Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
VIII.

Szótlanul bámultak ki mind a ketten a kávéház ablakból. Császi egyik szivart a másik után szívta, és alig bírt az izgalmával. Gyurácz alapjában nyugodt volt, mert kevésbé bízott az egész dologban, és mert azt gondolta, hogy Császi a maga ügyességével, munkájával akkor is nagyon szépen boldogulhat, ha nem kap mindjárt milliós vállalatot. Egy kicsit rossznak, érzéktelennek is találta magát, amiért belülről nem tud eléggé hevülni a barátja dolgáért, és annál buzgóbb, nagyobb érdeklődést mutatott. Nagyon szerette Császit, igen nagy áldozatot lett volna kész hozni érte, fantáziája azonban itt felmondta a szolgálatot. Nem értette, miért kell valakinek a százezrek után futni, mikor az elérhető ezrek és százak is rendbehozhatják, s mikor a jó, finom élethez alapjában olyan kevés kell - csak az a baj, hogy az állam rajztanárainak ezt a keveset se adja meg.

Három óra óta tartott a városi közgyűlés, amelynek döntenie kellett a villamos ajánlatok dolgában. Most már öt órához közeledett az idő, és még mindig semmi hír nem volt. Császi újságot kért, aztán eldobta, goromba volt a pincérrel, felkelt, újra leült.

- A te Galambos kollégád szónokol, az egész bizonyos - mondotta Gyurácznak. - Ez a nagyszájú ember egészen az Apolló zsoldjában állott. Most felépítheti emeletesre a házát.

- Hát... miért nem áll a te zsoldodban?

- Miért, miért? Hát - mert már nem volt. Nem volt elég. Nem próbálhattam... ej, hát nem lehet előre szétosztogatni mindent. Valamit a szerencsére is kell bízni. Én megtettem mindent, dolgoztam becsületesen, amellett nem felejtettem el, hogy nem ezen múlik a dolog, hát most már fatalista vagyok.

- Ettől a pillanattól kezdve? - kérdezte Gyurácz.

- Ettől a pillanattól kezdve. Pofonüthetsz, ha csak egy hevesebb mozdulatom is lesz mostantól.

Csakugyan, akár erőltette, akár természetes volt, a legnagyobb nyugalomba merült, a csatakos havat nézte az utcán, és a várostisztítás legmodernebb módjairól tartott Gyurácznak előadást. Mikor, néhány perc múlva, rohanva jött Reiner bácsi, még csak oda se fordította a fejét. Reiner lihegve, kivörösödve, szétgombolt télikabátban rontott be. Császi nyugodtan fújta a füstöt, a kis ember megütődve nézett rá.

- Hát már tudod, mi újság?

- Majd megmondod, Reiner bácsi.

- Elhalasztották. Elhalasztották a döntést. Nem határoztak. Azt határozták, hogy...

- Hogy a jövő ülésen határoznak - viccelt Császi, de a vicc fanyar volt.

- Ne légy ostoba - heveskedett Reiner.

- Én vagyok ostoba? Te kapkodsz itt öt perc óta levegő után, anélkül, hogy egy okos szót mondanál, és én vagyok ostoba?

Reiner elszégyellte magát. Fölényes, gúnyos nyugalmát most csakugyan elvesztette. Ledobta a kabátját, leült.

- Hát jó, hát el fogom mondani neked, hogy mi történt. Azt tudod, hogy a tanács javaslata téged ajánlott. Temelletted szólalt fel a polgármester, aztán Turner, aki inkább rontott, mert senki se szereti.

- Hát te nem beszéltél?

- Várj sorodra. Apollóékat Galambos vezette. Háromszor is beszélt, mindenféle kifogásokkal. Smausz, a hegyi hentes azt magyarázta, hogy semmi szükség az egészre, a villamosság egyébként is nagyon veszedelmes. Én számoltam, számoltam, és sehogyse tudtam megállapítani, hogy többségben vagyunk-e vagy sem. Úgy láttam, Galambosék ugyanúgy vannak, és a szavazást egyik oldalról se sürgettük. Ekkor felállt az a savanyú Hetyei, és azt indítványozta, hogy írjanak ki nyilvános árlejtést. Borzasztó dühös lettem, mert azt vettem észre, hogy az idea veszedelmesen tetszik, s mindkét részről mellé állanak az ingadozók. Most már felálltam én is. Azt mondtam: nyilvános árlejtést nem lehet hirdetni. Mert az árlejtéshez előbb tervek kellene. Az Apolló-gyár maga is elismeri az ő terveiről, hogy hozzávetőlegesek. Meg kellene hát szerezni, és még részletesebben kidolgoztatni a Császi-féle terveket. Császi viszont nem bolond, hogy olcsón odaadja, ha a vállalat esetleg nem is az övé. A nyilvános árlejtés tehát feltétlenül megdrágítaná a dolgot.

- No és ezt beszopták? - kérdezte Gyurácz.

