Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
V.

- Császi úr nem volt még itt?

A pincér futtában vetette oda:

- A nagyságos úr vissza fog jönni.

Gyurácz körülnézett. Egyetlen ismerőse volt a kávéházban, Reiner bácsi, egy nagy francia újságlepedőbe temetkezve. Úgy vélte, legjobb volna hazamenni. A kávéház, néha a vendéglő, általában ez az életmód, amely nem volt összekötve ugyan pénzszórással, de nagyobb jövedelmű, kevésbé kiszámított garasokból tengődő emberekéhez alkalmazkodott, teljesen felbillentette a maga apró háztartásának egyensúlyát. Haza azonban nem csábította semmi. Hiába fűtöttek - ősz vége felé járt még csak, és már keményen kellett tüzelni -, a vastag falak hideget leheltek, és otthon ránehezedett életének egész egyhangúsága, kilátástalansága. Volt néhány nőtlen tanártársa, azok ilyenkor egy kis korcsmában ültek, spriccert ittak és arról beszéltek, mikor lehet évi kétszáz koronával előlépni. Nem szerette őket, olyan volt közöttük, mintha mindig tükör előtt ülne és látná magát kopottan, görnyedten, hihetetlenül kicsi bajokon rágódni, leszámolva mindennel. Itt a városban most az ő dolgaikhoz képest nagy érdekek tülekedtek, Császi beleavatta a hadjárat minden részletébe, és ő vele aggódott, remélt, ha bajokról volt szó, igaz, azok nagy bajok voltak, de nagyok voltak a remények is - amelyekből egyébként a maga számára semmi jót nem várt.

- Ha már választani kell - gondolta -, inkább városi politika, mint tanáregyesület, inkább pikoló, mint szódás bor.

Leült Reiner bácsi mellé, aki nem is nézett oda, csak úgy nyújtott kezet az újság mögül. Amíg a nagy lepedővel nem végzett, addig hallgattak. Reiner bácsi azután kivette a lapot az újságtartóból, összehajtogatta és zsebretette. Maradt benne még valami lefekvés előtti olvasmánynak is.

- Hol a barátja? - hangzott az első kérdés. - Hisz magukat mostanában mindig együtt látni.

- Nem tudom - felelte Gyurácz -, de ide fog jönni.

- Nem tudja? - és elhúzta a száját.

- Hát hogy áll a villamos ajánlat?

- Tőlem kérdezi? Hisz Reiner bácsi bizottsági tag.

- Én csak azt tudom, amit én csinálok. Nekem nem mondják meg, mi a szándékuk, mert én belelátok a gyomrukba, nekem nem elég az, hogy valaki azt mondja: én így szavazok, én még hozzáteszem: te azért szavazol így, mert a sógorod fegyelmije a főispántól függ, a sógorod pedig veled együtt aláírta az öcséd váltóit. Vagy: te nem akarod a pesti vállalkozót, mert az messze van, azzal nehezebb üzletet csinálni. Hát ezért énelőttem titkolóznak a legjobban. Én csak azt tudom, hogy nagy harc lesz, és az Apolló nagyon dolgozik.

- Laci is dolgozik.

- Az igaz. De neki most a polgármesternél kell lenni vacsorán, hogy viszonzásul ő is meghívhassa a polgármestert, meg a többieket és önthesse beléjük a pezsgőt. Én nem tudom, hogy hol van, de a polgármesternél nincs.

Az ajánlata jobb, mint az Apollóé, olcsóbb is, alaposabb is. Az egy valóságos tudományos munka.

- Barátom, jegyezze meg: egyáltalában nem igazságtalanság az, hogy nem mérnek mindig egyforma mértékkel, se Révparton, se Budapesten, se Bécsben. Akkor se lenne jobb, ha az úgynevezett igazság döntene el mindent. Mit lehet tudni, mi lesz egy év múlva, kettő múlva? Az Apolló egy hatalmas társaság, ha nem elég olcsó, lesz még olcsóbb, ha nem elég alapos, lesz alaposabb is, mert teheti. Hát maga még mindig azt hiszi, hogy az igazságon fordul meg, és ha nem azon fordul meg, még mindig lázadozik miatta?

- Lázadozni éppen lázadozom, ha nem is vagyok optimista.

