Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Disputa

Bárdos Artur: Szemesé a világ!

Kedves Szini Gyula! Szemesé a világ! - sóhajtasz fel a Pesti Napló vasárnapi mellékletének vezérlő cikkében, és e közmondás kettős értelmének tréfás kiaknázásával azoknak a szemes színházi embereknek korszerű züllöttségét bélyegzed meg, akik a szemnek való látványosságok arénájává süllyesztették a színházat.

Megkísértem, hogy ez alkalommal egy kicsit disputáljak veled, aki régi vitáink emlékét idézted fel ezzel az írásoddal, és aki most végre írásban mutatod meg e dologban való véleményed - bocsáss meg! - logikai elfogultságát. Mais: on discute, on ne dispute pas.

Azonfelül más kedves és tavaszos emlékeimet is riasztottad egyben, hiszen azokban azt idézted "régi, szép időkben" együtt voltunk fiatalok és együtt lelkesedtünk naturalizmusért, lélekábrázolásért, Hauptmannért, Brahmért meg a többiért, és együtt kalauzoltuk a pesti éjszakában a Lugné Poë társulatának másodrangú nagyságait, mivelhogy még e másodrangú nagyságok is franciául beszéltek, és a Suzanne Després meg az "Oeuvre" nekünk oly sokat jelentő varázskörében éltek...

Te azonban, azt hiszem, azóta kevesebbet kóborolsz a pesti éjszakában, révbe tértél, és annyira megszeretted az íróasztalodat, hogy még holmi színházi mutatványokért sem - sőt talán ilyenekért a legkevésbé - lehet elmozdítani mellőle. Mellesleg, irigylem ezt a fölöttes és arisztokratikus elvonulásodat, de, lásd, ennek tulajdonítom, hogy csak úgy az íróasztal mellől veszed szemügyre a színház nagyon is eleven dolgait.

Az "irodalmi" színházat reklamálod, nem érzed, hogy ez valahogy fából vaskarika, és nem érzed, hogy jogtalanság a színház művészetével szemben? Mért nem kívánod - és te bizonyára nem kívánod! - a festészettől, hogy irodalmi, vagy a szobrászattól, hogy festői legyen? Mért vitatod a színház művészetének önmagához való jogát? A fejlődés természetes útján, mely minden művészetet a maga abszolút nyelvének felismerésére hajt, a színpad művészetének is el kellett érkeznie ehhez az állomáshoz.

Minél többet kifejezni azzal a matériával, mely a színpadnak legsajátabb matériája, azokkal a hatásokkal, melyeket csakis a színpad művészetétől kaphatunk: ez a vágy természetesen támadt, ez a fejlődés vágyával azonos. Ilyenek, vérbelien színpadiak: a szemnek - igenis, a szemnek - és a fülnek való hatások, érzéki szenzációk. Tehát elsősorban is a művészileg organizált optikai hatások, más szóval: képzőművészeti hatások. Mindent, a drámának minden közlését a szem számára érzékeltetően kifejezni, a színpad különös nyelve szerint képpé mozgó, megelevenedő képpé transzponálni: bármily egyoldalúnak is látszik ez a törekvés azok előtt, akik a színpaddal nem lényének, hanem az irodalomnak szempontjából foglalkoznak, kétségtelen, hogy ez a tendencia fejlődés jelensége, és ha nem is állítom, hogy okvetlenül kielégítő megoldásokat ígér, el kell ismerni származásának természetes voltát, érdekes és termékeny lehetőségeit.

Bizonyos az is, hogy ezen törekvések során esetleg nagy értékeknek, a szavak drágakövében szunnyadó ragyogásoknak kell elkallódniok. De talán kapunk helyette más, nem kisebb és mindenesetre sajátosabban színpadi értékeket. Nemcsak érzéki szenzációkat, hanem a dráma szempontjából is fontos élményeket, olyanokat, melyek talán az íróhoz is közelebb visznek: esetleg a dráma mélyen fekvő és átfoglaló vonalait kapjuk a szavak arabeszkjének helyébe. Mert az a színpad, amely elsősorban is képekké fogalmazza a drámát, tulajdonképpen a dráma alaptónusát és ezen belül az egyes mozzanatok hangulati tartalmát stilizálja át a színpad látható nyelvébe és mindenekfölött a drámában a legfontosabbat: a mozgást. Így elkallódnak talán Shakespeare szavakba ötvözött bölcsességének gyöngyei, elkallódik a Faust-tragédia egy-egy mondatokba jegecedő mély élet-axiómája, de hiszen ezeket még alig jegyezte meg magának valaki színházi hallomás nyomán! Viszont a színpad legújabb fejlődése talán megláttatja velünk a dráma szavai helyett a drámát, a drámai konstrukció tiszta vonalszépségét, legszűzebb ritmusát. Tehát az író szempontjából is a legfontosabbakat. Hogy ezt a színpadot is csak az igazi, a jó irodalom tudja megtermékenyíteni, ellátni: ez természetes. Ennyiben minden jó színház ezután is csak "irodalmi" lehet.

