Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Pikler Gyula: Érzéklés és felfogás
Tudvalevőleg nemcsak egyidejű, hanem egymást időben követő tárgyak egyenlőségét is észrevesszük. Ily esetekben azt a kifejezést is használjuk, hogy "megismerjük" az azelőtt észrevett tárgyat, "ráismerünk".
Azt az összeolvadást már most, melyet Schumann egyidejű vonalak egyenlőségének észrevételére nézve valószínűnek állít, azt mondom, erre a ráismerésre nézve csaknem valamennyi pszichológus biztosnak állítja, és abban találják a ráismerés magyarázatát. Azt mondják, a későbbi inger létrehozta érzéklet összeolvad a régebbi érzéklet után még meglevő maradvánnyal vagy emlékkel, és innen van a ráismerés. A legóvatosabb gondolkodók, teszem a híres logikus Erdmann ezt a tant vallja. A híres francia filozófus Bergson a közönségesnél elevenebb pszichológiát igyekszik alkotni, de ő is ezt a nézetet tanítja, szerinte is "jonction s'opérera entre le souvenir et la sensation", "coalescence", "ces souvenirs tendent "ŕ se confondre avec la perception" - szükségképpen erre a nézetre jut, mert szerinte is az ingerek "courant centripčte" teremtik az érzékletet, "perception passive".
De azért mindannyia egyik-másik módon elárulja abbeli érzését, hogy ez az összeolvadási elmélet, jobban mondva: durva fizikai hasonlat, nem mond semmit, sőt hogy nem is írja le híven a ráismerést. Bergson, mint e filozófus oly gyakran tenni szokta, pótolja is a mondottat egyéb képek, hasonlatok özönével. És valóban egészen világos, hogy a ráismerésben nem kettőből lett egység van, a ráismerés egyszerű egyről szól, mely két időben merül föl. Épp azt mondja, hogy nincs kettősség, hogy a két érzékletnek, a réginek és az újnak egy, egyetlen teste van. Azt mondja, hogy a múlt érzéklet most itt megint érzékletté lett, idetolakodott, ahol pedig rendszerint új tartalmak szoktak lenni, nem pedig azt, hogy egy más mostani érzéklettel összeolvad, amiből hiszen nem ráismerés, hanem valami szörnyszülött támadna.
Ez a ráismerésnek igazán hű képe. És ez a legegyszerűbben magyarázatra talál a mi érzéklési elméletünkben. Ez úgy magyarázza a ráismerést, hogy a régebbi inger ellen képezett ellensúlyozó hullám, mely tartalékba került, mely az ingerek elleni harctértől elszoríttatott, most visszahullámzik, reaktiváltatik, újra alkalmaztatik az újabb inger ellen, és őáltala érzékelünk. Nincs inger által szállított érzéklet, amellyel összeolvadna, hanem ő lesz újra érzékletté. Ez az elmélet már, azt hiszem, maradék nélkül megfelel a ráismerés fenomenologikus tényállásának, annak, hogy: az új a régi, hogy a régi ismétlődik.
Van a ráismerésnek még egy jellemvonása, amelyet eddig nem említettem. Az ti., hogy a ráismerésnél az érzéklés könnyebb, kevesebb fáradságba, kevesebb figyelembe, más tevékenységektől való kevesebb erőelvonásba kerül, mint amennyibe került ugyane tárgy első érzéklése. És mennél többször ismétlődik, annál kevesebbe, ha egy ideig állandóan jelen van ugyanaz a tárgy, alkalmazkodottak vagyunk az ingerhez, anélkül, hogy észre is vennők, anélkül, hogy az alkalmazkodás akármilyen figyelmünkbe is kerülne. Az összeolvadási elmélet e tényt nem képes megmagyarázni, mert hiszen szerinte a ráismerésnél ugyanolyan érzéklés megy végbe, mint a tárgy első érzéklésénél, csak hozzájön még valami. Az érzéklés ma uralkodó tana egyáltalán nem tudja megmagyarázni azt a tényt, hogy az érzéklés fáradságba kerül, mert hisz szerinte az érzéklésben csak az inger aktív, az ember passzív. A mi elméletünk szerint a ráismerés szülte könnyebbedés magyarázata a következő: Minthogy a ráismerésnél a már régebbről kész ellensúlyozó hullámot használjuk fel, kevesebb újat kell csinálnunk, csak annyit, amennyi azért szükséges, mert a tartalékhullámot messzibbről, újabb másfajta ellensúlyozó hullámokon keresztül, meggyöngülve hozzuk vissza, ha az utolsó időben több hullámot készítettünk valamely ingerrel szemben, vele többé már semmi dolgunk sincs, és ha egyéb dolgunk sincs, el is alszunk az egyformaságtól.
Itt látjuk legélesebben az uralkodó érzéklettan és a mi érzéklettanunk közt a különbséget. Amaz szerint adott inger mellett ugyanazt az érzékletet mindig ugyanolyan folyamat hozza létre (ez a mai pszichológia megölő dogmája) - szerintünk ugyanolyan ingernek s ugyanolyan érzékleti tartalomnak különböző érzéklési folyamat felel meg, amint az élő nem-gépember ugyanabba az egy boltba is kétféle úton meg, aszerint, amint hazulról megy hozzá vagy hivatalból, vagy aszerint, amint már fele úton van, vagy még el sem indult hazulról, a legnagyobb távolságból közeledik hozzá.