érez s milyen őrült, lehetetlen dolgokat vár az élettől... s érthetetlen módon néha mégis elérheti egy férfi által, akiben, lehet különben átlagember, de ifjúkora óta megvan ez a sajátságos tudomány, s ki nem teszi ki megszégyenüléseknek az asszonyt, aminőkről lánykorában nem is álmodhatott.

A szeretet utáni szomorú vágyakozás olyan hamar vinné lejtőre a női természetet? És ez volna az egész, amit a nemek egymásban keresnek és megtalálhatnak?

És én azt hittem, a nők érzéseket keresnek a szerelemben, jobban szeretnek nálunk. Fiatalos bizakodásban megbocsátottam volna neki, hogy a helyzetet kívánja, honnan egyedül lehet tovább is menni, vele éreztem volna a nő tragikumát, ezt magának mindenáron biztosítani és keresni a legalább kívánatos férjet. Csak az bántott volna, hogy bele látszott törődni már?

Régen fölkeltem már, és tétlenül jártam a szobákban föl s alá. Talán meg is feledkeztek rólam, de mire visszajöttem, Antónia halaványan, de nyugodtan ült ott illusztrált lapokat nézegetve.

- Holnap utazom - mondtam eléje állva, akarattal minden átmenet nélkül.

Rám nézett, mint aki elveszítve minden megszokott fonalat, nem tudja, mihez igazodjék.

- Lehetetlen... - mondta.

- Kissé korán lesz a számodra, legjobb, ha már ma elbúcsúzunk.

A férje tartóztatott, de meglátszott rajta a megkönnyebbülés. Kiment, hogy rendeletet adjon, és én még egyszer lehajoltam Antónia kezére.

- Nem kellett volna most jönnöm... - susogtam.

- ...Talán nem... - felelte alig hallhatóan. - Kedves kisfiú vagy te még, Albin... - mosolygott, de egy könnycsepp hullott a kezére. Még az ajkamon éreztem az ízét, ahogy bejött a férje.

*

A rákövetkező tél szinte rövidnek tűnik, olyan egyformán és igazi tartalom nélkül múltak napjai. Hiszen olyan relatív dolog az idő, és csak abból áll, mit szorítunk bele, egy igazán átélt nap még hosszúságában is hetekkel ér fel.

Magas, sápadt, kicsit nehézkes ifjú lett belőlem, kissé ködös szemű a sok ülés és álmodozás után, talán lágyabb és tétlenebb, mint valaha voltam. Vágyaim nem voltak, de örömem sem, a társaságot, asszonyokat üresnek és csúnyának találtam, öntudatlanul kerültem azt is, hogy erőimet egészen kitomboljam, mintha félnék, hogy megváltozik bennem valami, olyanná, ahogy nem kívántam.

Újra jártam a jól ösmert utcákat, kerteket, ahova mint gyerek vezettem őt... még a régiben élve és szinte félve egészen új világot alkotni emlékekből és benyomásokból, egészen a magam számára.

De a sok betanult dolog mégis világosodni és élni kezdett bennem... eleinte kissé papirosízűn még, de kezdtem nézni magam körül, lassan, félig öntudatlanul vidám és finom kíváncsiság ébredezett bennem. Még nem voltam készen megragadni valamit, de már bizonytalan tervekkel gondoltam a nem éppen távoli időkre, amikor a hátam mögött lesz az örökös vizsgák és tanulás iskolás gyerek módja, és önálló foglalkozásokkal és gondolatokkal kell szembeállnom egy világgal, melyről mégiscsak most derengtek fogalmaim. Lehet-e még valamit, sajátosan, újan érezni, megérteni, megmagyarázni? Már nemsokára "készen" leszek, apám kijelentette, hogy mindent megtesz, hogy az élet minden eshetőségeire kiképezzen, időt is hagyott rá, de a többi most már az én dolgom. Mindezt homályosan éreztem hirtelen vágyakozás éjszakáin, és napjaim tompa közönyében, határozatlanul és lekötötten mint valaki, aki még egy hívásra vár...

