Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 1. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: A Nagy Úr
Bánffy Miklós drámája a Magyar Színházban

Szél suhog a pusztán - virrad -, jön Thammut, a napisten, s lángoló sugarai már szétlövellnek a végtelen térségen. S a messziségben, amint a tábor ébred - kürtök énekelnek. A rettentő nagyúr, Attila, ott áll ágyasháza ablakánál, várja a napot, hogy melegét még egyszer feligya. És nem tud betelni a kürtök sokszor hallott zenéjével - és szemei a pusztát nézik - a mélységet és távolságot, ahonnan kikelt és elősoroztatott ő, a legnagyobb erő s legvadabb akarat. Most olyan, mint a sas, aki golyót kapott. Karmai között utolsó zsákmánya, a szőke nő - itt az utolsó, a felmagasztosult, szent és nagy pillanat, amikor menni kell -, nem nagyon sajnálja, mert neki mindig minden mindegy volt - és csak az lehetett a világ ura, aki legbelsejében ennyire elszánt -, és ez a pillanat oly szép, s az ember nagysága - sokszor a szavak ellenére - annyira éreztetik, hogy - szent vendég! - a meghatottság titkos ereje fátyolozza szemünket. Meg vagyunk hatva és rendülve nemcsak a jelenet fényétől és erejétől, hanem attól is, hogy egy új költő jelent meg - és ebben mindig van valami az áldozás és odaadás szentségéből...

Pedig ma Budapesten elragadtatva és meghatva lenni nem célszerű. Az egész város és külön-külön minden ember benne csupa skepszis - rögtön megfordítják és a másik oldalát nézik a dolgoknak. Igen, új tehetség - de... és már arra mentek át, miben gyenge, hol tévedt, hol maradt Shakespeare-n alul - és hamarosan annyi hibát fedeznek fel benne, hogy kész a rezümé: - nem is tehetség. A kávéházakban mindenki megbukik. Ellenére a gáncsolóknak, hosszú essayt kellene a darabról írni, széles és kissé régies magyarázatokkal, de talán erre képes sem vagyok - e késő pillanatban rá sem érek -, a jóhiszemű olvasónak a magam jóhiszeműségével kell bizonyságot tennem róla, hogy e színdarabot rendkívülinek, s költőjét nagy írónak éreztem.

Mert a látása vizionárius - mert ha csak magát Attilát faragta volna ki - az agyagból, amihez hozzányúlt, akkor is maradandót, igenis maradandót csinált, mikor ezt a keleti embert külső nyugalmával s belső rettenetes erejével így megteremtette, mert a darabban van valami - amit általában történeti értéknek neveznek, de ami nem más, mint az igazi elképzelő erő, mert a legfontosabb helyeken takarékos a szavakban, és amellett erős a figura belső rajzában, mert olyan helyes ösztönnel kerüli a felkínálkozó banalitásokat, ami nem is lehet már tudatos, hanem ösztönös, tehát belső és el nem tanulható erény - mert nem pocsékolja a szót szerelemre ott, ahol ez talán nincs is: Attilánál, akinél csak megkívánás lehet - viszont a nő szerelmét és a nemi vonzást a hatalmas hímhez úgy tudja éreztetni, hogy megközelíti vele Hebbelt -, mert a darabnak, jobban mondva az írójának szinte penetráns egyénisége van... - mit folytassam tovább.

Hibát is tudnék felhozni - talán többet, mint erényt. Vérmérséklet dolga, hogy a darab kvalitásai és az író tehetsége olyan fénnyel ragyognak fel előttem, hogy ezt - a talentumot - tartom mindennél előbbrevalónak és megemlítendőnek.