Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám · / · ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI

ELEK ARTÚR: POE EDGAR KÖLTEMÉNYEI
(VÉGE)
IX.

Nehéz Poe költeményeit osztályozni, nem úgy mint az olyan költőkéit, akik minden tehetségüket és minden élményüket verseikben bontották ki. Poenak csak bizonyos külső és belső élményei kívánták meg azt, hogy zenében oldódjanak föl. Jóllehet bizonyos értelemben majd minden költeménye szerelmi költemény, olyan verse, amelyben a szerelem érzelme közvetlenül s nem elvont érzések szimbólumaként, hanem mint szerelmi dal, mint csábítás, mint esedékes vagy mint elragadtatás jelennek meg, keveset írt. Ennek az lehetett az oka, hogy szerelmében igen csekély volt az érzéki tartalom, költeményeit nem friss impressziók hatása alatt írta, s amire megírta őket, szerelme metafizikai szemléletté ritkult már. Tulajdonképpeni szerelmi költeményeinek is alig nyugtalanabb a hangja, mint a többié; magafeledt feljajdulás, vad szenvedély, lüktető vágyakozás nincsen bennük.

Egészen ifjú korában írt néhány ily szerelmi költeményt. Meglehetősen jelentéktelenek; csak egy akad közöttük, a To Helen című (első versszakát más helyütt idéztem már), amely művészi. Ezt a költeményt, mint tudjuk, barátja elhunyt édesanyjához írta. A három szakaszos kis vers voltaképpen egyetlen hasonlatnak a végkifejlesztése: a szeretett nő szépsége oly megnyugtató hatású az ő zaklatott lelkére, mint azok a hajdani görög bárkák, amik a fáradt vándort hazavitték szülőföldjére. Helén klasszikus szépsége azonképpen mint a görög bárka a vándornak a hazáját, az ő vágyainak, az ő szépségideáljának hazáját, Görögországot jeleníti meg. A Görögországra utalás kissé erőltetett, a kép kissé messziről hozottnak tetszik. Az ember nem érzi tőle a költő vágyakozásában az érzelem közvetlenségét. De azért szép, nemes lendületű költemény.

Már férfiszenvedély szól abból a két költeményből, amiket Poe Osgoodnéhoz írt. Az egyikben - a sonnet-ben - megjelenik Poe kedves képe, amellyel több költeményében találkoztunk már: a szerelmes nő emléke úgy tűnik föl neki mint messzi, elvarázsolt sziget a viharos tengerben. Még szenvedélyesebb hangú - ha a szót poei értéke szerint értjük - Shewnéhoz írt két verse. Egyikükről volt már szó föntebb; szokatlan erejű pátoszát kiemeltem. A férfi föltétlen meghódolása ez a költemény a kiválasztott nő előtt, lába elé borulása. A másik (a címe ugyanaz mint az előbbié: To Marie Louise) még izgatottabb hangú s minden sora egyre hevesebb, egyre elragadottabb imádata szerelme tárgyának. Még nemrég, úgymond, értelme hatalmának tudatában gőgösen tagadta azt, hogy olyan gondolat támadhatna az agyban, melyet az emberi nyelv kimondani ne tudna. Most azonban szíve mélységeiből két ilyen hangzású szó (a szeretett nő neve) a gondolattalansághoz hasonló gondolatokat rázott föl, gondolatokat, amelyek maguk a gondolat lelkei. "A toll tehetetlenül hull ki remegő kezemből. Amíg a te drága neved a tárgy, bár te kérsz rá, nem tudok írni, - nem tudok beszélni, se gondolkozni, jaj, hogy érezni se tudok; mert nem érzés az, hogy állok mozdulatlanul az álmok tágra nyílt kapujának aranyos küszöbén s elragadtatva nézek bele a ragyogó fasorba, és az, amit reszketve látok jobbra, látok balra és az egész úton végig, bíborszínű párában messze, messze, ahol a távlat végződik - te vagy az, csupán te!" - A meghallgatatlan szerelem heve forr ezekben a sorokban, ettől olyan szenvedélyes a költemény hangja. Az ostromló szerelem hangjára ennél a kettőnél nincs is több példa Poe egész költészetében.

