Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám

Ignotus: Magyarság és irodalom
(Bevezető szavak a Nyugat Nemzeti Színházbeli matinéján, 1913. március 2-án.)

Hölgyeim és uraim, az, hogy önök elé állunk s figyelmüket kérjük, sem magyarázatra nem szorul, sem bevezetésre. Önök eljöttek: ez mindent megmagyaráz - s ha költők munkáikat olvassák s színészek darabot alakítanak ki, ahhoz nem kell bevezetés.

Éppígy engedjék el, hogy magát azt is, amiről most bevezetés helyett igen röviden beszélni akarok, bármiképp bevezessem. Az öt év, melynek során önök velünk tartottak: halk kezdeteivel, zajos és fényes győzelmével s mostani csendes magától értetődésével: állandó bevezetés majd mindenhez - merem mondani, hogy majd mindenhez -, ami ma nálunk irodalom, mivel - ezt is merem mondani - alig van irodalom számba vehető újabb magyar irodalmi termék, ami kézen-közön össze ne függene a mi mozgalmunkkal, annak fő, szinte egyetlen programpontjával, hogy föltétlen tisztelet adassék minden írónak, ki tiszteletet ád az írásnak. Ez kötött a Nyugathoz, ez érvényesített a Nyugat útján életkorra, származásra, politikai hajlandóságra, emberi érdeklődésre s művészi irányra annyira különböző egyéniségeket, amekkora különbségek egy kornak s egy nemzetnek irodalmán belül egyáltalában lehetségesek. Ha ezek után, az után, hogy életünk munkáját, mindent, ami képességet, komolyságot, szeretetet s hevületet a kenyér gondja bennünk meghagyott, az után, hogy - ezt ne vegyék frázisnak - igazán az idegeink nedvét s a szívünk vérét építettük bele a magyar irodalom épületébe, most az Akadémia folyóiratában, a Budapesti Szemlében, egy különben igen gyenge irodalmi tanulmány egyik passzusául azt olvasom, hogy a mi körünkben veszett neve van mindennek, ami magyar: az erre tartozó feleletet, úgy érzem, nem nekünk kell megadnunk, hanem önöknek. Mi elnézhetünk felette - de önöknek fel kell háborodniok rajta. Mi mondhatjuk igen nyugodtan, hogy ha nem is születtünk volna magyaroknak, ha idegen s a boldogság legtetején járó nemzet fiai volnánk is, akkor sem lehetne előttünk, művelt emberek előtt, veszett neve semminek, ami magyar, egyáltalában semminek veszett neve csakis azért, mert magyar vagy német vagy tót vagy oláh. Mi mosolyoghatunk ez oktalan vádon, elgondolva, hogy a magyar múltnak hány kincsét ástuk ki s állítottuk új ragyogásba, a magyar jelennek hány fényességet gyújtottunk, a magyar jövőnek hány ígéretét kapattuk erőbe. Mi lenézhetjük e fenekedést, mulatva azon, hogy az irodalom eljövendő akadémiai elkönyvelőinek milyen öt életre szóló verejtékébe fog kerülni ez öt esztendő, mely alatt megújult a magyar verselés, megkényesedett a magyar nyelv, kiteljesedett a magyar elbeszélés, megelevenült a magyar dráma, kiművelődött a magyar újságírás. Tőlünk ezt senki el nem veheti, mert bele van gyökeresedve öntudatunkba s önérzetünkbe. De önöknek, tisztelt közönség, résen kell lenniök. Itt való megjelenésük s a hűség, mellyel jóban-rosszban kitartottak mellettünk, azt mutatja, hogy tisztában vannak vele, mily kincset jelent egy nemzet számára a függetlenségében biztosított, a bátorságában körülbástyázott, a szabadságában érinthetetlen irodalom. S ettől a kincstől akarják önöket megfosztani, nemzeti érzékenységükre spekulálva, mely szorongatott kis nemzetekben hamar megvonaglik. Hölgyeim és uraim, az élet egyéb terein tapasztalhatják, hogy a tehetetlenség szívesen búvik például az erkölcs mögé, mert magával is el szeretné hitetni, hogy az ő silány irigysége voltaképp nemes felháborodás. Fiat iustitia, pereat mundus: ezt a jelszót csak szadista találhatta ki, s a chauvinizmus mindig a féltékenységnek formulája. Legyenek vele tisztában, hölgyeim és uraim, hogy az irodalommal való együttérzéstől, hazafiságba öltözködve, ugyanaz a beteg hajlandóság akarja önöket eltiltani, mely le akarja lopni ajkukról a mosolyt, s ki akarja lopni idegeikből a gyönyörűséget. Hát mi magyar, ha nem az, amit mi csinálunk? Tán az ő irodalmuk, mely évek óta egy nevet, egy jelenséget, egy új adalékot nem szolgáltat a magyar irodalom folyamatosságához? Mit tudnak ők önöknek adni, ha eltiltják érzésüket a mi munkánktól? Azt a semmit, amit csinálnak? Azt az alacsonyrendűséget, melybe a múlt nagy alakjait és nagy alkotásait skatulyázzák hozzá a maguk értetlenségéhez? Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János - olvassák el, amit ezekről a nagyokról írnak -, lehetetlen, hogy lelkükben fel ne keljen a kérdés: ugyan mi tetszhetik ezeknek Berzsenyin, Vörösmartyn meg Arany Jánoson?!

