Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · FIGYELŐ

KARINTHY FRIGYES: TÜZIMÁDÓK
FORRADALMI KÉP 4 SZINTÉREN, GALLOVICH KÁROLYTÓL

Akik ezt a kritikát, vagy mit (amit most írok) olvassák, valószínűleg nem tudják, ki legyen Gallovich Károly és mi legyen a "Tűzimádók". Számot kellene adnom róla tehát, mi jogon hívom fel rá a figyelmet, oly helyen, ahol megszoktuk, hogy megválogatott mondanivalókkal találkozzunk. Ettől a számotadástól fázom és vakaródzok: nem, nem, isten-ments, hogy én valakit "fölfedezzek" vagy "elsőnek meglássak vagy "megértsek" vagy "rokonérezzek". Békés és szelíd polgár vagyok és kijelentem, hogy egyáltalában nem értek meg semmit, se szocializmust, se a művész tragikumát, se "l'art pour l'art"-t, se az anyaggal küzdő zseni komor kínjait - és főleg nem értem meg a meg nem értettséget. Ez az író úr privát ügye, ám ő lássa. Hanem fehér lapocska vagyok: tessék írni rám. Tessék engem meggyőzni, tessék hatni rám, tessék kirázni engem a flegmámból, mert én ugyan nem mozdulok. Ott a színpad: - ám gördüljön föl a függöny s kezdődjék a komédia. Becsületes játékot kérek.

Dán Keresztély, ez egy elemi- és primitív-erejű festő-óriás, korszakalkotó zseni, akit nem kell bővebben jellemeznem, ha Zola "L'oeuvre"-jének Claudiusára utalok. Vele szemben áll Teleky, az ügyes tehetségtelen, aki Dán művészetének elhullajtott morzsáival társadalmi sikert ér el. (kb. a "L'oeuvre" Fagerolles-ja.) A tárlaton vagyunk. Teleky pályadíjas képe előtt tolong a tömeg: megtudjuk, hogy a képet nem is Teleky, hanem Dán festette, akit barátai most fel akarnak tüzelni, hogy hozza nyilvánosságra a titkot és tegye tönkre Telekyt. Dán nem hajlandó erre, mert az a képet, melyet ittasan, Teleky szuggesztiójára festett, ő rossznak és utálatosnak, tehetsége szörnyszülöttének tekinti. Jön a miniszter és üdvözli Telekyt a tömeg előtt: - ekkor Dán egyik barátja, Dán szenvedélyes ellenkezése dacára előlép és elmondja az igazságot, s Dánt hívja fel, hogy tegyen tanúságot. Óriási kavarodás támad, a tömeg zúg, ijedten feszengve áll a miniszter és Teleky, pártjával és érdektársaival együtt, sápadtan várja, mire határozza el magát Dán. Majd remegő ajkakkal súg oda neki: "Fejedelem, könyörülj!" "Pusztulj előlem!" súgja rekedten a művész, akinek lelkében borzasztó küzdelem tombol. Elő kell lépnie, odaállítják a kép elé, hogy feleljen. A két párt farkasszemet néz: Telekyék sápadtan és remegve: - Dán pártja is feszült izgalomban, mert nekik is sorsuk dől el e percben. Ekkor elkeseredett, vad düh fogta el Dánt, ránéz a képre és "Nem én festettem! Én ilyen gőzölgő szemétdombot nem festek!" ordítja kétségbeesetten - de mielőtt még Telekyék fellélegezhetnének, teljes erejével belerúg a képbe - e szörnyű kitöréssel megerősítve azt, amit szavaival megtagadott. "Elvesztem!" halljuk még Teleky szavát, azután kiabáló kavarodásba vész el minden - és a függöny legördül.

Ez egy felvonás: és ez a felvonás szép és erős. Primitív, de izmos fantáziájú ember munkája, akinek víziói intenzívek és duzzadók. primitívnek mondtam, mert előadása, az a mód, amivel emberei színpadon beszélni akarnak, lehetetlenül, gyermekesen naiv. Legalább nekünk, akiket az északi drámák fejlett intelligenciája nevelt. Annál érdekesebb, hogy Gallovich alakjainak naiv pátoszából, mely eleinte visszariaszt s hazugnak tűnik, mint minden irodalmi naivság: lassanként csodálkozva látunk kidomborodni igazi és keményen megmarkolt karaktereket. Dán alakja egész és befejezett s teljesen átérzett - Teleky, ha valószínűtlen lény is, drámailag érthető. Mi hát akkor ez a különös, ingerlő naivság, melyben nyers és fanyar erő buggyan fel olykor váratlanul? S bár távol vagyunk attól, hogy Gallovich Károly kifejezésbeli fogyatékosságát már most az impulzív erő, az őstehetség kritériumának tekintsük: mégis önkénytelenül eszünkbe jut irodalmunknak az a sajátos végzetszerűsége, hogy éppen legnagyobb drámaíróink, kifejezésben, technikában még csak saját koruknak sem állnak színvonalán.

S evvel elmondtam mindazt, amiért érdemesnek ítéltem Gallovich Károlyról (és nem a "Tűzimádók"-ról) beszélni. A "Tűzimádók"-nak az általam itt recitált első felvonásán kívül van még három felvonása, melyeknek az elsőhöz éppoly kevés közük van, mint az elsőnek hozzájuk. Dán hazamegy, megöl egy öregasszonyt, kétségbeesik, egy barátja szuggerálja, hogy ne adja fel magát: - bírói tárgyalás jön, szocializmus jön, vizsgálóbíró, vádbeszéd stb. - aztán megint szocializmus, izgalmak: - s a végén egy szenvedélyes és lángoló beszéd a kommunizmus mellett s a bürokratizmus ellen. Néhol egy szép jelenet, szép szó: - de az egész csinált és kitalált - három felvonás, tisztán Dánnak, a lángésznek, gyilkolni is szabadna, ha éppen akarna, mert rá nem illenek az emberi törvények. Ami nem új és nem értékes eredmény.

*

A tűzimádók nyilvánvalóan nem könyvdrámának készült, s így a kritikus egy kicsit dramaturgnak is érzi magát, önkénytelenül azt vizsgálva, vajon a mű impulzív erői az elvont eszmék, közvetlenül, szuggesztív erőben nyilatkoznak-e meg. Ezt a megnyilatkozást színpadszerűségnek nevezik. Gallovich Károly darabjában ezt a megnyilatkozást éreztem, s minden értékeléstől egyébként tartózkodva, ennyit ígérek: ha a Tűzimádókat valamelyik budapesti színház előadja: elmegyek és megnézem.