*

Egyszer délután egészen egyedül voltam otthon. A városi szobák forrók voltak már, tele a tavasszal. Könyveimet bújtam, inkább szokásból, mint momentán szükségből, és éppen ott voltam, hogy nem tudok tovább türelmetlenségemben, s mégse bírom elhatározni, mibe kezdjek. Fölállottam és bambán és mégis izgatottan jártam föl s alá.

Hirtelen gyorsan és élesen csöngettek odakünn. Szüleimet nem vártam este előtt, és nem is figyeltem, szinte visszahőköltem hát, hogy fölnyílt az ajtó, s Antónia állott előttem. Sápadtan, ernyedten csüggő kezében kis táskával. Csak álltam és bámultam rá. A szemei kimerülten és hajszoltan járták körül a szobát. Nem szóltunk.

- Senki sincs itthon? - kérdezte végre.

- Nem... - feleltem -, de hadd... - elvettem tőle a táskát, hagyta, hogy mint egy bábut vetkőztessem, egyszerre megingott, felemelte a karját, s alig volt időm karjaimba kapni. A pamlagra fektettem s fejvesztetten dörzsöltem a kezét, nem mertem a ruháihoz nyúlni, sem hívni valakit. Nem tartott soká. Nem egészen csukott szemeibe visszatért a fény, és fájó mosollyal nézett rám.

- Oh, semmi... - mondta -, azt hiszem, hogy csak hamar adj ennem valamit... furcsa, nem?

Az ebédlőbe rohantam, persze nem találtam semmit, s végre tányéron egy darab tortával tértem vissza. Mohón nyúlt utána, de egy pár falat után megrázkódott, s eltolta az egészet.

- Vidd el hamar... - kérte.

Sietve engedelmeskedtem, s azután melléje ültem egy alacsony székbe. Megint lehunyta a szemét, és kényelmesebben dőlt hátra. Végre meg mertem fogni a kezét, amikor el akartam engedni, úgy rémlett, visszatartja. Így ültünk csendben, nem tudom meddig, finom, hegyes körmei lassan mély nyomokat vágtak tenyerembe.

Egyszerre magamon éreztem nagy, kitágult szemeit a félhomályon át.

- Azt hiszem, aludtam... - mondta -, s te itt őrizel engem? Szegény gyerek! Mint lüktetnek a pulzusaid, azt hinném, a szíved dobog a kezedben.

Elvonta tőlem kezeit s összekulcsolta az ölében.

- Igen... - folytatta később -, már jobban vagyok. Úgy hiszem, igazad van és én...

Nem tudtam mit szólni, csak rejtélyes szemeibe néztem, hogy olvassak bennük, szomorúságot? nem éppen az volt, több talán?...

- Most nem akarok kiszolgáltatva lenni neki, nem... most nem. Az egész világ elhágy és elvárja, hogy visszataláljak hozzá, most végre hozzája tartozzak már. Csak neked mondhatom, Albin, mert te talán még érted... félek, hogy védtelen lennék most, mikor tudom, hogy sohasem tartozhatunk össze...

Későn ugye? milyen bolondok is voltunk. Azt hittük, lehetséges igazán ösmerni önmagunkat, s az én gyermekem, az én jövőm nem lehet a véletlené, hanem végzetes szükségszerűség kell, hogy egymáshoz hajtson bennünket. Milyen ostoba gyerekek voltunk, hogy magamra mertem venni a felelősséget egy jövőért, mely már nem lehetett egyedül az enyém... s most jön a bukás, mélyre, félelmesen, mint nem is képzeled... szörnyű, borzalmas megalázás.

