Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 14. szám

LACZKÓ GÉZA: A TANSZŰZ

-...igen is, tisztelt uraim és hölgyeim, eljöttem ide, távol keletre, hogy tőlem telő csekély eszközökkel megadjam önöknek a lehetőséget, hogy a magyar nyelv titkaiba férkőzve, a finn-ugor összehasonlító nyelvészet előbbre mozdításában Sjögren, Castrén, Schiefner, Radloff nyomába léphessenek. Az isten áldását kérem törekvésünkre.

Ezzel Kömlődi Gábor kirobbantotta maga alól a széket, amelyen első előadását volt szerencséje megtartani az 1904-5. tanév első felében Kazán városának egyetemén.

Kisuhantában futva vitte végig szemét a hallgatóságon. Az első padokban reformruhás csúf és szép lányok álltak. Hasuk a pad fölé domborodott s Kömlődi rosszul érezte magát.

- Jelentéktelenek, gondolta.

Az egyik, aki az első pad szélén ült, szerényen, bátortalanul, de félreérthetetlenül pislantott föl rá.

- Szép csigás, aranyos szőke haj... és rövidre van nyírva, gondolta s piros arcai közt remegő szájába izgatottan dugott egy cigarettát, a folyosóra érve.

Egy hosszú hajú, fekete orosz-inges hallgató hozzálépett s megkérdezte tőle, nem óhajtja-e megnézni a város nevezetesebb épületeit.

- Köszönöm, Csulkij úr, majd holnap. Valóban szégyellem, hogy három heti itt tartózkodásom óta még nem jutottam el odáig. Igen, igen, köszönöm. Nézzen fel az egyetemre úgy kilenc óra tájban.

- Megnézzük a Kremlt, a kormányzósági palotát, a Mária-templomot s a Szumbeka-tornyot. Ajánlom magamat.

- Proscsáj! üdvözölte Kömlődi s amint megfordult, majdnem beleütközött a szőke lányba.

- Már megint ez a lány! Csinos! - Azzal belépett a tanári szobába, felöltözött és hazament.

Leült. Ablaka a Felső-Kaban tó fele nyílt s azon túl a tatár városrész faházikóira s a közéjük tűzdelt minaretekre.

A feje zavaros volt. Fáradtan szítta cigarettáit egyiket a másik után, de nem tudott életet erőszakolni ellanyhult testébe, lelkébe.

- Most itt vagyok... magántanár, a magyar nyelv és irodalom magántanára... hát hallgatóm, az van elég... tán dolgozni is lehet... a kormányzóságban lakik egypár ezer cseremisz is... a segítségükkel majd csak megírom valahogy a cseremisz nyelvtanomat... hát jó, legyen az apámnak igaza: ...nem viszem semmire... de legalább megélek, mondja az anyám... mégis jobb, mint Pesten a Síp-utcában tanítani... sok kölyök, piszkosak, picik és buták... majd a Golovackij segít, beválasztanak az irodalmi társaságba... kiadok egypár magyar műfordítást oroszul, tatárul, cseremiszül... bánja a nyavalya... vogulul... és levan. Örülni fog akármelyik folyóirat, ha "külföldön élő hazánkfia" cikkeket küld neki... muszáj stréberkedni... Hát nem dolgoztam én? Hát nem írtam a postdentális spiráns z-ről egy értekezést? Hát nem kerestem a kultúrszavakat a cseremiszben? S mégis, mire jutottam vele otthon, Jobb lesz itt, jobb lesz... az ottani konkurencia megölte volna előbb a munkakedvemet, utóbb a karrieremet, az itteni meg emelni fogja otthoni híremet... pár év csak... aztán hazamegyek... arra már biztosan beválasztanak az Akadémiába.

Becsukta az ablakot, elkezdett vetkőzni és egy budapesti bizonytalan női árnyra gondolt: Piros-barna arc... fehér egér fogak... fekete haj... hajladozó ívű szemek, kékek... nem, barnák.

- Eh, összezavarom a Daisy arcát a Totóéval... Minek is ? Chamfortnak igaza van; közöm az asszonyokhoz!?! Hát van közöm? Egyik se kell igazán... megcsalnának... biztosan... egészen biztosan, biztosan... biz... b...

