Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
II.

A kávéház teraszán, a vasrácshoz támaszkodva találta Császit.

- Megvártalak, mert bizonyosan nem tudod, hogy délután a cukrászdába megyünk. Az az uzsonnázóhely.

- Őszintén szólva - felelte Gyurácz -, én nemigen szoktam uzsonnázni, legfeljebb egy pohár tejet otthon, mielőtt sétálni indulok.

- Hiszen nem is az evés miatt. Hanem ott van mindenki, akire az embernek szüksége lehet. A társaság kedvéért.

Egy keskeny sikátoron mentek keresztül. Csupa tűzfal szegélyezte kétoldalt, és bejáratát forgó zárta el, pedig kocsi úgyse fért volna keresztül rajta. Kiértek a széles, kihalt vasúti útra. Egy árva villamos üresen döcögött át hangos csengetéssel. A nap melegen sütött, a révpartiak még elbújtak a hivatalokba vagy az üzletek mélyére. A cukrászda előtt néhány árva bokor jelezte a kertet. Egy nagy asztalhoz mentek, ahol négy férfi ült már és egy fiatal leány, csinos, barna, okosszemű, könnyű kékruhás nő. Császi vidáman, hangosan köszönt.

- Bemutatom Gyurácz Jenő barátomat, rajztanár a gimnáziumban, most helyezték át szeptember elsején, kitűnő ember, művész-ember.

- Nem, nem művész - hebegett Gyurácz, és kezet fogott mindenkivel, utoljára a lánnyal, aki energikusan megszorította a kezét, és hangosan megmondta a maga nevét is:

- Gábriel Aranka.

A többiek nevét nem értette meg, csak később hámozta ki a beszélgetésből, Császi ügyes felvilágosításaiból. A szürkehajú öregúr a leány mellett az apja volt, Gábriel Dénes, nagykereskedő, kórházi szállító, szóval mindenre vállalkozó férfiú. A kövér, nagytokájú köpcös kis ember vele szemben Crausz József, a rendőrkapitány, egy bennszülött sváb, aki nagyon vigyázott rá, hogy Cével írják a nevét, megkülönböztetésül minden más Krauszoktól, holott az apja még a régi, becsületes Ká-betűt használta. Az asztal végén ült magában egy aprószemű ember, akit mindenki Reiner bácsinak szólított - pedig nem volt éppen öreg, és nem volt kedélyes, inkább szúrós, csipkedő, mindent kritizáló -, a leány közelében pedig doktor Siroki, egy fiatal ügyvéd, buzgó, előzékeny, észrevehetően teljesen eredménytelen udvarló szándékkal.

Császi, mihelyt leült, a leányhoz fordult:

- Reméljük, hogy ezentúl gyakrabban lesz szerencsénk ennél az asztalnál, amelynek oly nevezetes szerepe van Révpart közéletében.

- Nem, nem - tiltakozott nevetve a leány -, ezentúl se lesz szerencséjük, most is erőszakkal cipelt be az apám. Őszintén szólva, jobb szerettem volna otthon megenni a fagylaltot.

- Fagylalt - szólt megvetően a rendőrkapitány, és poharát teletöltötte sörrel az előtte álló üvegből.

- A lányom - magyarázta Gábriel - már megint beiratkozott. Igaz, erőszakkal cipeltem ide, mert ő meg erőszakkal cipelt a képezdébe.

- Hiszen tavaly már oklevelet kapott - csodálkozott az ügyvéd.

- Persze, hogy kapott - felelte Gábriel. - Csakhogy az idén kitaláltak valami magasabb tanfolyamot háztartástanból, meg irodalomból, meg egészségügyből, tudom is én miből, és azt még okvetlenül ki kell járnia. Másképp nem is mehet férjhez.

Aranka nem pirult el jólnevelt kislányok szokása szerint, inkább kicsit erőszakolt daccal nézett szét a társaságon, mintha mutatni akarná, milyen elfogulatlanul gondol ő erre a dologra, amely előbb-utóbb elkövetkezik.