Mégis az övé voltam egészen, mi sem veszi el tőlem többé. Gyermekemet nem hozta odaadás, s most én nem akarok odatapadni a gyermek által... most, hogy már alásüllyedtem egészen mélyre és megösmertem magamat... és őt is

Alig hallhatóan beszélt, majd sokára, vonakodva tette hozzá.

- És... megbocsátasz és segítsz nekem, ugye?

Ezt már nem bírtam.

- Hiszen szeretlek! - törtem ki egészen hangosan, dadogva. Még soha, soha nem mondtam ki ezt a szót, ha csak olyan nem voltam, mint egy állat... szörnyű erővel jött rám, mint egy megnyilatkozás. Térdre estem és remegve, elveszetten hajtottam feléje fejemet.

Kissé fölemelte reszkető kezeit, mintha védeni akarná magát, a testét. Azután fölkelt, nesztelenül, kissé ingadozva. A pamlagról lesikló ruhái egy pillanatra betakarták térdeimet... elment, az ajtó bezárult mögötte.

Nemsokára azután hazajött anyánk.

Izgatottan ment keresztül sötét szobámon, benn Antóniánál pár szót váltottak, s egyszerre megelevenedett az egész ház. A szobaleányok párnahalmokkal és illatos fehérneművel szaladgáltak át a szobákon, az ebédlőben fölcsavarták a villant, és anyám maga igazította el az ezüstneműt és a nyalánkságokat a tálcán, azután még egyszer kijött és izgatottan csöngetett teáért.

Végre bejött hozzám. Megfeledkeztem róla, hogy nem is vacsoráltam, s csak most gyújtottam zavartan lámpát. Anyám jóságos, gömbölyű arca tanácstalan kifejezése szinte fájt, látszott, milyen nehezen hagyja el a megszokott, egykedvű nyugalom, bizonyára természete, védekezése az erejét meghaladó eseményekkel szemben.

- Alszik... - mondta végre. - Apának nem is kell szólnunk. Nem láttad a kulcsaimat? Csak egy kis táskája van...

Segítettem keresni a kulcsokat, minden elgondolhatót elrendezett kényeztetett kedvencünk kényelmére, és azzal, hogy nyugodtan elfoglalkozhat közel fekvő egyszerű dolgokkal, szépen lehiggadt megdöbbenése.

Másnap csak délfelé láttam Antóniát. Kék, fényes, laza ruhát viselt, tudatosnak és magabírónak látszott, mint mindig.

S az az egyetlen perc a félhomályban talán nem is volt igaz soha.

*

Hosszú, sajátságos napok következtek most, érthetetlen, borzasztó következményei a szabad elhatározásnak, odaadni magát, s ismét visszavenni.

Miért ne lehetne szabad házasságában az ember, és mért nem lehet elég megértésre a perc, mikor kézbe kellett vennie kis táskáját, sohase fogjuk megtudni, miért? Miért árulja el halvány arca, hogy sohasem lesz többé egészen az, aki volt, és mégiscsak természetellenes szerencsétlenség marad így széjjelszakadni. A megmásíthatatlan elhatározást apró gyöngeségek követik: belefáradás a sok rábeszélésbe, a nehézségekbe, a nyomorult érzésbe, hogy fájdalmat okoz, és még csak nem is mondhat mást, mint érthetetlenül... "nem tehetek másképp..."

A hosszú napokat leginkább függőkertünkben töltötte a folyó felett, most már úgy látszik, nem szívesen maradt régi leányszobájában. Napfoltok simogatták világos ruháját és megvékonyodott arcát, keze, melyen ismét csak régi gyűrűit hordta, két zafírosat és egy ódon, furcsa kovácsolt aranykarikát, tétlenül, mintegy betegen hevert az ölében. A lég olyan volt, mint a meleg selyem, a sziget fölvette már rózsás köntösét, de csak bágyadt, beteges illat ért föl hozzánk.

Anyánk megint levelet hozott. Iparkodott méltányos lenni, de körülbelül mégiscsak az érzés tartotta fönn, hogy majd csak rendbejön valahogy minden.