Elaludt és rossz álmai voltak: nagy vörös szárnyú cápák közt dobálta a víz. Minden olyan síkos volt. Gurult, csúszott, nagyokat esett egy-egy hullámhegyről. Egy cápa feléje tartott, feje egészen az ő fejéhez ért s ekkor az egyetemen látott szőke, göndörfürtű fejjé változott, aminek rózsás, húsos ajkai az övére tapadtak... igen izgatott lett. Gyertyát gyújtott és vizet ivott. Mikor a sötétség újra ráfeküdt, hamarabb végzett vele az álom.

Reggel éppen olyan fáradtan kelt, mint ahogy feküdt. így ment ez két hónapja, amióta elindult hazulról, hogy Oroszországba jöjjön.

Még félálomban volt, mikor beért az egyetem nagy előcsarnokába, ahol Csulkij úr tisztelettel üdvözölte, hozzá csatlakozott és irányította közös menetüket.

Csulkij úr, a tolsztojánus, bőven elmagyarázta a tartományra s a városra vonatkozó hasznos tudnivalókat. Elvitte Kömlődit lóvasúton a Volga-kikötőhöz, kocsin az iparos és kereskedő városrészbe, a tatár negyedbe, a kormányzói palotába s végül a Mária-templomba.

- No, nézd, mondta a magántanár úr, a Szőke. A tegnapi szőke. Térdepel.

Aranyhaja körülgöndörödte csúnya kis arcát, amit csodálkozva emelt a mellette elkongó léptek tulajdonosaira.

- Kár, hogy nem szép az arca, gondolta a tanár.

- Nézze Goszpagyin Gavrila Gavrilovics Kömlődi, nézze, ez a faragott szék még 1774 előtti. Ez kikerülte a Pugacsev tűzvészét, szólt Csulkij úr.

- Mondja, ugyan, Csulkij úr, ki ez a lány, Ismeri?

- Ki? Ja? - szólt megfordulva Csulkij, - Derzsavin Szonyuska, egyetemi hallgató. Az apja valami öreg tábornok. Kint laknak a tatár részben. Ott olcsóbb.

- Igen érdekel a kisasszony. Értelmesnek és szorgalmasnak látszik, fordított jezsuita mód Kömlődi a beszéd tengelyét.

- Sokat ül az egyetemen, aligha tanul.

- Ön cinikus.

- Ne-em.

Másnap délelőtt az egyetemen látta Derzsavin Szonyuska kisasszonyt. Este találkozott vele az utcán. Harmadnap újra az egyetemen, délután az egyetemi könyvtárban. Szombaton az Archeológiai társaság ülésén, vasárnap délelőtt a templomban.

- Hogy van az, hogy ezt a lányt akárhányszor látom, mindig a közelemben bukkan föl, érdekes véletlen.

Vékony lábszáraira nézett s a következő gondolatát már elfojtotta.

Hétfőn délelőtt tizenegy órakor sietve robogott be az egyetemi könyvtárba Kömlődi tanár úr és lázasan kérte Munkácsi Bernát Árja és kaukázusi elemek a magyarban című művét.

- Kézben van, uram, szólt a szolga.

A tanár úr lábujjhegyen végigrecsegtette cipőit a termen, megnézni, hogy ugyan vajon ki olvassa a könyvtárnak ő általa adományozott művet.

- Okvetlen kell... nem tudom folytatni... meg kell néznem benne valamit... hopp! megint... Derzsavin kisasszony... fogadni mernék, ő olvassa... pedig nem érti... nem tud magyarul...

Odament a nőcskéhez, megszólította, bemutatkozott, elkérte a könyvet egy pillanatra. Szonyuska le sem ült többet, mondta, hogy ő haza megy, olvassa csak a tanár úr könyvet. Köszönt, ment. Léptek, ajtónyílás, csukás. Csend.

A tanár úr már el is felejtette a tábornok leányát s hamarosan kilapozván, amit keresett, egy-két kriksz-kraksz papírra vetése után ott hagyta a könyvet az asztalon és elsietett.

- No lám, Derzsavin kisasszony, ön az, szólt visszafordulva a lépcsőkön az alakhoz, aki mellett el akart rohanni. Hova tetszik?