A magasabb tanfolyam kérdéséről aztán mindenki leadta véleményét. A rendőrkapitány azt mondotta, hogy ostobaság, azelőtt se volt. Az ügyvédnek nagyon tetszett a dolog, Reiner bácsi azonban kijelentette, hogy inkább a tanítóképző tanárait meg tanítónőit kellene tanfolyamra küldeni, mert elmaradtak, tudatlanok, Császi pedig azt mondotta, hogy időtöltésnek ez is jó. Csak Gyurácz hallgatott szerényen, mint ahogyan új jövevényhez illik.

Az asztal lassanként benépesedett. Jött egy orvos, aki most végzett a rendelőórájával, jöttek a városházáról, limonádéja mellé telepedett Hetyei, a vékony, savanyú főszámvevő. Kézről-kézre jártak az újságok előbb, aztán lassan megindult a beszélgetés a város dolgairól Az asztaltársaság csaknem minden tagja kellemetlen benyomást tett Gyuráczra. Az arcukból, legelső elejtett szavaikból már kiolvasni vélte, mi lakik bennük. A rendőrkapitány nem ostoba, de tudatlan és brutális ember, a főszámvevő komikusan nagyképű, fontoskodó beszédével, Siroki, az ügyvéd affektáló és valami felületes irodalmi műveltséggel tüntető. Jött egy Turner nevű kopaszodó férfi, egy gyáros, vastag aranylánccal, gyűrűkkel, szószátyár, nagyhangú, mindenbe belébeszélő. Kicsit bosszantotta is, hogy nem érti az összefüggéseket, nem ismeri az ügyeket, amikről beszélnek, nem tudja, miért nevetnek bizonyos célzásokon. Bosszúságában aztán némi epével értékelte az embereket, akik közül a legelfogadhatóbbnak Gábriel Dénest, ezt az egyszerű öregurat találta, meg Reiner bácsit, aki csípős megjegyzéseivel mindenkinek kellemetlenséget tudott okozni.

Legszívesebben a leánnyal foglalkozott volna, aki szótlanul ült az apja mellett, csak a szemével, szép nagy sötét szemével követte a beszélőket. A leány azonban messze volt tőle, tehát hallgatott ő is, és csudálkozva figyelte, milyen barátságosan, élénken beszélget Császi ezzel a sok jelentéktelen emberrel, milyen sugárzó arccal fogadja mindet, hogy oszt szét köztük alig észrevehető, de mindig jól fogadott bókokat, és szemmel láthatóan milyen jól érzi magát köztük.

Később egy környékbeli birtokos jutott a szomszédságába, ez költői hajlandóságú ember volt, és a rajztanítás új módszereiről kezdett beszélni vele, ami elvonta figyelmét a társaságról.

Az ügyvéd Strindberg jelentőségét magyarázta Arankának, a többiek pedig hallgattak és Császit figyelték. Császi már mindegyiküknek mondott valami szépet, és most a mérnöki tudomány haladásáról beszélt. Nem szigorúan tudományosan, de annál népszerűbben. Előbb elmagyarázta, mennyi mindenféle energiára van szüksége a legkisebb háztartásnak is a maga üzeméhez, hát még egy fejlődő nagy városnak. Beszélt arról az álomról, amikor egy központból lehet fűteni egész nagy városokat. Aztán a villamosság új szerepköreire tért át, és végül ott tartott, hogyan látnak el amerikai városok minden üzemet, világítást, tramvayt villamos erővel, és hogyan szerzik meg, úgyszólván ingyen a vízből, amelyet a természet senkitől sem tagad meg.

- Az Amerikában van - jegyezte meg a rendőrkapitány.

- Igen - felelte Császi. - De víz mindenütt van, és ahol van, ott mindenütt van ingyen villamosság. Minden vizet fel lehet használni, még a legkisebb esésűt, a Duna vagy a Tisza vizét is. Hát még a sebesebb folyókat!

- Mérnök úr! - kiáltott közbe Gábriel -, hiszen víz, az itt is van, akkor itt is lehetne valamit csinálni. Egy órányira folyik a Nagyér. Valóságos vízesés van rajta.

- Nem ismerem - felelte nyugodtan Császi. - De ha van víz, van villamosság.

