Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám

Szép Ernő: Egy magános éjszakai csavargás kimerítő leírása

A rendes kávéházból jöttem ki, késő éjjel.
Az ajtóban megálltam, mély lélegzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.

Jól esett a hűvösség és jól esett szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.

Elfelejtettem, kik közt ültem és mit beszéltünk,
S hogy milyen volt a sok nő a zúgó kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.

Van úgy, hogy nem bírok az emberekre nézni,
Szavuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.

Elkezdtem menni. Keztyűm felhúztam a kezemre,
S néztem újjaim táncát. Nem tudtam hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jól esett a járás.

Mentem, mert vitt a járda a tág Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam, mentem, de nem tehettem róla.

Mentem mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.

Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne.
Furcsa familiák, szobaurak, cselédek.
Mind levetkőztek, szemök behunyták és alúsznak.

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (mert azt cifrázni vétek)
Egymásból kéjt halásztak s a falon járt az óra.

Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elaludtak. A fejük van legmesszibb egymástól.

Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség.
Az ember fáradtan megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazulról.

A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja a boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.

Egy narancs sáros héja akadt aztán utamba,
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Egyszer osztán lecsúszott a járdáról örökre.

A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.

Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szívemet meglepte az olvadás lágysága.

Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek,
Csepegtek, mint a fájó vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam életem terítékét.

Sóhajtva elfordúltam, szemem félig lecsuktam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztűl
Szegény Rousseaut, ki sírva fakadt a kurtizánnál.

Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop, elébem állt sötéten
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.

Angyal, szép szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, szép szárnyas angyal.

Mit szólanék, ha édes hárfával, rózsafényben
Most a mennybolt kinyílna, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.

A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.

Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének,
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, mint a madárka szárnya.

S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsultál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugy-e csunya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?

Én sírnék és nevetnék és azt hinném hogy álom,
Hó pendelyük morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne, mert látná hogy szédűlök.

S vinnének táncugrással, tapsolva és dalolva
És egyik egy kis könyvet venne elő. Jaj hadd lám!
Megállanánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.

Abba fel lenne írva, hogy hányat sóhajtottam,
Minden könnycsepp, kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rosz szó, mit szóltak hozzám, be lenne írva...

De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján. Egy kicsit elfáradva
A korlátra borúltam s az éji vizet néztem.

A víz a híd alatt... a folyékony éj talán ez.
Sötét, vonagló mély víz. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.

Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni,
Végigmentem a hídon s megint csak láttam Pestet:
A Weingruber-kioszkot, mely előtt elhaladtam.

A terraszon nyüzsögtek a boldog, izzadt nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszú tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.

A terrasz elnémult, most teli puszta asztallal,
Az asztalokon székek, lábaim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek kétoldalt lassan.

Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák s nem hallottam semmi hangot.

Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni?
Megyek, gondoltam, mennék most így, árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.

Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban...
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.

A fák közt menni, menni sokáig, jaj, soháig.
Milyen hosszú fasor... hol a vége, nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

A tengerig mennék és ott leűlnék a partra
És nem csinálnék semmit, ott ülnék este-reggel,
Ott ülnék éjjel-nappal, ott ülnék míg csak élek.

És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Ahol a végtelen víz összevakúl az éggel
S a tiszta semmiségnek az árnyékát csudálnám.