Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 2. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény (I. folytatás)
I. rész
I.

Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrínyi fiúk és gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálisa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálisa. Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.

- Ma van az fordulója, öcsém uraimék - szólt be a kocsi ablakán a kis fiúkhoz -, hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc városábul.

- Laudetur Dominus clementissimus! - bólintotta rá Sennyei.

- Hatvan esztendőknek előtte - folytatta a gréci főkapitány - egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras tanácsában, és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.

- Hírlik - vette fel a szót a személynök úr - Norinbergában egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste poroszló ebekből.

- És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon - folytatta Trautmansdorff - csak catholicus fülekben ver echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki vékonyan csörget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az túlsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!

A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátracsúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthyányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a soktornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.

Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván, Miklós édesanyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült elmerülő lelkében.

A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.

- Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria provinciákbul több főnemes família ifjú sarjadéki. Isten hozott benneteket!

Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik helyeiket a tanulóteremben, az előadóteremben, ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.

Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal, aganccsal, agyaras vaddisznófejjel, írott képekkel díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen hangon búgó zsolozsmák - rajongásig hevítették lelkében a megilletődést, amelyet édesanyjának búcsúcsókja keltett benne.

Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.

- Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? - hangzott föl hirtelen a teremben háló atya szava.

Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett, Miklós összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még sokáig.