Tisztelt közönség: a színpad, ahonnan önökhöz szólok, a nemzeté. A nyelv, amelyen való beszéd most is megrészegít, negyven magyar nemzedéknek lelkéből lelkezett. A költők, kik testükben lépnek ma önök elé, végén állanak a hosszú sornak, mely kezdődik az ismeretlen baráttal, ki dadogó szavakkal fordította latinról magyarra a halotti beszédet. Mind azhoz járó vagymuk - önök is, akik hallgatnak bennünket, mi is, akik szólunk önökhöz, törzsökös magyarok vagy a magyarságba beleoltottak. Távol áll tőlünk a hízelkedés, s a nemzetnek, melyet szeretünk, s melynek hibái a mi hibáink is, e hibáit éppúgy látjuk, mint erényeit s nagy tulajdonságait. De nem chauvin elfogultság, ha tartunk nemzetünk méltóságára - s e méltóság nevében kell tiltakoznunk a komédiázás ellen, mely a tehetetlenséget, a gondolattalanságot, a világtól való elmaradtságot s a hevület nélkül való betűrágást, vagyis azt, amivé nálunk az Eötvös Józsefek, a Szalay Lászlók, az Arany Jánosok s a Gyulai Pálok akadémikussága lesorvadt: azt akarja megtenni magyarnak s egyedül magyarnak. A közönség magyar érzésére spekulál - s a közönség magyar érzésének kell visszavernie azt a tolakodást.

Ezzel le is zárhatnám, amit efféle ízetlenkedésről egyáltalában mondani érdemes - de ha már e tárgynál vagyok, hadd teszem szóvá néhány szóval azt a kis tanulmányt is, melyben egy fényes tehetségű idegen társunk, Goga Oktávián, a magyarországi románság egyik vezérlő politikusa és nagyratartott költője, gúnyolja - éspedig semitának gúnyolja - a mai magyar irodalmat. Tanulmányának megjelenése óta Goga Oktávián itt fennjárt Budapesten, s nagy politikai elfoglaltsága közepette módját ejtette, hogy megismerkedjék, és - azt hiszem - összebarátkozzék velünk -, én legalább, noha éppen engem tisztel meg azzal, hogy irodalmunk ghettóiságát rólam mintázza meg, őszinte barátságot érzek e meleg és színes intellektus iránt, s nem gondolnám, hogy ő viszont közömbösen vált volna el teszem Adytól, Babitstól, Móricz Zsigmondtól, kikkel összetalálkozott. E neveket szándékosan emelem ki, s mondhatnék melléjük még egy csomó tisztelt és érdemes nevet, mely magában véve is felelet arra, vajon csakugyan annyira semita irodalom-e a mai magyar irodalom. De feltéve, hogy sokkal semitább volna, mint amilyen valójában: ezt a szempontot nem fogadhatom el, s nem fogadhatom el, hogy (pedig Goga Oktávián nyilván e tétel kedvéért túlozta a valóságot), hogy mondom, ezért alacsonyabbrendű kultúrát jelentene olyan autochton, olyan nemzeti és faji kultúrához képest, mint aminő, állítólag, a román. Amiket teszem az én ghettóiságomról mond, attól lehetnék nemcsak a világ legnagyobb költője, de legmagyarabb magyarja is. Azt mondja, hogy én olyasmit írtam valahol, hogy rosszul érzem magam a fenyves homályában, s csak a nyírott kerteket szeretem. S diadallal teszi hozzá: persze: a ghettón nevelkedett idegzetnek nyomasztó a természet, s zárt hely kell neki! Hát, mindenekelőtt, én nem egészen azt írtam, amire Goga Oktávián emlékszik. Én azt írtam, Olvasás közben könyvemnek első kikezdésében, hogy

"engem minden meghat, néha könnyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy nagyban képét mutatja a hősiességnek, mellyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s műveltté küzdötte föl magát. A szépséget is úgy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá, lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s ítéletem szerint a vadembernél, a vadállatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szívemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végignézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne. Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már megfestette a gyönyörű hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia: az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken, esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s facipős parasztemberen, ha nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keserves fáradságról s elandalító pihenésről?... S ne mondjátok, hogy ez természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele a természet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakítjuk a föld fölszínét, úgy munkálnak ennek alakításán lények miriádjai, kősziklák az ő csigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit, tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapítván a folyók vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mind egy-egy munka emlékoszlopa."

