Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám

SZINI GYULA: RÉVÉSZ BÉLÁRÓL

Irodalmi ifjúságunk mámorában sokszor együtt szőttük a jövő szivárványszálait Révész Bélával és komoly keserűség töltött el bennünket, amikor sejtettük és gyakran láttuk is küszködéseink, lázaink, erőfeszítéseink hiábavalóságát. Nem is volt ez olyan régen. Még emlékszem félig bánatos, félig buzdító szavaimra, amiket Révész legutóbbi könyve "A nagy börtön" csalt ki belőlem.

De hát az én lelkes és fiatalos haragomba is belecsöppent azóta néhány esztendő, néhány olajcsepp, és bár nem is vagyok olyan vén, mint amilyennek magamat hiszem, sokkal nyugodtabban és gúnyosabban látom a világot. Különben is a nyomunkban egy csomó új ember indult, akik fiatalságukkal, hangosságukkal, könnyebb biztosságukkal fölöslegessé tették a mi szerény, hallgatag, de makacs harcunkat. Ma az emberek öntudatosan, szilajan pattannak gyáva, próbálkozó lépéseket, amelyekkel mi nyomról-nyomra foglaltuk el régi szokások, nézetek veszedelmes lőportornyait. Kevesebben is voltunk, nagyobb is volt a kockázat.

És ahogy most újra szemben állok Révész Béla egy könyvével sehogyan sem tudom eltalálni a régi tónust. A buja, gazdag, modern köntösben is megismerem a Hamupipőke régi kedves arcát, de mégis elfogódva állok előtte. Nem merem dicsérni a toalettjét, tudom, hogy rosszul esik neki, mert annak akar látszani, ami: szegénynek, proletárnak, de értékesnek. Már hozzá méltóbb köntösben van, de a régi szomorúság ott ül még a szemében és én értem, érzem a szomorúsága okát is.

Valami ellenállhatatlan vágy fog el, hogy évődjem Révész Bélával:

- Jól megy neked; fölvitte isten a dolgodat.

Erre ő keserűen kacagna, ilyen keserűen én már nem tudok kacagni.

Nem lehet túlságosan komolyan venni egy mesterséget sem. Ha isten volnék, akkor is egy kicsit félvállról teremtenék új világot, mert nem tudnám, hogy jobb lesz-e a réginél. És különösen nem tudom tisztelni a mi mesterségünket, amely verejtékszagú is: novellaírás.

Valami finomabb kárpitos mesterség ez. Dekoratőrök vagyunk fürge, üzleti szellemű napilapoknál vagy családi lapoknál vagy smokkok számára merített papirosoknál. Mikor egy szép, tündérektől ellesett hasonlatot ringatunk magunkban, a megrendelő ránk ripakodik:

- De urrram, mesét kérünk, mesét az árgyélusát!

És ebben a "mesé"-ben benn van a mi nagy szégyenünk és nagy bánatunk. Sok mese, kevés mondanivaló. Ami igaz, az igaz. Révész Béla a művészet zarándokainak fanatizmusával inkább mezítláb járna, semhogy sok novellát írjon.

Benne előbb meg kell sűrűsödnie a témának, amely aztán tömören, vastagon ömlik belőle. Érzem a soraiból, hogy egy-egy mondatát heteken keresztül ringatta, dédelgette magában. A legegyszerűbb fordulataihoz is külön kísérő zenét komponál. Szavakat és kifejezéseket álmodik meg, csinál és ezeket elsugdossa magának többször is. Szerelemes a művészetébe és a szerelmesek sem csókban, sem szóban nem takarékosak.

Néha elgondolom, hogy mi lenne a szépen fejlődő magyar novellairodalomból, ha egyszer úgy járnánk mint a párizsi tamburineörök. Ivadékokon keresztül zsinórozták a kesztyűt, aztán egyszerre a divat szeszélye a sima bőrkesztyűt követelte és a tamburineörök néhány év alatt éhen haltak. Mi történik, ha a lapok egy szép napon megszüntetnék a hét krampnis újságnovellát? Na... na... nem tudom... a reklám egyre több helyet sürget a lapban és nem csodálnám, ha a novella esnék először áldozatul.

Magyarország a lappangó energiák országa. Amint valahol csak pici kis rés nyílik, valósággal özönlik be az arravaló tehetséges emberek sodra. Ez így van különben külföldön is. Magyarország nem a tehetségeink fajsúlyával, hanem lehetőségeink nagyon kis körével áll csak hátrább más országok forradalmánál. Külföldi író egyetlen csapással áttörhet azon a résen, amelyen az egész világ szeme elé kerül. Magyar írónak még az a kis rés is meg van nehezítve, amely a magyar közönség szívéhez visz. Az út egyik oldalán régi bálványok, az út másik oldalán, új, de idegen bálványok várják, amik előtt szégyenletesen meg kell görbítenie a derekát.

Van kevély, öntudatos ember, aki ettől az úttól visszaborzad. A másik elindult rajta, de gyorsan visszafordult. A harmadik már félig eljutott, de aztán ész nélkül rohant vissza. Ezek most mind holt ponton vannak. Várnak. Talán jobbra fordul még minden. Talán majd eljön az ideje annak is, amikor a kesztyűn sem a tamburine, sem a sújtás nem lesz divatos, hanem valami, ami egészen új és egészen magyar.