- Hát ne lázadozzék, és tanulja meg, hogy mindig valami mulatságos kis apróság dönti el az eseményeket. Majd ha vége lesz, talán erről is megmondom, min fordult meg. Minden valami ilyesmitől függ, valami kicsiség avatkozik be mindenbe. Például a Cleopatra orra. A forma más, de a lényeg mindig ugyanaz, a világtörténelemben, az ország dolgában, mindenütt.

- Nézze - folytatta egy kis szünet után -, talán már meg is mondom, miért nem megy ez a dolog olyan simán, ahogyan ment volna mondjuk öt-hat esztendeje. Akkor a városban, a vármegyén pedig különösen az történt, amit a főispán akart. Ez a főispán, ez egy igazi Gyulaffy gróf, dölyfös, elzárkózott - már nem a modorában dölyfös, mert az egészen nagyvilági, nem is ebbe a városba, nem is ebbe az országba való -, hanem úgy belülről. Elnéz az emberek feje fölött. De arra figyelmeztetem, hogy minden lelket ismer és mindenkiről van véleménye. Császiról jó véleménye van. Ezt én tudom. Laci is tudja. Ki is használhatná, ha öt évvel fiatalabbak volnánk. Akkor minden ment, most egészen meg van kötve a keze a vármegyében, márpedig a vármegye nagyon könnyen felfordíthatja, amit a város akar. Hogy miért van most megkötve a keze? Hát azért, mert a grófnak nagyszerű tüzes lovai vannak.

- Tüzes lovai?

- No látja, most csudálkozik. Mindjárt igazat fog adni nekem. Ez a mi főispánunk sohase volt egészen a kormány embere, mindig inkább a magáé. A saját feje szerint járt el, de ez okos fej, amire nagy szükségünk van. Maga itt lát boltosokat, bankokat, néhány gyárat, hivatalnokokat, svábokat, zsidókat és lát papokat is, mert a hegy lábánál ott van a püspöki rezidencia. De azt nem tudja, milyen óriási birtoka van a püspökségnek és a káptalannak a vármegyében, milyen rengeteg a befolyásuk. Pedig ez így van. A püspöki rezidenciától ötven lépésnyire, mondjuk száz lépésnyire, ott a főispán városi lakása, a régi Gyulaffy-ház, Mária Terézia alatt a legelső bécsi építőmester csinálta, talán maga Fischer von Erlach, ha hallotta hírét. A hivatalos lakását a megyeházán nem használja a főispán. Hát ő a püspökkel mindig nagyon jó barátságot tartott. A régit, ennek az elődjét, aki nyolc éve halt meg, jobban szerette ugyan, mert az nagyon belenőtt a méltóságába, főpap volt, hercegi házat vitt, ez meg néha úgy járkál, esernyőjével a hóna alatt. Azt se tudja elfelejteni, hogy budai kalaposmester volt az apja. Az illő tiszteletet azonban megadta neki mindenkor. Ha megjött a városba, behajtatott a kapun, átöltözött, akkor előállt egy kocsi, nem az, amelyiken faluról jött, hanem másik, fényes, üveges batár, beléült, és a hintó átgördült vele a rezidenciába. Éppen ötven másodpercig tartott az út. Vizitelt. Néha tíz percig is ott volt. Akkor visszakocsizott. Erre, megint tíz perc múlva, kidöcögött a püspök ócska hintaja a rezidenciából. Őeminenciája visszaadta a vizitet. Így volt ez mindig, amióta csak emlékszem. Már most mi történt öt éve? Megérkezik egy este a pesti gyorsvonattal a püspök is, a gróf is. Egy vonaton utaztak, de nem együtt. Forró nyári nap volt, nagy por, fülledt levegő. Kiszállt a püspök, a főispán megvárta, míg előremegy, pedig már égett a türelmetlenségtől, szeretett volna otthon lenni a birtokán, mosakodni, friss levegőt szívni. Hát a püspök előrement. A bejáratnál ott állott éppen a rozoga hintó. Mögötte, kicsit távolabb, a gróf könnyű, magas négyes fogata. A püspök lassan felkászolódott, már akkor a gróf, aki közben kisietett, rég a bakon ült és fogta a gyeplőt, de a lovakat alig tudta visszatartani. Végül elindult a püspöki hintó lassú kocogással. A grófi fogat utána. Néhány lépésnyire mehettek így a poros vasúti úton. A gróf nem bírt a lovaival, magát is ette a méreg, hát egyszer csak elrántotta a lovait jobbra és gyorsvonat-vágtatással rohant el a püspök mellett. A nyáron át összegyűlt port mind belevágta a négy ló a hintóba. Míg hazaért a püspök, folyton prüszkölt, és azt mondják, olyan vörös volt a méregtől, mint a pulyka. Borzasztó eset ez. Egyik nagy úr, a megszokott etikett, az udvariasság teljes félrelökésével így megelőzzön egy másik nagy urat. Aztán az arcát, szemét telecsapja porral. Ettől kezdve a püspök ránézni se tudott jó szemmel a grófra. Még az ősszel lapot csinált, mérges, dühös hangú újságot, aztán megszervezte a pártot, előbb itt, később az egész országban. Ez így volt. Abból, hogy a grófnak olyan tüzesek a lovai, no meg ő maga is, egy országos nagy akció lett, és emiatt, ha csak annyit mutat a gróf, hogy nem bánná, ha a Laci terve menne keresztül, már rárontanának a püspökiek és semmi se lenne belőle.