- Nem is akarod elolvasni, mit ír? - kérdezte szemrehányón.

Felénk fordult. Még minket is meglepett az arckifejezése.

- Úgyis tudom, mit ír - mondta. Ha meg is próbálnám még egyszer, holnap újra kezdődnék, és mindez a keserűség mostan hiábavaló...

- Sohasem lettem volna képes ilyen hajthatatlanságra - mondta anyám sértődötten, fölállt és magunkra hagyott. Letettem a könyvemet, és aggódva néztem nővérem halvány arcára. Fölfogta a tekintetemet, és bágyadtan mosolygott rám.

- Talán nem is voltam jó soha... már amit úgy jónak neveznek. Nagyon is sokat kívántam az élettől, magamtól, a szerelemtől... rossz vége kellett hogy legyen, hiszen tudva választottam, és úgyse szerethetnek annyira, mint szükségem van rá, amint szeretni tudnék. Lehet, kielégítetlenségében igényteljes, legbelsőbb énemnek folytonos önzése ez. Megint szabad kell hogy legyek, Albin, hogy szeressek talán... hiszen úgy szeretnék szerelmes lenni, olyan hálás volnék érte.

Hiszen már sohasem lehetek önmagamban kielégülve, mint azelőtt... olyan régen volt az már, és mindig csak egy perce lehet a mi életünknek... Csakhogy sok esztendőmbe fog kerülni... azt hittem, erősebb az ember, és kiheveri a bajait, mint mások... miért nem bírjuk mi, Albin?

- Mi... - suttogtam álmatagon.

Lenézett. Két leány járt a parton, felvirított a piros kalapjuk, ringó csípőjű járásuk vidámságról beszélt.

- Hogy irigylem őket... az ilyen kedves, örömet hozó kis teremtéseket. Melyik isten adta nekik a könnyű kezet, hogy ne okozzanak fájdalmat és gondtalanságot, gyönyört adjanak, míg mi sebeket ejtünk, tönkreteszünk akaratunkon kívül, megváltozhatlanul...

Hallgattam szavai halk zenéjét... mint csendes, gyászoló csöppek hullottak alá... nem szóltam, hiszen tudtam, hogy nem vár feleletet, hisz vele érezek...

Fölállott, könnyen és vigyázva egyenesedett ki, és óvatosan ment a szobájába. Valami nyomott, ingadozó volt a járásában most. Nem néztem utána, tudtam, hogy nem akarja, hogy nézzék, hogy el szeretné rejteni állapota apró, még alig észrevehető jeleit... szomorú szégyenkezéssel, pedig különben olyan büszke lett volna reájuk.

Apa és én azután nagynehezen elintéztünk mindent. Színleg fönn kellett tartani valami összeköttetést, míg minden el nem múlik, és mivel egyik sem oka semminek, a gyermek barátságos megegyezés folytán természetes támaszánál, az anyánál marad. Mama most elkíséri Antóniát valahová, állítólag egészsége végett, hol bevárhatja fölszabadulását.

Sohasem beszélt erről a gyermekről... hisz oly idegen és fölfoghatatlannak érezhette jelenlétét, félve is tán, hisz nem kellett volna elkövetkeznie... de azért mindent megtett érte, amire szükség lehetett. Fáradt is lett, egyre csöndesebb, s feszült vonásain meglátszott a várakozás. Mindig emlékezni fogok ezekre az órákra drágám, mikor együtt vártuk gyermekedet... nem is érezve a másik közét hozzá, hiszen milyen szörnyű káromlás is lett volna különben.

Csak vártunk arra, ami a szabadságot hozza, talán többet is. Egész élete mintha lassan megállt volna, koncentrálódna a megadó, szótlan várakozásban. Mire gondolt a hosszú órákban, míg csendesen húzta a hosszú szálakat drága kis holmik számára, hogy aztán kék szalaggal összekötve egy szép fehér kosárba rakosgassa?