- Hazamegyek, uram, mama vár.

- Kedves, gondolta Kömlődi. Hopp, igaz! Ha szabad, önnel megyek. Ön a tavon túl lakik. Nekem is ott van dolgom a dzsámi könyvtárában. Tegnapelőtt találtam ott egy kéziratos cseremisz nyelvtant. Arról írtam ma reggel otthon, amikor kezembe került egy jegyzetem Munkácsi művéből. A két adat nem passzolt. Munkácsi tévedhetett, gondoltam és besiettem a könyvtárba. Most visszamegyek a főmecset könyvtárába még egyszer összevetni a két forrást.

- Gavrila Gavrilovics, ön igen nagy alapossággal dolgozik.

- No, ja. Igen. Hát mit csináljak?

Derzsavin kisasszony lesütötte a szemét s két vékony kis zsemle mellecskéje tőle telhetőleg lihegve föl-le járt. A tanár úr ránézett, bizonytalanul tekingetett körül:

- Dolgozom. Szép pálya vár rám. Ez csak a kezdet és igen kell igyekeznünk. Nagyon.

Szonyuska ráemelte a szemét.

- Úgy-e furcsa, kisasszony, hogy én így beszélek, de megszoktam, hogy a nőkkel bizalmas legyek. Az anyuskám volt egyetlen barátom... Nehéz az embernek leszokni erről.

- Ó, a tanár úr csak beszéljen, beszélhet. Van egy ő... egy bátyám, aki éppen így van velem, én vagyok egyetlen barátnője. Nekem mondja el a szerelmeit. igen.

- Odáig nem fogok menni.

A kisasszony műértő diszkrétséggel mosolygott.

- Ne gondolja, kisasszony. Kevés bajom volt a nőkkel. nem ajánlatos a közelükbe férkőzni.

- Ó, Gavrila Gavrilovics...

(- Már másodszor szólít így! Honnan tudja, hogy az apámat is Gábornak hívják? töprengett a tanár úr.)

- ...ön, szólt nemes lendülettel a szőke, nem ismeri a nőket, ha így beszél róluk. nem akarom legyalázni a nemzetét, de ha ott talán olyanok is, - amit nem hiszek, - egészen más az orosz nő.

- Mondja, kisasszony, ismeri ön Csulkij urat?

- Igen, úgy, szólt kissé meghökkenve a lány. Miért kérdi? s hirtelen a templomi jelenetre gondolt, amikor Csulkij nem köszönt neki, amire Csulkij úrnak megvolt a maga alapos oka.

- Ugyan, kérem, miért nevez ön engem Gavrila Gavrilovicsnak? Csulkij mondta?

- Nem, nem, élénkült fel őnagysága. Ismerem az apja nevét.

- Hogy? Ho-ogyan?

- Olvastam egy cikkét a pétervári császári akadémia Mémoires-jaiban.

Kömlődi álla-esetten emlékezett rá, hogy az apja csakugyan irogatott ungvári tanár korában a ruthénekről az Izvestijába.

- De mégis, honnan tudta, hogy a fia vagyok?

- Gondoltam. Teljesen egyező két név... ő igen okosan irt...

Kömlődi jókedvű lett.

A kisasszony álmatag.

- Itt lakunk, tanár úr. A viszontlátásra.

- Viszontlátásra... holnap.

Derzsavin kisasszony hátrafordult a kapuból s bizalmasan, szeretettel biccentgette meg loknis fejét és eltűnt.

Kömlődi elkezdett káromkodni, az apja istenét, kutyanyavalyáját idézgetni:

- Miért mondtam, hogy holnap? Azt hiszi, hogy futok utána s a nyakamba varrja hirtelen magát. Juj! - kedves kis mucus... illetőleg olyan nemes... Csak nem értem, hogy mi volt avval a Csulkijjal... No, csak az kéne tetejébe, hogy rám varrja magát a kisasszony. Hát mért félek? El tudom tartani... De hátha megcsal...

Kömlődi Gábor a lábaira nézett és következő gondolatát elfojtotta.

- Hanem az igazán érdekes az öregem cikkével. Honnan jött rá?

És meg volt elégedve.