A főszámvevő vontatottan szólt közbe:

- Ilyen tervet láttam én már kérem a prakszisomban néhány tucatot. De ez mind csak fantázia. Üzlet, vállalat. Nem való ez a hatóságnak. A városnál az a fő, hogy pontosan fizessék a pótadót.

Siroki abbahagyta Strindberget, és keserűen jegyezte meg:

- Mit érne, ha elhatároznók a legszebb dolgot. A vármegyén úgyse hagynák jóvá. Ott nem értik az ilyet. Szégyen gyalázat is, hogy ekkora város, mint Révpart, nincs törvényhatósági joggal felruházva. Minden képviselő megígéri, de egyik sem csinálja meg.

Császi vállat vont.

- Ehhez már én nem értek. Én különben is csak elméletileg beszéltem. A mozgó vízben energia van, és ezt fel lehet használni, a mozgó levegőben is van energia, azt is fel lehet használni.

- No, ezt mink is tanultuk a fizikában - szólt közbe Aranka. - Zádovszky tanár úr éppen így magyarázta. Hát ilyen egyszerű az a mérnöki tudomány?

Mindnyájan nevettek. Császi bólintott.

- Ilyen egyszerű. Energiákról van szó és arról, hogyan lehet az energiákat felhasználni a magunk céljaira. Ennyi az egész.

- És amikor azokba a távcsövekbe kukucskálnak, akkor is az energiákat lesik?

Császinak nem volt ínyére, hogy a beszélgetés elfordult a témáról, amelyet olyan gondosan készített elő. Belenézett a lány szemébe. Aranka állta a tekintetét, várta a választ.

- Az a kukucskálás nagyon kicsi része a mérnöki tudománynak. Olyasféle csak, mint mikor a szabóné mértéket vesz, hogy szép ruhát csináljon magának. Ez is szükséges, de ugye, a ruha a fő?

- Persze, hogy a fő - harsogott belé a rendőrkapitány. - Egyébre sincs gondjuk az asszonyoknak.

- Az én feleségem... - kapott a szón Turner, aki tíz perc óta hiába próbált beszélni - és elmondott egy hosszú történetet valami ruhaszámláról, amire senki se figyelt.

Összevissza beszéltek emberekről, ruhákról, asszonyokról, háztartásról, pénzről, drágaságról. Császi hallgatott. Aranka egy kis diadallal nézett rá, maga se tudta megmondani, hogy miért. Talán, mert sikerült elhallgattatni ezt a férfit, akinek az volt a híre, hogy nem törődik lányokkal, mindig csak asszonyok körül forgolódik. Talán megérezte, hogy elrontott valamit, és ez öntudatlan, asszonyos örömet okozott neki. Néhány perc múlva már szerette volna megbékíteni.

- Megyünk, apuskám? - szólt az apjához és felállt.

- Jön? - kérdezte Császi felé fordulva.

Császi csudálkozó arcot vágott. Miért menne? Miért hívja? Miért éppen őt? Már fel akart állni, de rögtön meggondolta a dolgot.

- A barátom... - mondotta.

Gábriel karonfogta a lányát, Siroki felugrott és csatlakozott hozzájuk. Lassanként fizettek és elszállingóztak a társaság tagjai. Császi karonfogta Gyuráczot. Egy ideig szótlanul mentek, aztán Gyurácz megszólalt:

- Kellemetlen emberek.

- Ugyan miért? - lepődött meg Császi.

- Csak úgy... ez az első impresszióm. Különben nagyon népszerű vagy köztük, ennek örülök. Határozottan szeretnek téged... Kivéve azt a lányt. Hogy is hívják?

- Gábriel Aranka.

- Miért haragszik az rád? - kérdezte Gyurácz, aki rossz néven vette a lány csúfondáros beszédét.

- Nem haragszik az rám - mondotta Császi.

Valamit még akart mondani, talán azt, hogy ellenkezőleg, de elnyelte a szót. Már egészen besötétedett, a városon kívül voltak. Egy rendőr, lassú sétája közben illedelmesen köszönt nekik. Por és melegség jött a város felől. Fülledt, fojtogató volt a levegő.

- Ha úr volnék, ha most igazán úr volnék - kezdett beszélni Gyurácz -, nem furcsa az, hogy a magamfajta embert úrnak, sőt nagyságos úrnak szólítják, pedig semmi sincs benne abból, ami az urat teszi, sem a szabadság, sem a függetlenség?