Látnivaló, hogy nem egészen abban a viszonyban vagyok a természettel, mint ahogy a Goga konstrukciója számára kívánatos - de e sorokban ugyancsak benne van a felelet erre a konstrukcióra. Semmi joga nincs, semmiféle természetimádásnak, a fenyveserdőt természetebbnek, románabbnak vagy magyarabbnak tekinteni a nyírott kertnél vagy a kövezett utcánál. És semmi joga nincs a román politikai esztétikának - bármily kellemes volna igényei számára - a magyarságot hozzászorítani a Petőfi juhászának színvonalához, aki nagyot üt botjával a szamár fejére. Bizonyára: ez a vers gyönyörű vers, ez a juhász tipikusan magyar, de nem látom át, hogy az ő gesztusa mért volna magyarabb, mint azé a Széchenyié volt, ki egy úri gesztussal lánchidat parancsolt Pestről Budára, s nem látom át, hogy a Széchenyi emlékezete vers mért volna kevésbé magyar, mint a Megy a juhász a szamáron című kis kép? Amiket Goga a mai magyar irodalom individualizmusáról és dekadenciájáról felhánytorgat, ugyanazokat vetették a francia irodalom ellen is, csak éppen nem azzal a megokolással, hogy nem francia, hanem zsidó. Komédiás volna a mai magyar költő, ha még mindig nem érdekelné, nem izgatná s nem ihletné meg egyéb, mint apáit vagy nagyapáit az ő akkori elhagyatott hazájukban, s hogy a mai egyveleg magyar irodalom hogy álljon össze magyar irodalommá, azt bízza Goga Oktávián arra a természetre (mert ez is természet és minden természet), mely a románt és a szászt úgy vegyítette angollá, hogy megtermett benne a paraszti költészet, de meg a Byron s az Oscar Wilde úri iróniája is. Sajnos, nem értek annyira románul (legalább ma még nem, de Goga Oktávián megérdemli, hogy kedvéért megtanuljak), mondom, nem tudom megítélni, mennyire sikerül Goga Oktáviánnak politikai eltökéltségből úgy lefokozni érdeklődését, hogy költészete meg tudjon maradni abban a paraszti világnézetben, melyet egyedül hajlandó igaz románnak vagy igaz magyarnak elismerni. De egészen bizonyos vagyok benne, hogy ha nem a politika pápaszemén át nézné a mi világunkat, hanem a költőnek szemével nézne egyenesen a szemünkbe: éppúgy megismerné mindannyiunk tekintetén a magyart, mint ahogy én Párizsban, Londonban vagy New Yorkban ezer közül megismerem, éppen a tekintetén, legyen bár ez a magyar sváb vagy zsidó vagy éppen román, sőt legyen az maga Goga Oktávián. A mi chauvinjeink is próbálkoztak a mai magyar irodalom lezsidózásával, de hamar abbahagyták, mert nevetségben maradtak vele. Nevetségben azért, mert éppen a művészet a fajiság birodalma lévén: a zsidó fajiság semmivel sem alábbvaló benne akár a román, akár a francia, akár a magyar fajiságnál - s nevetségben azért, mert a zsidó elvegyülés éppoly meggyarapodása a magyar irodalmiságnak, mint a Disraeli politikája volt az angol fajiságnak. A magyar chauvineknél ez a perzekútorság tudatlanság volt és irigység, a román chauvinnél informálatlanság s elfogultság - s egyik sem méltó ahhoz a műveltséghez s elfogulatlansághoz, ami kétszeres kötelessége olyan nép vezérének, mely tele van panasszal, s nyilván nem ok nélkül, perzekváltatása miatt.

Ennyit, s e helyen nem többet, a vádakról, melyekkel baráti körünket s mai irodalmunkat illetik. Nincs értelme többet mondanom s helyette beszélnem, mikor az teljesebben és diadalmasabban beszél magáért, s beszélni fog itt is, most is. Köszönöm kegyes türelmüket, és kérem szíves figyelmüket.