- Ahh! Vigyáznom kell. A Szonyuskát... milyen kedvesen hangzik, mosolygott a tanár úr, ...mégse vehetném el. Nem. Fiatal is, szebb is, mint én. Katona az apja hozzá. Katona-lány! Nem, nem. Holnap majd úgy teszek, mintha sürgős dolgom lenne. nem veszem észre előadás alatt s utána meg gyorsan elszaladok a könyvtárba.

Mikor a dzsámiból visszajött, benézett a Szonyuskáék ablakán. A lány a nyitott ablaknál port törölt és bús orosz nótát dúdolt. A tanár úr kozmás vére felbizsergett.

Gyorsan elfordította a fejét.

Keddi előadását Kömlődi lázasan bár, de végig hápogta. Zavarba hozta mindjárt az elején Szonyuska, aki egyszer rádobta a tekintetét érzelmesen, kemény érdeklődéssel az arcára s nem vette le onnan óra végéig. Zavarta az is, hogy a kisasszony társnői ellenkezően mind a padra hajoltan jegyeztek, míg az utolsó padokban viharos röhej lappangott a váltakozva vörös és sápadt, víg és komoly filozopter-arcok mögött.

Örült, amikor befejezte és berohanhatott a tanári szobába.

Egy szokott osztrák-magyar mozdulattal a nadrágjához vitte kezét s ujjai egy gombot tapintottak...

- Jesszusmárja! és sietve javította meg a hibát, a gyors öltözködés átkát. Hát persze, hogy röhögtek, hát persze, hogy nem mertek rám nézni. De a Szonyuska meg se látta, mindig csak az arcomra nézett. Az igazi, jó hallgató mindig csak a tanár arcát nézi. Szonyuskának, úgy látszik, se a romlottság, se a tanárgúnyolás nem kenyere.

Kopogtak.

- Szabad!

- Bocsánat, hogy a fárasztó előadás után zavarom a tanár urat, de egy felvilágosításra lenne szükségem, nyitott be szerényen Derzsavin kisasszony.

- Kérem, tessék, igen szívesen.

- Én most az ó-szlovén nyelvvel foglalkozom, ahol bizonyos nyelvi tények igen megragadták a figyelmemet. Úgy gondolom, hogy Volf György állítása, hogy a magyarok a velencei olasz papoktól tanulták az írást, tarthatatlan.

- Igen helyes, kisasszony. Melich János, nagy nyelv-historikusunk kimutatta, hogy mi az ó-szlovénektől tanultunk írni. Ez ma az általánosan elfogadott nézet. Csak az lep meg, hogy erre ön rájött.

- Ó, dehogy, távolról sem. Csak megakadt a figyelmem bizonyos dolgokon.

- Legalább is azon az úton volt, hogy önállóan rájöjjön.

- Nem lenne szíves, tanár úr, ideadni a Melich könyvét...

- Hát ön tudja, hogy könyvben van megírva, és nem cikkben? bizalmatlankodott a tanár úr.

- Gondolom, hogy ilyen nagy horderejű felfedezés csak könyvben tárgyalható méltóképp, mondja biztonsággal a szőke.

- Majd elhozom jövő csütörtökön. Tudniillik holnapután nem tartok előadást, mert elutazom a nizsnij-novgorodi cseremisz-telepre tanulmányaim végett. Egy kis monográfiát írok róluk a Finn-ugor Nyelvtudományi Közlemények számára.

- Kár, hogy előbb nem kaphatom meg, igazán kár.

És szinte könnybe lábadt a Szonyuska szeme.

- Igen sajnálom, kisasszony, de tán nem lesz késő akkor se.

Szonyuska kezet nyújtott ezalatt s Kömlődi zavarában a szokottnál tovább rázta, szorongatta a puhának vélt kezecskét, amitől is őnagysága lángvörös arccal távozott - comme qui dirait enchantée.

Kömlődi tanár úr azonban a hét leteltével sürgönyileg mentette ki magát a dékánnál, mert értékes nyelvi nyomok tovább vezették Szimbirszkbe, s előre jelentette, hogy onnan meg a vjatkai kormányzóság cseremiszeit fogja meglátogatni.