Gyurácz szótlanul hallgatta végig a heves és kifejező gesztusokkal kísért előadást, csak most kockáztatott meg némi ellenvetést.

- A lényeg mégis az, hogy az a párt, az az akció meglett volna, bizonyosan már foglalkoztak vele, tanácskoztak róla, legfeljebb siettette, hogy a püspök megharagudott a főispánra.

- Nem. Higgye el, hogy nem - bökött az asztalra Reiner bácsi. - Ez csak teória. Az emberben és a sok emberben, a tömegben is vannak különféle indulatok, de ahogy támadtak, úgy szépen el is múlnak. Ha nem jön valami kis esemény, egy érintés, egy botlás, amitől kitörnek és cselekszenek. Ismétlem, ez így van.

Mikor Reiner bácsi valamit ismételt, az azt jelentette, hogy nem jó vele ellenkezni, mert megharagszik. Az emberekkel való bánásmód művészetéből pedig már Gyurácz is megtanult annyit, hogy egy vélemény, egy futó igazság kedvéért senkit nem érdemes megharagítani.

Az elhagyatott kávéházba - csúf, hideg esős este volt - most jött be Császi. Reiner bácsi teljes jóindulattal és még teljesebb tapintatlansággal harsogta felé:

- Már megint az asszonyok szoknyáján ültél? Nem jól teszed, Laci. Vacsorázni, pajtáskodni, inni kell a hazáért, a jövőért.

Császi hangja alatt komoly keserűség lappangott, amikor tréfásan mondta:

- Hát nem eleget ittam velük? Azaz: nem eleget itták a pezsgőmet?

Zavarodottan nézett körül, fájt neki a fogadtatás, az igazság, ami a megjegyzésben volt.

Mikor leült, Reiner más hangon kezdett beszélni vele. Megtudakolta, mi történt, hogyan áll a dolog, elmondta, mit kellene csinálni, elmagyarázta, hogyan lehet hozzáférni egy-egy befolyásos városatyához. Hasznos és okos dolgokat mondott, olyan világosan állította fel az egész ügyet, mint egy hadvezér, aki csapatait helyezi el. Mikor elment, Császi felsóhajtott:

- Rossznyelvű ember, de mégis ez fog kirántani a vízből.

- Úgy látszik, nagyon szimpatizál veled.

- Persze, hogy szimpatizál. Mihelyt jó mederben lesz dolgom, azonnal jön a pénzével és keresni fog száz percentet. Addig beszél, kiabál, a nyilvánosság előtt még rosszakat is mond rólam, így négyszemközt kitűnő tanácsokkal lát el, de egy fillért, azt nem.

- Kértél tőle?

- Mit gondolsz? Sohasem kértem még olyantól, aki nem ád.

- Hát lehet azt előre tudni?

- Hajszálpontosan lehet. Hogy kivel lehet üzletet csinálni, ki hajlandó kockáztatni, és melyik pillanatban hajlandó: ez mind megtudható és ezt kell tudni. Öregem, te megkapod a fizetésedet és beosztod valahogyan...