De hát hadd folytassam az évődést Révész Bélával:

- Uram, mit csinál ön a "mesé"-vel? Én egyszerű, adófizető polgár nem tölthetem el az időmet azzal, hogy rejtvényeket fejtsek meg. Különösen oly rejtvényeket, amelyeket költő ad föl saját magának lázas éjjeleken! már a lóugrás szerint való megfejtés is nehéz, de a pegazus ugrásait egyáltalán nem lehet követni. Vagy azt akarja ön, hogy gondolkozzam és törjem a fejem olyan dolgokon, amikhez nem értek? Lássa ott, ahol ön a számba rágta a mesét, ott nagyszerűen élvezem az írásait, bár ott is néha haragszom, hogy akkor nyisszantja el az elbeszélés fonalát, amikor a legkíváncsibb vagyok a folytatására. Ön persze azt akarja, hogy megint gondolkodjam és a szándékosan kirezgő mese tovább búgjon a lelkemben? De, uram, nekem a hivatalomba kell sietnem!

Milyen szomorú, hogy az emberek nem érnek rá. Órák hosszat, naphosszat ülnek a kávéházban és mégsem érnek rá. Vizenyős vezércikkek silabizálásába, versenyparipák pedigréjének és papiformájának megállapításába, színházi pletykák kínos feszegetésébe őszülnek meg az emberek és ha egy ártatlan kis novella valami különössége vagy jámbor merész fordulata megállítja őket, idegesen lökik félre az újságot.

- De hát ön nem ezeknek ír, Révész Béla, hanem annak az elit közönségnek, amelyen mindegy, hogy elegáns redingot vagy egyszerű munkászubbony van, csak együtt érezzen minden széppel és jóval, amit ember alkot. De hát hol van ez a közönség, Már sok világot megjártam, de megnyugtathatom: sehol. Magyarországon épp oly kevésbé, mint egyebütt.

Ön azon Azrák közé tartozik, akik űzik, kergetik a titkos szóvegyületeket, a rejtelmesen egymásra világító fogalmakat, akik az ember legfájdalmasabban sajgó pontjait tapogatják, akik egy pregnáns hasonlatért odaadnák India minden kincsét és akik összevéve nagyon bolondos fickókként tűnnek föl a n. é. közönség előtt.

De most mondja, édesem, ha egy királyi palota oszlopa lehet gipszből is, ha a leggyönyörűbb terméskő-paloták malterből készülnek és ha a legragyogóbb ékszerek húszkarátos talmik: akkor okvetlenül szükséges-e, hogy egy hasonlat nemes fémből legyen, titkos vágyaink kohójából pattanjon ki újonnan, soha nem látottan? nem teszik meg ugyanazt a szolgálatot jó, öreg hasonlat-fogasok, amikre az ember nyugodtan és ösztönszerűen ráakasztja a kalapját és a "jó jó napot"-ját?

Egy gyár leírásában ezt írja Révész Béla:

"Márciusi, friss napsütés hintázott a műhelyben, a finom, gyémántos fémpor palástosan hullámzott néha erősebben megingott és áttáncolt Meszes Péter ábrázatján..." Aztán: "Csöpögő, szíjas páncélkarok kaszáltak körülötte. Este már párásak voltak a műhelytermek, hályogos szemmel világítottak villamos gömbök."

Ahová más ember az undor és szánalom egy nemével lép be, emberi verejtékek szomorú acélkamrájába, ott az ő számára finom, érzéki hasonlat rózsák teremnek. Így van az embereivel is. A legsötétebb és legpiszkosabb nyomorból ragad ki állattá süllyedt embereket és condrás arcukból, fakó szemükből lelket, vonagló, kényes, finom emberi psychét hámoz ki. Salakból, sárból mossa ki az aranyait a legszívesebben. A proletárok világa az ő Colorádója.

Szeretetének melegével öleli magához toprongyos, szánalmas, gyakran nevetséges figuráit és mély emberismeretével belevilágít lelküknek olyan pontjába, amely váratlanul érthetővé, megbocsáthatóvá teszi őket. Mennél sötétebb és visszataszítóbb valaki, annál nagyobb passzióval vegyelemzi ki belőle azt a csöpp fényt, amit az emberi psziché áraszt minden halandó porhüvelybe. Érthetővé, emberivé teszi a hadnagyot, aki holtra kínozza a szakállas rezervistákat; a buta orosz parasztot, akit a vérvád meséje gyilkolásra késztet; az öreg jámbor halottvirrasztót, akit a gúnyos sors arra tanít, hogy mennél több ember halálát kívánja; az orosz forradalmárt, aki a zsarnok vérére szomjazik; a parasztot, aki pénzért szemet huny a felesége hűtlenségére; az utcalányt, akihez a tisztességes csóktól elhessegetett szerelemproletárok menekülnek; a táncosnőt, aki miden férfi karjába beleszédül; az apát, aki lánya számára férjre vadász és így tovább.

Emberi gyöngék, furcsaságok magyarázója, szépítője Révész Béla. Realizmusa nem az élet színpadán játszik, hanem az élet kulisszái mögött, hová tolvajlámpással világít be. Emberszeretetével oly közel fér különben vad, menekülő alakjaihoz, hogy lehámlasztja róluk a félelmetesség lárváját. Valósággal leleplezi őket. Ezért nem is "pártköltő". Művész. És ezzel minden meg van mondva, magyarázva.