Kömlődi Gábor tanár úr teljes hat hetet szentelt a Herodotos említette "feketegubások" nyelvének kutatására. Külön elméletet állított fel a szimbirszki és nizsnij-novgorodi telepek keletkezéséről s tisztázta az erdei, hegyi és keleti nyelvjárások összefüggését és keletkezését. Csinos kis csermísz szöveg-gyűjteményt írt össze. Általában eddigi ismereteinket tisztázta, javította, rendszerezte. Úgy tekintette immár magát, mint a "cseremisz nyelvtan apjá"-t.

Végre visszatért.

Amint etnografikus gyűjtéstől duzzadó sárga bőrkofferei közt csücsülve elhajtatott az egyetem előtt, megpillantotta Derzsavin kisasszonyt, ki sápadt arccal, lassú léptekkel éppen abban a pillanatban lépett ki az alma mater kapuján.

- Milyen sápadt, gondolta és nagyot köszönt.

Szonyuska mártíri, szeretet sugárzó, hervadt mosollyal válaszolt.

Másnap, szombaton, előadása közben nem állhatta meg, hogy a magyar-l deverbális frekventatív képző tárgyalásánál, ami tudvalevően megvan a cseremiszben is, egy kissé bővebben ne térjen ki friss tapasztalatainak megbeszélésére. Hallgatósága csak úgy csurgott az érdeklődés izzadságától. S óra végén Derzsavin Szonyuska kisasszony a hallgatónők nevében egy tizennyolc fehér rózsából álló csokrot nyújtott át a rettenthetetlen kutatónak, aki majdnem rosszul lett az izgatottságtól és az örömtől.

Remegő ínnal támolygott vissza a tanári szobába, ahol cigarettájából idegesen kirántott hatalmas slukkokra ruházta át izgatottságának legalább egy részét.

Kopogtak.

- Tessék, tessék, harsánykodott a tanár úr hangja.

Derzsavin kisasszony kerekre nyitott, mély tüzű, hisztérikus szemmel, sápadt arccal és egy körömfeketényire roskatagon lépett be a terembe.

- Tanár úr, bocsánat, most már remélem...

- Igen, igen, okvetlenül, kisasszony...

- Ha ön is arra gondol, amire én,...!

- Igen, a Melich könyvét...

- A könyvet, igen, a könyvet... szólt Szonyuska láthatóan keserűen és kiábrándulva. Elsimított az arcán, úgy látszik, bántó gondolatok elűzése végett és szólt: - Beszéljünk másról.

Kömlődi nem tudta, mibe kezdjen, sejtett valamit, amit maga előtt sem mert bevallani. Körül-körülnézett és támaszt keresett az asztal szélén. Keze a virághoz ért, eszébe jutott, hogy Derzsavin kisasszony rövid köszöntőjében nyomatékkal említette, hogy éppen tizennyolc szál rózsát adnak neki. Meg volt mentve.

- Mondja, kisasszony, mért éppen tizennyolc szál?

- Mert három nyelvjárása van a cseremisznek s ön hat hétig volt oda.

- És háromszor hat az tizennyolc, mondta bután, kórságos mosollyal és meghatva a tanár úr. Hát önök megszámolták távollétem heteit?

- Vannak, akik a napjait is, sóhajtá Szonyuska és félig elfordult.

- Szép önöktől, mindnyájuktól, igyekezett Kömlődi a többes szám pártfogása alá bújni a szőke lágy szíve elől.

- Nem akarom tovább zavarni. Még csak egy üzenetem, illetőleg kérésem van átadandó. Én nagyon ellen voltam a dolognak, (s ne csodálkozzék, hogy ezt így önnek szemébe mondom, Gavrila Gavrilovics) mondtam, hogy félreértésre adhatna okot, de az apám nem tágított, szegény, aki már nem tudja elhagyni a lakást, unszolt, hogy hívjam meg önt nevében holnap délutánra teára. Apám tudniillik szenvedélyes etnográfusa a birodalom pogány lakosainak, s mivel ön most hosszabb időt töltött a jórészt még pogány cseremiszek közt, biztosan új adatokkal szolgálhatna neki. Ha nem tekinti a tanár úr ezt a megivást tolakodásnak, alkalmatlankodásnak, a történtek dacára is, én is igen szívesen fogom látni otthonunkban. Az ég önnel, Gavrila Gavrilovics.