Mélabúsan felelte Gyurácz:

- Dehogy osztom, dehogy osztom. Az már elmúlt.

- Mégiscsak abból élsz. Hanem én nem tudhatom, nem kell-e holnap még ezer és megint ezer korona, és most nincs semmi, csak ez a nagy reménység, egy nagy játék. Addig ki kell tartani, mégpedig szépen. És mondok neked valamit: ki fogok tartani. Pedig most...

És egy mozdulatot tett, amely jelezte, hogy minden a nyakába készül szakadni.

- Ez az - vágott rá Gyurácz. - Ez segít keresztül téged minden bajon, nem az, hogy ismered az embereket. Te bízol magadban és bízol bennük. Neked nincsenek kételyeid, te nyugodt és derült tekintettel mégy az emberek elé, úgy mondasz el egy ötletet, egy tervet, mintha kudarcról még álmodni se lehetne és ez beválik. Nem kételkednek. A lábaidhoz rakják, amijük van. Én - nekem is voltak már ideáim, de mire magamnak kimondtam, mire csak átgondoltam, már tele voltam ezer kétellyel, és ha valakinek elő kellett volna adnom, hát hebegtem, dadogtam volna, és kinevettek volna.

- Kételkedni, azt nem szabad... Vagy csak otthon. Nem, otthon sem szabad. De mégis, az a régi igazság a fő: mikor az ember kérdez, már tudnia kell a feleletet. Aztán sok mindent nem szabad, és a végén mégis nagy kérdőjelek maradnak, és én most nem is szeretek rájuk gondolni.

Kopogott a márványasztalon, likőrt rendelt. Hallgatott, Gyuráczot nézte.

- Meghíztál egy kicsit, mióta itt vagy. Látod, a jó révparti levegő.

- Igen, kezdem már megszokni. Tudod, eleinte beteg voltam az unalomtól. Ha veled nem voltam együtt - pedig téged sokszor egyáltalában nem lehetett meglelni -, így voltam, mint az ujjam. Most mégis...

- Most?

- Hát most elmegyek ide-oda.

- A kollégáiddal?

- Nem. A kollégáimmal nem. Hanem eljárok... családokhoz...

- Családokhoz? Voltál azóta Gábrieléknál?

- Nem voltam. Hanem Balogéknál...

- És?

- És?... Máshol nem. Balogéknál voltam néhányszor...

- Tetszik neked az a lány?

- Nekem?

- Hát persze, hogy neked. Nem én járok hozzájuk. El akarod venni?

Gyurácz valósággal felriadt.

- Elvenni? De miket gondolsz te rólam? Én megházasodjam? A huszonhét esztendőmmel és a koldus fizetésemmel? Nem is értelek. Hogy jut ez eszedbe?

- Hogy nem jut neked eszedbe? Balogékhoz társaság nem jár. Ha másokkal, többedmagaddal elvetődnél, az nem jelentene semmit. De te voltál náluk uzsonnán, voltál vacsorán. Hányszor voltál?

- Voltam... nem tudom, hányszor. De ez egészen másképp van. Te tudod, hogy a házigazdám, Cséri-Szabó Gáspár, a megyei iktató. No hát, ennek a Balogné valami rokona. Eljöttek hozzájuk, én egészen véletlenül találkoztam velük, megismerkedtünk, a lány festőkről kérdezett valamit, én mutattam neki néhány albumot... aztán meghívtak. Mi van ebben?

- Ebben nincs semmi, de hidd el nekem, ha egyszer azt mondják, hogy te úgy tettél, mintha el akartad volna venni a leányt, nekik lesz igazuk.

Gyurácz elképedve hallgatta.

- Egy szót sem értek. Mindent megengedve, ki olyan bolond, hogy engem akarjon vőnek, férjnek, családapának? Engem?

- Ugyan, Jenő. Tanár vagy, állami állásod nagy, hát ez nem kérdés. Révpart, ez egy kis város. Egyébiránt éppen így van akármelyik nagyvárosban is. Valaki jár egy családhoz, ahol lány van, egyedül jár, sokszor, hát miért?