...Már nem volt szó rá, sohasem beszélt velem róla, és sírni sem láttam egyszer sem.

Csak egyszer mondta mégis, mintegy véletlenül:

- ...Csak nem bírtam volna ki ott a hidegséget, amivel körülvettem magam, azt hiszem, attól betegek az asszonyok... nagyon jónak kell most lenni hozzám...

Aztán eljött az ősz, és elindultak anyánkkal az előre meghatározott gyógyhelyre.

Szorongva álltunk egymással szemben az előszobában, mindenki szívesen siettette volna ezeket a pillanatokat, a sok emóció után szinte fásult voltam már.

- Írjál, ha még szükséged volna valamire - mondtam gépiesen -, semmit sem viszel már magaddal?

- Nem - felelte sajátságos hangon -, nincs szükségem ezekre a régi dolgokra.

Nem nézett vissza ifjúsága otthonára és kiment. Igen, ennek vége volt, túlélve.

Hosszan csókoltam meg a kezeit, de mégis mintha elkerülhetlen okokból, rövid időre válnánk csak el.

Azután nem láttam többet. Írásaim közt megvannak a levelei, gondosan eltéve egy régi kis táskájába, illatos selyemből, mely törődött és megfakult már. Ritkán írt, hálásan fogadtuk mindig, mint valami eseményt, három-négy van csak ebből az időből.

"...Jó neked írni barátom, megint elmúlik egy kis idő... mert különben úgyis elmaradt tőlem minden, nem csinálok semmit, csak várok. Mivel is tölthetném még az időt, avval a gondolattal, hogy talán még ma meglátom azt, amire - úgy tűnik most - egész életemben vártam. Fáradt vagyok már, kissé türelmetlen is... nagyon különös napok ezek, az éjszakák még különösebbek, annyira maga az Élet, eddig még nem éltem ilyeneket."

És máskor.

"Fáradt vagyok, szinte jobb szeretnék nem is írni... az utolsó évben irtóztató is, hogy mennyit éltem. Talán mozdulatlanság következik most, nagy pihenés, ami kellene is az élet nehéz dolgainak elvégzéséhez. Csakhogy minden csak akkor következik el, ha az arravaló öröm lankadni kezd már, s a várakozás pompás feszültsége türelmetlenséggé vált. Már nem tudok semmit. A hó hull az ablakom előtt, s ha szabad volna, azt mondanám, minden, mint e hópihék, semmivé válik, mielőtt leérne a földre..."

"Kedves Albin.

Még mielőtt virágaid elhervadhatnának asztalomon, a postás megint újakat hoz, sokszor olyan szépek, hogy könnyek jönnek a szemembe. Pedig még nem is írtam neked, de eleinte olyan gyenge voltam, meg úgy is rémlett, úgyis tudsz rólam mindent.

Szüleink olyan boldogok, hogy kisleány lett, hisz így nem veheti el tőlem senki. A jó Istennek van egy kis belátása, mondják, ha érthetetlen is, ily könnyű szívvel fosztani meg az apjától.

Már fönn vagyok és egészséges, bár még rá se bírok gondolni, mint volt minden. A kicsi csendes és szomorú gyerek, mint aki nem nagyon akart élni - jól van különben, itt fekszik mellettem, mellemet szívja... s a haja, a szája, a szemei...

Most már értek mindent, Albin. Nem jövök többé haza, nem tudom, meddig. Mindig hallani fogsz rólam, de most a kis idegennel hosszú útra indulok..."

Tudom még, akkor soká, nagyon sokáig ültem szobámban, a levéllel a kezemben. A betűk elmosódtak végre, s ez első és utolsó könnyek fátyola mögött volt a fölszabadulás, a jövő, mindezeknek a fájdalmaknak, küzdelmeknek s alaktalan akarásoknak gyümölcse. Férfi lettem, és talán úgy mondják majd egyszer: költő...