- Mondok magának valamit, fiam - szólt kissé bosszankodva Reiner -, ez így is van, ha nem is pontosan azért, amit én a közgyűlésen elmondottam. Valaki jön a saját ideájával, amiből persze pénzt is akar, de szereti, kitanulja, alaposan megcsinálja - ez többet ér, mintha tízen is nyomják az árakat, és olcsó pénzen használhatatlan gépeket szállítanak. Láttunk ám már ilyet is.

- Jó, jó, Reiner bácsi - csitította Császi -, csak most már folytasd.

- Hát az is tetszett, amit én elmondtam. De szavazni még mindig nem lehetett. Én a polgármesterre néztem, a polgármester rám, végre a polgármester megtette a halasztó indítványt. Hogy mivel indokolta? Tudom is én. Hogy te megvádoltad az Apollót számítási hibákkal, ezt azonban alaposabban kell ellenőriztetni, utána számíttatni. Szóval, ebbe mindenki belenyugodott.

- Ez már baj - mondotta Császi merőn maga elé nézve.

- Miért volna baj?

- Eh, halasztás... nyavalygás... ez nem az én esetem.

- Látod, Lacikám - rótta meg Reiner, aki időközben visszanyerte az ő igazi hangját -, mégiscsak igazam volt nekem. Mégiscsak ostobaságokat beszélsz.

- Ugyan miért?

- Mert ostoba közhelyeket idézgetsz. Halasztás... huzakodás... nem jó: ebből egy szó sem igaz. Mit jelentett volna neked ma a szavazás? Azt, hogy - ami megtörténhetett volna - esetleg leszavaznak és vége, mehetsz telkeket felmérni, bírósági szakvéleményeket csinálni, minden két hétben egyet, ötven koronáért. És mit jelent a halasztás? Azt jelenti, hogy benne vagy a dologban, a te nevedhez van kötve, nem lehet már kihagyni belőle. A dolgok érnek... ez nem nyavalygás.

- Tudod - mondotta Császi -, én megígértem, hogy most már nyugodt maradok. Be is tartom. De hogy el legyek ragadtatva, azt igazán ne kívánd.

- Hát jó. Hát nem kívánom - felelte sebesen Reiner bácsi.

Császi elnevette magát.

- Gyerünk, Jenő - szólt oda Gyurácznak -, már kezdenek szállingózni a közgyűlésről, és én nem óhajtok találkozni velük.

Felmentek. Az irodában levél várta Császit. Ismerte a formáját, a papírját, az ideges, vékony írást. A Turner-gyárból jött. A nevezetes estély óta nem volt ott. Nem is határozta el valami keményen, hogy elmarad, de semmi megerőltetésébe nem került. Mikor elvben elintézte a párbajt - amelynek határidejétől most rövid idő választotta el, akkor nagy megkönnyebbülést érzett, és úgy gondolta, ezzel a kis áldozattal, talán egy kis vérrel, de még mindig elég simán, íme felszabadul. Az asszonyt nem látta, és csak a lelkiismeretét, a bonyodalmaktól félő agyát nyugtalanította kissé. Aztán azt hitte, hogy amott is vége van mindennek, s talán már más teázik délután a vörös szalonban. S amikor már a teljes nyugalomhoz volt közel, akkor kapott egy levelet, egy égő szemrehányásokkal és alázatos bocsánatkéréssel teli levelet. Nem válaszolt rá. Néhány nap telt el, és kapott egy másodikat, megbocsátót, hívót, vággyal telit. Újra hallgatott, és most itt a harmadik. A levelet Gyurácznak is látnia kellett, látnia kellett, hogy női írás a címzése, és hogy helyből küldték. Császi a kezébe vette, forgatta, elhúzta a száját. Csak ma, éppen ma ne érkezett volna, csak most maradhatott volna menten ettől a fenyegető, elintézetlen dologtól, most, amikor annyi minden egyéb kínozza az agyvelejét.

Leült az íróasztala mellé, hirtelen elhatározással feltépte a borítékot. Néhány sor volt az egész. Mikor elolvasta, még a kezében tartotta egy ideig, aztán odaadta Gyurácznak. Gyurácz elhárító mozdulatot tett.

- Csak olvasd - mondotta Császi, és Gyurácz félhangosan mormolta.

Megszólítás nélkül, ennyi volt az egész.

"Nagyon szeretném, ha legközelebb felkeresne. Legalkalmasabb volna, ha a férjemmel együtt jönne a cukrászdából, vagy másképpen, amiből láthatja, hogy nyugodt lehet: nem várok feleletet arra, amire már hallgatással megfelelt, hanem bizonyos formák betartásával óhajtok bizonyos szóbeszédeknek elejét venni."

Gyurácz visszaadta a levelet, Császi apró darabokra tépte és elszórta.

- Talán most mégy? - kérdezte Gyurácz.

