Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: KOZMA ANDOR

Kozma Andornak új könyve jelent meg: "Magyar symphoniák". [*] Ennek a kapcsán hadd beszéljek egy élő emberről egyszer úgy, ahogy az ember a kedves regényalakjairól szeret beszélni.

Kozma Andor a legsajátságosabb félreértés áldozata a közönség, vagy tán még jobban, az ifjabb írói nemzedék előtt. Ha a nagy esztéták el nem rontották volna a tragédia fogalmát azzal, hogy az emberi, lélektani nyomozás helyett, a kész drámákból szűrték le a tragikum meghatározását, s ezért a vérpataknak föltétlen szerepet adtak a tragédia eszméjében, - joggal mondhatnám tragikusnak a Kozma Andor sorsát: ő maga az oka.

Éléseszű, hideg, acélos rugalmasságú, következetes, túl józan fejű írónak ismerik őt, akire hűvös tisztelettel és elhúzódó gyanakodással lehet csak nézni, mint egy előkelő idegenre, az irodalom berkeiben.

És pedig Kozma Andor a bájos, gyorstüzelő fantáziájú, sziporkázó ötletű s egészében véve a naiv, melegkedélyű emberek legkedvesebb fajtájából való. Zömök gyúrású magyar feje állandóan a vérbeli jó egészség szíves mosolyával ékes; szeme olyan vidám bogárként röpköd szerteszét, amely csak szórakozik és keres, de nem is tudja, hogy fullánkja is van. Egész külső valósága olyan emberre vall, aki hírét sem ismeri belülről a szláv önkínzásnak és lelki gyötrődésnek. Igazi, csontvelőig való magyar ember, aki nem morfondírozik, ha sújt; nem filozófiát főz, de rögtön ítéleteket vág ki. Nem hideg, szívós tőrvívó, hanem magyar levente, aki minden percben kész a hatvágásra.

Tulajdonképp egyetlenegy igazi alkalmam volt rá, hogy belássak a harcmodorával, mert harc az élet, kivívott s megvédett respektus bástyái mögé. Egy félnapot töltöttünk együtt a nyáron, kinn a Hortobágyon. Odakinn nyílt meg a szemem előtt lelkének igazi perspektívája. S ezzel egyszerre csak rájöttem a nagy, nagy probléma nyitjára, ami olyan régóta gyötört: mi a fajbeli magyarság karaktere? Ha a zsinóros zekét leveti s a ráncos csizmát lerúgja a magyar, hol a lénye legvalója, amely a világ minden más fajtájától megkülönbözteti? Hol a magyarság a nyugateurópai ruhában és életben vígan leledző társaságban?

Sok jó típusom van már; ismerem a zsinórtalan, sújtástalan magyart a frakkban és cilinderben, de Kozma Andornál remekebb alakot áhítanom sem lehetett a vérbeli magyarra. Gazdag, színes, eszes, nagy vágású egyéniségén, annak a törzsén semmi nyomot nem hagyott az idegen táplálék. Mintha a nagy Lajos korabeli bandérium-vezető leventét látnám; a Bessenyey korából való nemes testőrség finom műveltségű vezérlő tisztjét; mintha a hortobágyi ciframénes repülő mozgású, fiatalon lett számadó csikósát; a XX. század elejei "keleten sem barbár" igaz magyar írót. Mert ezek mind egy tőből valók, a naptámadásról jött tiszta faj hajtásai.

És arra is rájöttem, honnan hát az a különös félreismerés. Mert Kozma Andort ilyennek eddig azt hiszem csak Beöthy Zsolt ismerte s a legintimebb barátai. Mért hogy egy szereplő ember, a magyar irodalom egyik kiváló alakja, nem a benső melegségéről kapta egyéniségének közönséges jellemzését, hanem olyan tulajdonságairól, amelyek ha szintúgy jellemzőek is, de csak burkai amazoknak.

Kozma Andor nem vallja azt, hogy az isteneknek nincsen szeméremérzésük. Pedig az író: isten.

Ő, az író, bár nem keresi: de a magyar nagyúr malőrjével lép föl. Hiszen legvalója szerint az ő. S nem veszi be a természete, hogy szimpla, pőre, gyarló valóságában mutassa be pompás erényeit. Maga is jól tudja:

Tegnapról mára hervadó ének,
Nem volt hajtása szíved mélyének...
A legjobb harmat nem is öntözte,
Legszebb virágod nem is volt közte, -
Legforróbb könnyed te némán sirtad,
A legszebb versed te meg nem irtad.

