Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · CHOLNOKY VIKTOR: AZ ALERION-MADÁR VÉRE

CHOLNOKY VIKTOR: AZ ALERION-MADÁR VÉRE
HARMADIK FEJEZET (Egy bohózatíró naplójából.)

Abban az időben Duchenier igazgatta a Porte St. Michel színházát és talán nem leszek nagyon szerénytelen, ha megvallom, hogy Sardou, azután az én Raoul barátom, meg jómagam voltunk a legnagyobb erősségei. A többi darabja mind sorra bukott, mi azonban minden szezonban megcsináltunk egy-egy olyan valamit, amit az én időm színházi frazeológiájával még kasszadarabnak neveztek.

Bár tisztelem szegény Duchenier barátom emlékét - Montpellierben és gyomortágulásban halt meg szegény, - mégis meg kell vallanom, hogy ami a tantiémeket illeti, e tekintetben nem volt valami nagyon bőkezű, ellenben nagyon sokat adott az asztalára és szívesen látott bennünket is, más tollat vagy ecsetet forgató embereket is az asztalánál. Hogy úgy mondjam: szívesebben fizetett bennünket matelotval meg périgordi szarvasgombával, mint készpénzzel.

De a társaság, amely nála össze szokott gyülekezni, valóban válogatott volt. Az ő házában ismerkedtem meg C.-vel, a kitűnő költővel is. Ez az ember maga volt a megtestesült líra és sajnos éppen ezért nagyon rossz viszonyok között élt. Mert a líra ma már Olaszországban is csak száz centesimit ér és néha úgy tűnik fel előttem a dolog, hogy mégis csak jobbak voltak a régi jó pápai soldok és bajoccok, ámbár nem vagyok klerikális, sőt boulangista sem.

Másik figyelemreméltó vendége volt Duchenier asztalának Maupertuis, a nagy romancier. Én őt már ismertem régebbről, amikor ő még csak chroniqueur volt a "Cricri" szerkesztőségében, ahova én meg apróbb színházi hírecskéket, tudják, afféle ingyen panamákat hordoztam be. Maupertuis már akkor nagyon exaltált ember volt és sokszor civakodott a kiadóval, aki nagyon reá volt szorulva, tehát gyalázatosan fizette, nehogy Maupertuis ezt észrevegye. Emlékszem, hogy a gázláng helyett mindig gyertyát követelt, mert, ahogyan mondta, az erős fény bántja a fájós, szenvedő szemét. S az a szokása volt, hogy egyenesen az ágyból jött be a szerkesztőségbe s kezdetben órák hosszat nem dolgozott semmit, csak dohányzott és különféle stimulanciákat ivott. Akárhogyan tépte is a hiányzó kézirat miatt a gérant a haját, ő csak azt felelte rá:

- Nem vagyok én katonatiszt, hogy mindjárt felkelés után egészséges legyek. Nekem reggel (ez a reggel rendesen délután öt órakor volt) fáj a szemem, reszket a kezem és kábult a homlokom. Várjanak.

És vártak rá. Azután megírta a nagy regényét, amivel egyszerre gazdag emberré lett, de ekkor már nem angoszturát ivott, hanem étert és egyre-másra szedte az orvosságot. Felkeléskor akkora adag morfiumokat mint Daudet, lefekvés előtt meg hol brómot, hol klorált s azt hiszem, ha az aszpirin meg a veronál akkor már fel lett volna találva, azokat is szedte volna, mert állandóan fejfájásról és álmatlanságról panaszkodott.

Később azután elmaradt a Duchenier souperjairól is, sőt elhagyta Párizst is, mert emberkerülővé, gyűlölködővé vált. Elköltözködött Normandiába, yachtot vásárolt magának és a tengert járta, mert ott nem találkozott emberekkel. Mi, bizony, de körülbelül egész Párizs is csaknem egészen megfeledkeztünk róla.

Egy nap megint Ducheniernél ültünk együtt, a szokott kellemes társaság és Goncourt (az öregebb) valami szabad akadémia fantasztikus terveiről beszélt. Ekkor kinyílt az ajtó és Chayla, a "Cercle Autumnale" kedves arrangeurje lépett be rajta. Ő is szívesen látott vendég volt mindig Duchenier házánál, de ezúttal valósággal megdöbbentünk tőle, olyan dúlt és sötét volt az arca.

- Mi baja van? - kérdeztük tőle mindnyájan csaknem egyszerre.

- Hírt hozok, - felelte Chayla rekedtes hangon.

- Honnan?

- Normandiából.

- Mi történt?

- Maupertuis meghalt. Megölte magát.

Sohasem tudtam még olyan kitűnő felvonásvéget csinálni, mint amilyen erre támadt ott a szobában. Rémült arcok, megszegett lélegzetek, pedig hiszen, ha vesszük a dolgot, szegény Maupertuis már az élete két első felvonásával is kitűnően előkészítette ezt a csattanót. Lassankint visszanyertük a hangunkat és Chayla ekkor töredezett szóval elmondta a történteket:

- A yachtján végzett magával, a sebesszárnyú "Alerion"-on... Kint, már a szabadabb tengeren, de még közel a parthoz... Csak a két hajóslegénye volt vele... Azok hozták vissza, halálra rémülten, a kikötőbe a yachtot és az egyikük először is értem szaladt... Siettem fel a hajóra, Maupertuis ott ült lent a kajüt egyik vörösbársonyos oldalpadján, a jobb könyökére dőlve... Már nem volt benne élet... a balszemébe lőtt, a vére felfecskendezett a homlokára s onnan lassú cseppekben pörgött alá a revolvert még mindig szorító jobb keze fejére... Fent az árboc körül nagy, síróhangú madarak röpködtek és verték szárnyukkal a levegőt...

A társaság e szomorú hír hallatára természetesen rögtön feloszlott, elbúcsúzkodtunk Ducheniertől, amit én meglehetősen sajnáltam, mert úgy volt megbeszélve a dolog, hogy aznap este felolvasom a készülőfélben lévő "Toujours perdrix" című bohózatom második felvonását, de ebből persze nem lett semmi. Két hét múlva azonban a "Toujours perdrix" ragyogó sikert aratott a Porte St. Michelben.