- Nohát, én mondhatom neked, nem azért, hogy elvegye. És nincs is igazad. Ők hívtak, én nem állítottam semmit, nem ígértem semmit. Hát ha egy lány a nyakamba borul, vagy tűri, hogy én boruljak a nyakába, pedig tudja, hogy nem szabad, hát akkor... akkor már mindjárt házasodni kell?

Császi konokul erősítgette:

- Igen, fiam. Ha a lány akarja, akkor házasodnod kell.

- Te vagy nem érted, amit mondok, vagy szándékosan összezavarod a dolgokat.

- Hát ne haragudj, öregem, én a meggyőződésemet mondtam, és nem tudtam, hogy megbántalak vele. Balog Idát én nem is ismerem közelebbről. Lehet, hogy nagyon értelmes, nagyon kedves lány. Nézd csak: hátha mégis tetszik neked.

Gyurácz szinte sírva felelt:

- De ha mondom, hogy nem. Náluk voltam néhányszor, mert... mert nem tudtam okosabbat, aztán beszélgetni lehet vele, egészen nyílt fejű, hogy verseket ír, az baj lesz az urának, nekem nem baj. És nekem eszem ágában sincs. Nem is lesz. Egyszerűen nem megyek feléjük többet, mert látom, másképp nem hiszed el, hogy egészen szabad vagyok. Feléjük se nézek.

- Elvégre, ha társaságba akarsz járni, itt van rá alkalmad, vagy szerezhetsz.

Gyurácz már gyanakodva nézett rá:

- Hogy gondolod ezt?

- Például... például Gábrielék. A te helyedben... Aranka tagadhatatlanul szebb leány, fiatalabb, talán kedvesebb is.

- Megint nem értem. Te magad egyáltalában nem jársz társaságba. Pedig szívesen fogadnának, csak úgy nyelik a szavadat, csak úgy lesik a tekintetedet. Talán Aranka is...

- Nem lehet. Mit gondolsz, ha én most lekötöm magamat?

Gyurácz diadallal csapott rá:

- Hát én? Hát az egyik helyen felszabaduljak, hogy máshol megint ott legyek, ahol voltam? Lacikám, én nem hiszem, hogy neked igazad van. De ha igazad van, azt hiszed, én képes volnék erre, belevinnék valakit, akárkit, egy lányt, egy kedves, szép teremtést egy szűkös, nyomorúságos kis életbe, mikor te, nagy terveiddel, nagy optimizmusoddal, te se mernéd? Öregem, én már ezzel leszámoltam. Én magam elvergődöm valahogy, de egyedül. Ez persze kicsit fiatalosnak tetszik, de ki merem mondani, mert azt hiszem, nekem semmi hajlandóságom nincs egy állandó érzésre. Nézd, nekem minden nő tetszik. És úgy tetszik, hogy mellette látom a másikat, a harmadikat, a negyediket, és az is mind érdekel és izgat, mind együtt, de sohase hinném el, hogy én egyedül valamelyiknek a mindene, az egyetlene lehetnék.

Császi tréfára próbált áttérni.

- Nagyon erkölcsösnek éppen nem lehet mondani ezt a szerelmi világnézetet.

- Nem erkölcsös? Nálam ez elmélet. Sajnos, igen alapos, félre nem érthető okokkal támogatott elmélet, de csak teória...

Császi hallgatott. Észrevette, hogy most értek ahhoz a kérdéshez, amelyről nem beszéltek még, de tudták, hogy mind a ketten sokat foglalkoznak vele.

- Reám gondolsz? - kérdezte csendesen.

- Haragszol, Lacikám? Sajnálom.

- Nem, nem haragszom, és szeretnék neked elmondani mindent, de úgy érzem, hogy fölösleges. Csak részleteket tudnék, az meg minek? Hanem az erkölcs... a jó erkölcs... Hát azt hiszed, mi csináljuk? Ne hidd, fiam. Miénk csak a felelősség. Az egészen a miénk. Pedig... kinyújtják utánunk a kezüket, és nem lehet ellenkezni.

- És aztán... szabadulni se lehet?

- Talán... talán nem is kell.

Nagy csend következett. Körülöttük a lángokat oltogatták. Fizettek, szótlanul, hosszan szorítottak kezet, mielőtt nekivágtak a hideg sötétségnek.

(Folyt. köv.)