Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Móricz Zsigmond: Sátán

Móricz Zsigmond: Sátán
Színdarab egy felvonásban
4. jelenet

(Gazda, majd Asszony)

Ember (egyedül marad, nehéz szívvel végigsétál a szobán. A másik szobából kihallatszik az asszony vidám, gondtalan dallása. A dal valamit megéreztet az asszony ideges feszültségéből. Az ember sóhajt, fellélegzik, bólint, megnyugszik, tudja, hogy győzni fog, s keserűen és életkicsinyléssel mosolyog. Hirtelen ijesztően nagyot kiált. Kint erősen alkonyodik): Ágnes...

Asszony (kis szünet után, riadtan, meglepve, szinte félve belép. Meglátja az urát. Hevesen kitör): No mi ördögöt kajdász kend. Még csaknem megrémíte.

Ember (titokzatosan, értve mosolyog. Hosszan nézi az asszonyt): Megjöttem a falubul. Több társak is jönnek az vásárra. Van-e vacsora?

Asszony: Aj, mit mondok! Olyanokra van énnékem időm, még tán sütni-főzni! Megesne bele. Pancsolni, pocsékolni. Örülök, hogy élek. Tán még béleseket sütök kelmednek az útra, meg kappant, igaze!

Ember (mosolyog, méltóságos egyszerűséggel): Hogy említéd, bizisten még szinte meg is érzém szagát.

Asszony: Ehes disznó makkal álmodik. Itt egy kis avas szalonna, tán ezt mán kihajintom!

Ember: Add csak, én majd behajintom... Jó malom mindent megőr... Ej, haj. (Leül enni.)

Asszony (durcásan): Mit sóhajtoz kend, mint valamely kárvallott cigány.

Ember: Ejhaj, édes feleségem, sajnállak itthagyni.

Asszony: Sose sajnáljon kend.

Ember: Sajnállak biz én... Hogy tőtöd el az éccakát.

Asszony (idegesen felnevet): Sose fájjon kendnek az én fejem. Majd elhívom a szeretőimet. Táncolok, dalolok kedvemre.

Ember (nyugalommal): Csak búsítod szívemet. Tudom, egész éccaka sírni fogsz magadban.

Asszony: Éppen.

Ember: Mer ugyancsak hozzám szoktál. Esztendeje ki se vótam a házbul mellőled. Bárcsak a szomszéd faluig se.

Asszony: Nagy kár.

Ember: Biztatsz te csak engem, mert tudod, hogy muszáj elmennem. Immáron bőjtben vagyunk, nyakunkon a tavaszi munka. Csak bár ilyen messzére ne kellene menni. Hónapután hajnalig haza sem jöhetek... Ha még jó út vón is alig, de legkivált ilyen sarakon... A ló se vágtathat benne.

Asszony: No csak a kén nekem, hogy lóhalálba járjon. Még megszakasztja bolondjába.

Ember: No azér ne búsulj, hozok jó kis vásárfiát.

Asszony: A biz elkél.

Ember: Selymet hozok neked, (Feláll s megöleli az asszonyt, aki leszáll a ládáról, és ki akarja magát vonni a kezei közül.) selymet a testedre...

Asszony: Meglássuk.

Ember: Reszkető követ, fülbevaló cifrát. (Megfogja a két arcát, nyakán át.)

Asszony: Elválik.

Ember: Mézes szívet hozok... (Megremegő hangon.)

Asszony: A csak maradhat, ostobaságok...

Ember (az asszony után néz, aki kiserdül a karjai közül, elereszti, utána bámul): Nem baj no. Hát isten áldjon. Add rám a szűrömet!

Asszony: Ihol.

Ember (felveszi): Még egy isten áldjont... No egy isten áldjont!

Asszony: Isten áldja.

Ember: Egy csókot! (Hirtelen kilobbanó félelmetes dühvel.) Csókot! (Nyakon kapja az asszonyt, magához rántja, s veszetten és állati erőszakos vadsággal ölébe szakítja, s hosszan, keményen szájon csókolja, azzal eltaszítja.) No hát isten áldjon. (El.)