Egyáltalában, az írott drámai mű legtöbb színű és távlatú megelevenítéséhez mindenesetre a fantáziánk - az olvasás - révén juthatunk el, bizonyos, hogy annyi illúziót egyetlen színház sem adhat neked, mint az íróasztalod, vagy a kereveted. De ha már színpadra merészkedünk, ha az író közléseit egyszerre több szem, több fül és több értelem számára akarjuk hozzáférhetővé tenni, testté váltani, akkor milyen hatások azok, amelyekben a színpad többet adhat az olvasásadta elképzelésnél? Nem lehetnek csakis: optikai és fonetikai hatások, ugyebár?

Egyszóval, azt hiszem, a színházban, igenis, elsősorban is a szemesé a világ, kedves Jules, és ne kicsinyeljük le a szem szerepét éppen ott, ahol ez a legfontosabb szervünk: a színházban. És éppen a szemednek a világ legszebb múzeumaiban finomodott képességeire, a te finom és lelkes szemedre bíznám legszívesebben azt, hogy az említetted régi angol operettlátványosságok és a Reinhardt vagy a Gordon Graigh színpada között különböztessen. (Csak jártál színházba is néha!) Lásd, ezek is lelkes emberei nagyon a maguk - színházi - művészetének, és nem egy dologban gyarapodást, kulturális értékeket hoztak nekünk ama szavakban bimbózó halk szépségek helyébe, melyeket - méltán és téged annyira jellemzően - elsiratsz.

Nagyon kár, hogy sokszor éppen a legartisztikusabb embereink nem akarják tudomásul venni ezeket az értékeket, és rászoknak bizonyos rezignációra, mellyel az irodalom nevében, a színházat elsiratják. A színház, igenis, erőre fog kapni ettől a "rendezői őrülettől", és a természetes fejlődés útján jutott el idáig. Hogy önként beállott a továbbfejlesztésnek, valóban nem csupán üzleti, hanem művészi szüksége, azt semmi sem igazolja ezt jobban, mint a "legirodalmibb" és egykor igazán oly értékes színháznak, a Lessing-theaternek szomorú csődje, aggkori elgyengülése. Milyen tragikus: Hauptmannak ez a speciális színháza a vége felé már Hauptmannt se tudta játszani, sem a "Versunkene Glocké"-t, sem a "Pippa tanzt"-ot, sem semmit, ami túl van a naturalizmuson és Ibsent sem, mikor a "Solness"-ről volt szó!

És még a mozinak, lásd, a sokszor pórias és buta mozinak is fogunk köszönni egyet-mást. Hogy csak egyet említsek, hát, igenis, Asta Nielsent. És a többire is te figyelmeztetsz: a mozinak fogjuk köszönni azt is, hogy a nagyszerű Bassermannt, ha a beszéd művészetétől megfosztottan is - mert ezt a fonográf tökéletesedése sem fogja pótolni sohasem -, de legalább majd látni fogjuk ezen a filmen - már aki - ötven év múltán is, és látni fogjuk azt az utolsó felvonásbeli arcjátékát (megnézted?), melyben benne van majdnem az egész Bassermann.

Ami végül Herr von Goethét illeti, akit te a kor szörnyű szentségtöréseihez segítségül idézel, már éppen a Nyugatban részletesen kimutattam, hogy bizony ő szintén a szemnek való spektákulumnak fogta föl a színházat "Aristofanesz egy-egy jelenete" - írja Schillernek - "teljesen antik reliefekben vonul el előttem és így is kellett őket megjátszani. Minden attól függ a színpadon, hogy minden pillanat az előbbiétől különböző képet hozzon."

Mindez különben bizonyára nem is fontos, és éppen az a baj, kedves Jules, hogy mostanában már magam sem érzek semmit sem olyan fontosnak. Ezért örülök, hogy a régi lázakra emlékeztettél, és sajnálom, hogy ilyen lázak többé már nem hajtanak együvé bennünket, sajnálom, hogy olyan ritkán látlak és köszöntelek a régi szeretettel.