- Hát mit csinálnál, ha úr volnál?

- Hát... hát például felülnék a legközelebbi vonatra, és reggel már Budapesten volnék, megreggelizném a Dunaparton - gyönyörű szép ilyenkor, kora ősszel, sétálnék egyet... aztán nem tudom... Hát te?

- Nem tudom. Talán itt maradnék és megvárnám, nem várnám: megcsinálnám, amíg még sokkal szabadabb, sokkal függetlenebb lennék. Hanem tudod mit: gyerünk vacsorázni.

- Hol akarsz? - kérdezte bizonytalanul Gyurácz.

- A "Trónörökös"-ben szoktam, de mehetünk a Bárányba is.

- Őszintén szólva én előfizettem egész hónapra, itt fent a hegyen. Drágák nekem ezek a helyek... és cigányzene... nem szeretem.

- Ugyan no, gyere. Ezen nem múlik. Legfeljebb a vendégem vagy.

Gyurácz érezte, hogy elpirul. Pedig mi oka van rá: barátok között. Egy percig habozott, aztán végképp elhatározta magát.

- Álmos is vagyok. Az éjjel is temiattad nem aludtam.

- Akkor hát szervusz.

Elváltak, Gyurácz megindult felfelé. Eleinte elhagyatott utcán járt, aztán, ahol szűkült az út, közelebb voltak a házak, úgy népesedett a gyalogjáró. Katonák álldogáltak, lányok hancúroztak. Egy kapuban ingujjra vetkőzött mesterlegény ült és buzgón harmonikázott. Az ablakokból elnyújtott énekszó hallatszott, és mintha izzadtság szaga, emberi pára áradt volna ki a kapukon. Kicsinyes, tisztátlan, nyomasztó volt minden, leginkább a szobája, amelyben néma csend fogadta. Nem ment a kis hegyi vendéglőbe se, amelyről Császinak szólt, nem is fizetett volt elő. Valami felvágottat vett útközben, azt kezdte enni étvágytalanul. Mikor befejezte a vacsorát, még csak nyolc óra volt. Semmi álmosságot nem érzett, végtelennek tetszett neki az a két-három óra, ameddig a lefekvés rendes ideje elérkezik. A könyvei között válogatott, és nem talált egyet se, amit érdemes lett volna megkezdeni. Egyedül volt, és panaszkodni szeretett volna, mint egy nyűgös gyerek. Egy hirtelen elhatározással felvette újra a kabátját, és lement a városba.

A korzó már kihalt volt, de még égtek a gázlámpák nagy, fehér gömbjei. Benézett a Trónörökösbe: az udvaron szorongtak az emberek, cigányzene szólt, tányérok zörögtek, ételszag csapta meg és elfelejtetvén vele a szegényes kis vacsorát, rögtön meghozta étvágyát. Gyémántok csillogtak az asszonyok füleiben, a jó étvágy és az éhség kielégítésének érzése volt itt, és ettől egyszerre visszatért az életkedve. Császit azonban nem találta. Átnézett a Bárány kertjébe, ott megpillantotta, mihelyt belépett. Császi háttal ült neki, s az asztalnál még egy férfi ült, meg egy fiatal szőke nő, telt, fehér arcú, nagy, leányos kalapban. A férfit, amikor jobban megnézte, megismerte, Turner Simon volt, akivel már találkozott délután, a nő, úgy gondolta, a lánya.

Visszahúzódott, azzal az elhatározással, hogy a Trónörököshöz tér vissza és finoman megvacsorázik. Az ötven lépésnyi úton azonban nagyon megrótta magát pazarló szándékairól. Mi lesz vele, ha nem vigyáz a pénzre? Mit csinál, ha elsejéig elfogy? Kitől kér kölcsön? És ha kölcsönkér, miből adja meg? Megfordult, hazafelé indult, és egyre gyorsabban, egyre vidámabban ment, önérzetes volt, úgy érezte, hogy legyőzte magában az ördögöt, amely már-már rávette egy drága, haszontalan és az egészségre is káros vacsora elköltésére.