Talán épp ez a legszebb verse, mert itt csap ki az a mondhatatlan valami, ami a költőt minden közönséges lélek fölé emeli s egyben mindenkivel közössé teszi: az embervér, emberkönny, emberélet önkéntelen illatos felbuggyanása.

Kozma Andor olyan költő, aki ezt az árt akarva, akaratlan visszatartja és összekapva szemöldökét, megfeszíti a zsilipet s csak olyan sodróval ereszti ki, amilyennel jónak látja. Olyannal, hogy az méltatlan ne legyen az úri magyarhoz. Ezért nem megy eredeti, gátszaggató útra, ezért kénytelen lelkében respektálni a mások szép formáit, az öregekét: az Arany János, a Gyulai Pál, a Lévay József vágását. Híres, pompás rímelése, verselése is ama kor ízlésének tónusában folyik s onnan erednek az észre nem vette apró szemetek, amelyek eredetileg dísznek születtek: erény, kény, ék s ennél nagyobb retorikai, poétikai és belülről nézve morális virágok.

Amihez hozzájárul a Kozma Andor egyéniségének sajátságos burka, páncélja: az éles, kemény ötletű észjárás. Ez tulajdonképpen az írót s a politikust jellemzi, de a verseiben is lépten-nyomon ott van. Kozma nem hangulatokat lop el saját magától, a verse számára, hanem ötleteket, gondolatokat. A hangulat szele befelé csap, lágy, az ötleté kifelé világít és vág. És ő amazt letörli, ezt kiélezi. A gyöngeség jeleit röstelli, harcos kedvét legénykedő virtussal inkább túlozza. Mind magyaros vonás ez. A küzdőtéren tornát álló magyar levente jellemvonásai. Aki bizony nem dsiu-dsicuval dolgozik, lágy keményen és alattomosan. Inkább kemény lágysággal fitogtatja pazar ékes ruháját s a napsugárt táncoltatja lova csótárján, szablyája élén.

Ez a harcmodor megtévesztette az egész közönséget, mely a zordonság póza alatt ridegséget, a csillogó ötlet láncinge alatt hideg szívet sejtett.

Ismerni kell az embert, hogy meglássa s megválogathassa valaki a felületest a becsestől; a mutatóst a valóságos értéktől nála.

De a versek mélyén, különösen a hirtelenebb, ősibb erővel kibuzgott versekben ott az igazi Kozma Andor: A magyarok symphoniája, a Hervadt versek, A carthagói harangok, Csokonai, Góbék, Az ősi szellem olyan költemények, amelyek költőjük lelkén át nézve a magyar virtus pompás hajtásai, s egészen idegen szemmel nézve is szépségesek.

...Egy évtizeddel ezelőtt, úgy húsz esztendős korom táján, meg még régebben, az ifjú ambíciók szertelenségeinek korában, sokat viaskodtam írói álmaimban Kozma Andorral, meg Ambrus Zoltánnal, Kóbor Tamással, Heltai Jenővel, - de legtöbbet Kozma Andorral, a heti verses krónikái miatt. Nagy magam mérésében kemény vádakkal róttam meg őket hétköznapi irodalmi munkájukért, amely mind merénylet volt szerintem a saját írói nagyságuk ellen; Koboznak, Idemnek, Crasnak, Eltának minden egyes verse és cikke egy-egy fejszecsapás egy nemes írói egyéniség fáján. Tudniuk kellett, vallám, hogy azzal megakadályozzák önmagukat nemcsak a nagy művek alkotásában, de eleve tönkreteszik isten áldotta nagy tehetségüket.

Ma már nem vádolom őket. Ma már tudom, hogy az írók fejlődése épp olyan természeti törvények hatása alatt folyik, mint a fák növekedése. S ha van hibás e kitűnő erők nagyszerű koronákba borulásának megakasztásában, sok mindenki lehet az, de ők nem.

És ha a maguk korának, környezetének viszonyaiba beállítva nézem őket, olyan szeretettel és tisztelettel és hálával nézek rájuk, amiben nincsen a bírálatnak nyoma sem, de tele van megértéssel.

 

[*] Magyar Symphoniák, Kozma Andor újabb versei. Budapest. Az Athenaeum R. T. kiadása 909. (okt.12.)