- Se most, se máskor. Nézd, ezekben a dolgokban az ember a tehetetlenség áldozata. De engem már kimozdítottak tehetetlenségemből. Ő mozdított ki, az ostoba komédiával.

- Hát történt valami? - kérdezte Gyurácz.

- Igaz, te nem is tudod.

Császi lefeküdt a pamlagra, és néhány szóval elmondta az estély eseményeit.

- Komédia volt, tudom - tette hozzá. - De annál jobb. Lehetett volna komoly is, az én érzelmeim is lehettek volna mások, és akkor most a megbolonduláshoz állanék közel, azon törném a fejemet, mikor válik komolyra a tréfa, mikor óhajt igazán eltenni láb alól, mikor próbál mással pótolni. Jobb így.

- Jobb - bólintott Gyurácz -, de te most verekedni fogsz?

- Igen. Nem kell tragikusan felfogni. Könnyű kardpárbaj, és azzal le van zárva az egész, végképp mindörökre. A fő, hogy sikerült titokban tartani, amint a példa mutatja.

Gyurácz most látta csak, milyen közel áll ehhez a nagy, vakmerő, könnyelmű, törhetetlenül optimista fiúhoz. Tudta, hogy szimpla kardpárbajba nem szoktak belehalni az emberek, és mégis egészen elsápadt, megzavarodott, fel volt zaklatva.

- Talán... talán el lehetne kerülni - hebegte.

- Nem lehet elkerülni - felelte Császi -, és nem is akarom. Legyen vége a dolognak.

Az estét együtt töltötték. Császi belenyugodott a városnál történtekbe, Gyurácz azonban szótlan volt, az egész idő alatt. Gondolatait nem tudta elterelni a párbajról, ideges, nyugtalan volt. Nem bírt magával, és kifakadt végre. Elmondta mindazt, amit a párbaj ellen csak el lehet mondani.

- Semmi baj nem lesz - csitította Császi.

- Nem lesz... hát sohasem volt még?

- Hát előfordulni éppen előfordult már.

- No látod. Egy ostoba kis piszok, amely a kardon maradhat, az életedbe kerülhet. És miért? Erősnek lenni, megtorolni valamit rögtön, kérlelhetetlenül, ez nagy dolog. Ezt én, aki gyönge vagyok, nagyon jól értem. De hiszen nincs is mit megtorolni. Hiszen nem is haragszol, magad mondtad. Már egy nappal az eset után nem haragudtál. Vagy vért akarsz ontani minden áron?

- Dehogy akarok.

- Hát akkor miért, miért, az isten áldjon meg?

- Azért, mert ez elintézés. Mert ezzel az egész ügy le van zárva, helyesebben én fel vagyok szabadítva alóla. Harag, neheztelés, pletyka, váratlan támadás, minden levezető utat nyer. Valami keveset kockáztatok, de hasonlíthatatlanul többet nyerek. És végül ismétlem, hogy most már semmit se lehet csinálni.

Gyurácz elhallgatott, csak magában forrt, duruzsolt tovább. Mikor, jó későn, elváltak, búcsúzásul megkérdezte:

- Mikor is lesz a párbaj?

- Ma, ugye, péntek van? Kedden lesz, a jövő héten kedden.

Császi óvatos volt, látva, mennyire izgatja a verekedés Jenőt. A párbajt ugyanis hétfőre tűzték ki, hétfőn, ebéd után két órára.

Semmi izgalmat nem érzett, mikor eljött az idő. A korai ebédről még hazament átöltözni. Egy vézna kis gyári lány várta, levéllel a kezében.

- Azt mondták - adta elő sebesen -, hogy választ várjak, okvetlenül levéllel kell visszamenni.

Kíváncsian és szemtelenül nézett Császi szemébe, mint aki teljesen tájékozva van a dolgok felől. A levél hosszú és kusza volt, ízléstelen, haragos. A megszégyenülés tehetetlen haragja tombolt benne. Császi már félre akarta lökni, amikor a végéhez ért. A befejező sorokban burkolt, de félreérthetetlen célzás volt az öngyilkosságra, Császit a düh fojtogatta. Nem vette komolyan a fenyegetést, de mégis végigborzongott a hátán valami. Nem hitte, hogy megöli magát az asszony, de el tudta képzelni, hogy olyasvalamit csinál, ami öngyilkossághoz hasonlít, lehetetlen, megoldhatatlan helyzetet teremt. Gyorsan határozott. Leült, nyugalmat erőszakolt magára és írt. Gyöngéden, komolyan, megnyugtatóan. Ígért magyarázatokat, hivatkozott a nagy küzdelemre, amely minden percét leköti, és esküdözött, hogy néhány nap múlva, a héten még, okvetlenül, bizonyosan eljön. Aztán leragasztotta a levelet, átadta, és amikor a lány elment, hangosan, határozottan mondotta magának:

- Soha! Soha többé! Most már soha.

Leszaladt, kocsiba ült, és az utolsó percben megérkezett a kaszárnyába.