Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Kabos Ede: Rózsika gyermekei

Kabos Ede: Rózsika gyermekei
5.

Hans Krause most már egészen bolond volt, ha eddig csak félig. Abban a hangos társaságban, mely a csodagyermek körül összeverődött, ő csak Rózsikával foglalkozott. Hamupepejke mellé húzódom, a konyhába - súgta Rózsika fülébe, és dühében a fogait vicsorgatta, melyek között hamisak is voltak már. Rózsika nevetett, és a nevetésében volt valami abból a szánó gyöngédségből, amilyennel az anya nevet az ő beteg, képzelődő gyerekére. Nagy igyekezetében, hogy a kopasz poétát kivesse képzelődéséből, észrevétlenül gyermekévé fogadta a nem egészen fiatal íróembert is. Már ennek is ő volt az anyja. Ha belement a külön suttogásba, és hajlandó volt a húga társasága mellett külön társalogni Krauséval, csak azért tette, mert ki akarta gyógyítani beteg képzelődéséből.

- Mit akar tőlem, hiszen boldog vagyok, hogy a kis húgom megint piros és egészséges.

Krause tombolt:

- Persze, hogy boldog. És öt év múlva boldog lesz, hogy a kis húga milyen szép menyasszony. És tíz év múlva boldog lesz, hogy a kis húgának milyen gyönyörű gyermekei vannak. És húsz év múlva boldog lesz, hogy mindenki olyan boldog. És harminc év múlva észre se fogja venni, hogy sohasem volt boldog. És akkor már olyan öreg lesz, mint amilyen öregnek most érzi magát.

Rózsika egy másodpercre megremegett. Olyan érzése volt, mintha levetkőztették volna. Az ő szemérmes szépségei halkan zokogtak rejtekükben. Az orgonabokorról, mely alá húzódtak, heves virágeső pergett a hajára, a mellére, az ölébe. Néhány parányi kelyhet összesöpört az öléből, és csöndesen összemorzsolta.

- Krause, maga poéta, és átfest engem madonnának, akinek hét tőr van a szívében.

A kopasz poéta ingerülten felelt:

- Rózsika, maga madonna, és az istennel is el akarná hitetni, hogy a tőröket csak úgy viseli a szívében, mint más nő a kalaptűket a hajában.

- Bolond! - nevetett Rózsika, és a keze először érezte a férfi melegségét, mikor ráütött a kopasz poéta fejére. Ez a villamos melegség megijesztette, s most már fölemelkedett, hogy odasiessen a kis húgához, aki boldogan és egészségesen nevetett éppen valamin. Halkan megsimogatta a húga haját, és a saját csipkekendőjével betakarta a csodagyermek födetlen nyakát. Olyan szépnek látta most az ő kis egészséges húgát. S a társaság is olyan szép, olyan vidám volt. Csak a háta mögül, messziről érezte Hans Krause égő szemeit. Zavarban volt. Szemérmes szépségei, még megvolt mind az ezer, hirtelen elrejtőztek.