Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrínyi a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült, haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással kívánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, mert csak most érette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est köpenyébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el figyelemmel, olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi íróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha nekivadul, s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

- Ülnek haszontalanul fiaink - magyarázta magának szinte hangosan Zrínyi -, vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya, mi többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egyszóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság, mentül aljosb s rosszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják, senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni...

A nép? Hm - fűzte tovább gondolatait -, ki törődik vele? Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit mi nyújtunk, nem nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek, pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is. Ez köll, semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, óvatosság: török hódoltsági területen járnak.

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas, közbe-közbevonítva csaholt néhány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre lovagolt, utána egy másik kertajtót zúzott, istállókaput feszített, s hajszolta az elöl lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt, vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrínyi legelöl lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is, s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új csizmáját akarta elemelni, a vitéz dühbe jött, s az ágyékon rúgott öreg holtan esett össze föléje gyújtott vityillójában... Magyar jobbágy szenved, török úr bánja!

Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló hada zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrínyi későn értesült: a török messzire kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának porában fetrengve. Könnyű lábú arab lovak patája vágta föl az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában szadizmus csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmúlt-e a vész, amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan kíváncsisággal a körülötte történőkre... Magyar jobbágy pusztul, magyar úr kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány, s szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti Zrínyit - némi féltékenykedéssel - a bécsi haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrínyinek, sőt a kancellária is nekiáll csillapítani. A török közben újra beüt a király földjére, s nyomban rá bepanaszolja Zrínyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben már Batthyány is Zrínyi oldalán robog a portyázó beütéseken, s az óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik, s a pénz sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog, itt is, ott is égre csap a felgyújtott falvak lángja, s felbődül a jobbágykeserv, s a budai pasa csöndes, számító eréllyel szorítja sarokba a szelíd lelkű, ingatag új Ferdinánd kormányát.

Zrínyi is beleutálkozik a gabonacséplő lovaglásokba, jobbágynyúzásba, s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket, s mint légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, megunta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart, s aki, ha nem vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta - feleségül vette Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát, és Bakarba vonult, a tengerszélre.

(Folyt. köv.)