Szonyuska elsuhogott halkan, bánatosan.

Kömlődi előbb kipirult arccal bámult a távozó után, de hamar magához tért, káromkodott, toporzékolt.

- Nem megyek el, nem fogok elmenni, rivallta a tizennyolc szál rózsának, amiknek fejeit dühösen vagdosta a poros, hamus, tintafoltos asztalhoz.

Aznap nem vacsorázott. Sokat dohányzott. Nem gondolt semmire. Félt. Látta magát, mint akarata ellenére a Szonyuska férjét, amint egy kulcslukon benéz egy szobába, ahol egy hatalmas fiatal szőke úr öleli magához a Szonyuska meztelen testét. Brrr! nem tudott ettől a látványtól megszabadulni.

Éjjel nem aludt. Későn ébredt. Olyan étvággyal reggelizett, mint egy farkas. Következésképpen nem ebédelt. Délután sétált, kocsizott, és pont hatkor beállított a tábornok úr portájára.

Egy szurtos, széles pofacsontú cseléd vezette egy fafolyosón át a dolgozóba, ahol egy ideig egyedül tanakodott a szőnyegek, kerevetek, modern és régi, orosz, kaukázusi, török fegyverek, papundekli-címerek, ágyúgolyóból, puska alkatrészekből készült dohány- és hamutartók, nippek, nehezékek közt.

Egy percig azt hitte magáról, hogy színpadon áll, övé a jelenet, de elfelejtette hirtelen a mondanivalóját.

Szinte jól esett neki, mikor megpillantotta térdig érő, dupla gombos katona kabátjában a belépő tábornokot, akinek második gomblyukában egy csinos kis szalagcsokron érdemkereszt lógott. Az öregnek jó nagy, kerek, kopasz feje, rövid nyaka, fehér bajusza, két ágba simított teljes szakálla, nagy, vaskos, izmos orra és hájfüggönyös apró szürke szemei voltak. gallérját teljesen elfedte a hatalmas ősz szakáll.

- Isten hozta házamban, Gavrila Gavrilovics Kömlődi tanár úr. isten hozta.

Ezzel előrelépett a tisztes úr és láthatóvá lett mögötte leánya, aki egyszerű egybeszabott ruhát és kötényt viselt. Minden díszét egy kézimunka kosár alkotta.

Mindhárman letelepedtek a kölcsönös kézfogás és udvariaskodás után.

Az öreg úr minden további okoskodás kikerülésével belefogott egyenesen élete történetének elmesélésébe.

Kömlődi alig hallgatott rá, folyton az ablakba húzódott Szonyuskára pislantgatott azt hívén, hogy senki se veszi észre, közben megütötte fülét egy-egy szó: Kaukázus... 74 év... félig gyerek voltam... krimi háború... megint Kaukázus... Samil... Bariatinszkij tábornok... Gunib kastély... meleg nap volt... Anglia... az atyuska... Törökország... golyó... halál... Franciaország... meleg napunk volt... száz halott ötszáz sebesült...

Még vagy egy félóráig szepeghetett így az öreg úr, fokozatosan térve át modernebb időkre.

- Ahogy leestem a lovamról és utána két hónapig feküdtem, nyugdíjaztattam magamat s ide költöztem ebbe a tatáros városba, mert teljes életemben igen szerettem a tatár életet tanulmányozni.

- Kazán igen szép hely, vélekedett a tanár úr.

- Ó igen. nem csodálom, hogy ön éppen ezt a várost választotta letelepedési helyül.

- Ó, kérem, ami azt illeti...

- Bocsánat, hogy közbevágok, teljesen igazat adok önnek. Megválasztják rendes tanárnak, megnősül s öné a világ.

Kömlődi Szonyuskára nézett, aki fülig pirult s jobban a kézimunkájára görnyedt, amint az öreg elbeszélése alatt két zöld levelet és egy rózsaszín virágot hímzett ki a tanár úr megfigyelése szerint. Szonyuska visszapillantott. Az öreg úr előbb a lányára, aztán a vendégre nézett és bólogatott. Kömlődit majd felvetette a düh, hogy engedett a szeme a kíváncsiságnak s így alkalmat adott erre a pré-családi jelenetre.

