Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: ABAFI LAJOS

Az az öreg múzeumi könyvtári napidíjas, akinek halálát a minap olyan egyszerűen, három-négy sorban intézték el a lapok, bizonyára nem volt nagy tudós, sem nagy író, de unikum volt a maga nemében. Egy könyvkiadó, aki föláldozza magát az irodalomért, tönkrejut azért, mert kiadványaival nem a kelendőséget kereste, hanem az irodalomnak akart szolgálatokat tenni, - ilyen nem volt még Magyarországon s talán nem is lesz több. Az ő sorsa mindenesetre intő példa minden utána következő kiadóknak, akik elvégre is üzletemberek s élni, vagyonosodni akarnak, nem pedig feláldozni magukat az irodalom oltárán.

Abafi Lajos rajongó természetű ember lehetett, aki teljes lélekkel tudta odaadni magát minden ügynek, amely megkapta lelkét, akár szabadkőművesség volt, akár lepkegyűjtés, akár irodalom. Hogy ez a rajongás nem való üzletembernek, mert önfeláldozást kíván, tehát ellenkezik az üzlet természetével, - ez volt az ő külön tragikuma. De akármennyire nem hasznos az egyénre nézve s ha a hozott áldozatokkal arányban nem álló eredményeket szerez is a köznek, - mégis csak szép és tisztelni való dolog, mint minden rajongás. Igaz, ha megcsináljuk az Abafi Lajos életének számláját, meg kel vallanunk, hogy túlságos drágán fizette szerelmét az irodalom iránt, - de az igazi szerelem nem is nézi, olcsó-e, drága-e az ideál. Éppen azért szerelem.

Terméketlen azért mégse volt ez a szerelem. Aki részletesen akar valaha foglalkozni a magyar irodalom történetével, az semmiképp se kerülheti el az Abafi nevét. Ha annak idején legjobban megbecsült munkái, köztük az elégiáról írt tanulmány, mely élete jóformán egyetlen irodalmi kitüntetését, a Kisfaludy-társaság pályadíját szerezte meg neki, elavultak is, - a maguk idejében szerény, de nem haszon nélkül való tényezői voltak irodalmi kultúránknak. Az a munka pedig, amelyre legtöbbet áldozott idejéből, ambíciójából, vagyonából, még ma is napról-napra megteszi szolgálatait az irodalomtörténeti adatok kutatójának. A Figyelő című folyóirat ez, amelyet másfél évtizedig, 1890-ig szerkesztett s adott ki anyagi áldozattal, folyton küszködve a publikum közönyével s a hivatalos tudomány gőgös kicsinylésével. Igaz, színvonala nem volt valami magas, sok olyan dolgozat jelent meg benne, amely nem éri fel a közepes tanárvizsgálati dolgozatok színvonalát sem. De van benne nem egy jó dolog, amire ma is vissza kell térni és van benne az apróbb és fontosabb adatoknak óriási tömege, amelynek nagy része talán azóta sem került volna napfényre, talán el is kallódott volna, ha Abafi gombostűre nem tűzi folyóiratában. A Figyelő volt az egyetlen irodalomtörténeti folyóiratunk a nyolcvanas évek közepétől 1890-ig s mégis csak sokkal járult hozzá a kutatás folytonosságának fenntartásához. Igaz, lehetett volna több kritikával szerkeszteni, de ebben nemcsak a szerkesztő volt a hibás. Minden áron fenn akarta tartani folyóiratát, kellett a kézirat, - hát közölt olyat, amilyen akadt. Jót nem mindig kapott, az utolsó időben mind ritkábban, mert az akadémikus tekintélyek lenézték benne az autodidaktát, derogált nekik dolgozni folyóiratába, a tehetségesebb fiatalok is, akiknek a kezdés idején jó volt ugródeszkának, elhúzódtak tőle, amint az isten egy kicsit fölvitte a dolgukat. Pénze is mind kevesebb volt, - szerelemből pedig még irodalomtörténeti folyóiratot sem lehet fenntartani. Bizony, mi tagadás benne, a Figyelő utolsó évfolyamain nagy szegénység látszik. Az Akadémia aztán megadta neki a kegyelemdöfést, mikor - maga indítva irodalomtörténeti folyóiratot - megvonta tőle azt a pár száz forint segélyt, melyet addig csöppentett neki. Abafi szép csendesen beszüntette folyóiratát, csakhamar becsukta a boltját is, nagyon csöndes ember lett.

De legalább arról mégse volna szabad megfeledkezni, hogy mint kiadó úttörő volt; néhány kiadványa, kivált a Magyar Könyvesház és a Nemzeti Kincstár, igen nagy szolgálatokat tett irodalmi kultúránknak s ma sincs még teljesen elavulva. Olyan időben vitte a régi magyar irodalom értékeit a közönség közé, amikor ilyen vállalatra senki más nem is mert gondolni. Ő nem félt az áldozattól, ráfizetett vállalataira, beléjük is bukott, - élete nagy szerelmének áldozott velük.

Ugyanaz a lélek dolgozott benne, amely Toldy Ferenc emlékezetét oly becsessé tette előttünk. Lehetett volna is egy második Toldy Ferenc belőle, ha másképp kezdi, ha nem a könyvesbolt pultja mellől lép át az irodalomba. Származása, rajongása, munkájának természete sok tekintetben hasonlóvá is teszi pályáját irodalomtörténetünk alapvetőjeéhez. Ő is német polgári családból származott, nem is tudott egészen jól magyarul, őt is az a rejtelmes lelkesedés hajtotta munkába, amely a múlt század közepén a hazai német polgárságot a magyarság felé vonzotta s amelynek a magyar állam és a kultúra sorsára való döntő fontosságát még nem akadt történetíró, aki méltányolni tudta volna. ("Az az én bajom, hogy nagyon is szeretem a magyar nemzetet és az irodalmat", - ezt a mondását Abafinak citálta az imént előttem egy öreg barátom, aki neki is barátja volt.). De autodidakta volt s Magyarországban, a diplomás autodidakták hazájában, a diploma nélküli autodidaktaság a legsúlyosabb handikapteher a tudományos érvényesülés akadályversenyén. Munkáján csakugyan meg is látszanak az autodidakták tipikus hibái; az író alkotó tehetségéből is kevés volt benne; könnyű volt ráalkalmazni azt az ócska viccet, hogy írónak könyvárus, könyvárusnak író.

Mégis: lélek dolgozott benne, a lelkesedésnek nagy erkölcsi ereje s ha az energia megmaradása elvének van érvénye a szellemi életben is, akkor élete mégse volt hasztalan. Igaz ember volt. Megérdemli azt a virágot, melyet sírjára dobunk.