Tulajdonképpeni szerelmi költeményei között legérettebb, legművésziesebb és költői tartalomban leggazdagabb a második To Helen című. Ezt Mrs. Whitman-hez írta élete utolsó esztendejében, s előzményeiről már volt szó: egy holdvilágos nyári éjszakán pillantotta meg először, mint egy fehér látomást, kertjében, virágai között, azt a nőt, aki azóta minden álmában megjelent neki. Ezt a jelenetet festi meg költeményében - valósággal megfesti, rá komponálja a vászon síkjára a fényhatások művészi megfontolásával. A jelenet környezete a kert, fölötte a teli hold, amelyről ezüstös selyem fényfátyol hull alá nyugodtan, szendergően a sok száz fölfelé fordított arcú rózsára; szellő nem mozdul, még lábujjhegyen sem, az elvarázsolt kertben, amelynek rózsái az édes fényességért cserében illatos lelküket lehelik vissza. Ibolya gyepágyon, fehér ruhásan, hátra dőlve ül a nő, s mint a rózsák, ő is fölfelé fordítja fájdalmas arcát. Ember nem mozdul, az egész világ alszik, csak a nő nem és a költő nem, akit végzete megállított a kert előtt, hogy beszívja a szendergő rózsák tömjénillatát. Meglátja a fehér nőt, s abban a pillanatban minden egyéb eltűnik előle, el a holdnak gyöngyszínű világa, a mohapadok és a kígyózó ösvények... Minden meghal, csak a fehérruhás nő él neki, rajta is csak a fölfelé néző két szeme, abban is lelkének isteni fényessége. Órákig elnézi a két szemet. A szívnek milyen szenvedélyes történetei vannak azokra a kristályos, mennyei golyókra ráírva! milyen komor fájdalom, mily fenséges reménykedés, a büszkeség tengerének milyen csöndes derűje, mily merész becsvágy, és mily megmérhetetlen képessége a szeretésnek! De a hold lemegy nyugat felé s a fehér ruhás szellem eltűnik. Csak a szeme marad ott, az nem akar elmenni, az fog világítani a költőnek magányos útján, vezetője lesz, a szolgája, akinek az a feladata, hogy elárassza világossággal és lobogással s hogy megtöltse szívét szépséggel. Csillag módjára világít rá az a két szem, éjjeleinek szomorú virrasztásain hozzájuk térdepel le, s őket látja fényes nappal is, mint két édes fénnyel szikrázó Vénus-csillagot, amiket a nap se bír eloltani.

Poenak legművészibb víziói közé tartozik ez a költemény. Megint tájképből bújik elő a látomás - a fehérruhás nő és csodás két szeme - oly rejtelmesen s oly titokzatosan, mint a hold a felhők közül, hogy végül ismét az éjszakába oszoljon a fehér folt. Gyönyörűek, benne az átmenetek a tájképből a hallucinációba, a félálomból az elysiumi hangulatba. A tájkép elemei számára kevesek - a hold, a sok, sok rózsa - zavaró motívumok nem vegyülnek közéjük; de ez a néhány elem nagy művészettel váltogatja, egészíti ki egymást, vagy mosódik bele egymásba: a teli hold, amely úgy emelkedik fölfelé s keres utat az égen át, mint az imádott nő lelke; a fölfelé fordított arcú virágok s a fölfelé néző fehérruhás nő; és az a pár szem, amely mentől tovább nézi a szerelmes, annál nagyobb, annál mélyebb, annál fényesebb lesz: végre mindent áttetszővé tesz fényességével, minden egyebet láthatatlanná tesz, csak ő maga világít még akkor is, amikor a hold lement már, kiviláglik az éjszakából, ki fehéren, bánatosan a párázatból, mint az örök szerelem jelképe. Himnusz egy pár női szemhez: így lehetne meghatározni ezt a költeményt. A rajongás a bámulat, a vággyá nem érő csodálat a hangneme. Érdekes példája annak, mint fokozódott Poe szenvedélyének ereje, hogyan tisztult vágyódása s a megfoghatatlan lelki képzetektől hogyan ment az érzékelhető kép felé. Élete utolsó szakaszában költeményei mind erről a törekvéséről beszélnek, akármilyen megtapinthatatlan érzéseket is fejez ki különben bennük. Azt kell hinnie az embernek, hogy a halál közepén szakasztott meg egy fejlődési folyamatot, amely elindulása helyétől messze végződött volna, és hogy költészete csak halvány vázlata annak az álombeli életnek, amely álomból lassan-lassan az ébrenlétre kezdett fölocsúdni.