Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 3. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
VI.

A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben irányította az idegen figyelmét a nagy múltra s a nagyra menendő jelenre.

Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Pón túl hol végződött a régi Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesarón - hajdan Pisaurum! - túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt, előrefutott, s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán hirtelen elsápadt, odalépett Zrínyihez, s a lovon ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:

- Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az urbs felé éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánca el nem szakada s mái nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.

A kanonok szeme megtelt könnyel, Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet, és megilletődve nézett le az öregre.

Senkviczy is lovat kért, nem bírta volna ki a hintóban, mert mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt, úthajlást előre... Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása... a vértből, tunicából előcsillanó férfias meztelenség... Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi...

És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak, s a Campo Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc, kifejezés, mint lidércláng lobbant föl előtte, ahol legkevésbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a márványburkolat, s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta "il cavalier Marino" daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a tenger... S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz utcai élet fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott. Impavidum ferient ruinae - halt el Zrínyi ajkán a verssor, s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.

Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember volt, összevásároltata magának, Tasso mesés harcai után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét, apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez, hagyjuk békén - gondolta magában.

Orbán pápa - aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva - mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrínyire. A színes és sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökig érő bíborgallérban trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava... és Miklós még mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre, feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott, és Zrínyi Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából, s a legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.

Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrínyi felé nyújtotta, kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység védőbástyájának eme kitűnő őrtálló katonájáról. Derűs kegyességgel méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:

Jók és erősek nemznek erőseket,
Még a tinónak, még a csikónak is
Apjára szít erkölcse, s nem költ
Gyáva galambot a bérci vad sas.

Zrínyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen, és szava tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.

Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrínyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük néhány jó pajtásától. Egyedül maradnak.

- Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges atya ajándékát!

Azzal elvette Zrínyitől a könyvet és belenézett:

- Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is ollyan rosszak - folytatta körültekintve a kanonok úr -, tud az nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!

- Paternitas vestra - pattant föl szokatlan eréllyel Miklós -, ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az simaságtul. Jól mondá Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota építése.

Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút, és fülébe suttogta:

- Igazzad van, ecsém! - és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.

Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy Zrínyinek.