Nyílt az ajtó s Kömlődi szemben találta magát a mamával. A mama egyszerű fekete ruhát és állandó jellegű mosolyt viselt. Máskülönben derékban kettéfűzött kövérségével hasonlított azokhoz a régen divatban volt házi szikvíz-gyártó háló üvegekhez, amik egy alsó nagyobb és egy felső kisebb üveggömbből állnak, amiket vékony, rövid nyak köt össze. A lágyság, meleg kedély, finomság úgy húzódott utána, mint egy uszály.

- Igen örülök, uram, hogy megtisztelt és jó szívvel látom egy kis teára.

Kölcsönös tanácstalanságban a sorrend felől, mégis csak átlötyögtek valahogy az ebédlőbe. Asztal felett a tábornok úr elkezdett érdeklődni a cseremiszek iránt. Kömlődi előbb makogott, hebegett, szólt egy-két mondatot s mikor látta, hogy csak rá figyel mindenki, beletüzelt és beszélt folyton és folyékonyan. Emlékei megelevenedtek előtte, látta őket, bőven le is írta, közben pedig mindenki és minden jó ismerősévé vált a nagy, hideg ebédlőben. A lámpa eltűnt s helyette Szonyuska két szeme ragyogott. Beszélt, beszélt és boldog volt. Azok meg hagyták.

Jó sokáig beszélt.

Egyszer csak magához tért, megnézte az óráját, felugrott, köszönt, hálálkodott, búcsúzott és elsietett.

Kedden órát tartott, mint rendesen, s a magyar nyelv magánhangzó-illeszkedéséről beszélt. Beszélt? Maga se tudta, mit. Zavarta, hogy Derzsavin kisasszony nem jelent meg. Csütörtökön szintén hiányzott a Szonyuska, aminek Kömlődi örült is, nem is.

Szombati óráján halálsápadtan jelent meg Derzsavin kisasszony. Azonban a sápadtság szakadozott volt, az arcán itt-ott található púdertorlaszok szerint. Óra után Kömlődi már várta a tanári szobában, várta, mint egy elemi csapást. Tudta, hogy jönni fog.

Kopogtak.

Kömlődi sietett ajtót nyitni.

- Mivel szolgálhatok, kisasszony? Hogy van a kedves papa és a mama? Remélem, jól? De mi baja?

- Uram, Gavrila Gavrilovics, adja vissza a nyugalmamat, szólt Szonyuska eddig nála nem tapasztalt hevességgel és határozottsággal.

- De Szonyuska... de Derzsavin kisasszony... Mi az? Hogy? Ugyan üljön le, tessék.

- Mondja, Gavrila, mért kínozzuk magunkat már annyi ideje? Miért?

Szonyuska fölnézett, de a plafon nem felelt.

- Én érzem, tudom, hogy ön szeret engem, Gavrila, ön is érzi rólam, hogy szeretem. Hát miért hallgatunk?

- Derzsavin kisasszony, szólt igen izgatottan Kömlődi, igaz, hogy önnel rokonszenvezek. Nem merem azt mondani, hogy szeretem.

- És miért nem?

- Mert azt hiszem, hogy még se szerelem az a nagyrabecsülés és tisztelet, amit ön iránt érzek.

- Ön csak áltatja magát. Hát mitől fél? Látja, én semmitől sem félek. Az egyetemen máris suttognak rólunk. De az engem nem érint. Dacolok mindenkivel...

- Suttognak? kérdi szorongva a tanár úr.

- ...mindennel - a szerelmemért! Miért nem vallja be, hogy szeret?

- Derzsavin kisasszony, amit ön mond, az iszonyúan felizgat. Ne beszéljünk őrültségeket, Szonyuska. Én magát... én...

- Hát miért ne vehetne feleségül? Önnek engem feleségül kell vennie, Gavrila. Egymást kerestük mi ősidők óta, - szólt a szőke tágra nyitott, mély tüzű szemmel közeledve Kömlődihez.

- Szonyuska... nem... nem lehet. Egy okos szót csak...!

- Mit törődik ön az ésszel, mikor én már rég eszemet vesztettem. Ön is azon a ponton van, Gavrila. Láttam, mindjárt először, hogy ön az enyém. Ön volt a férfi, a Férfi, és én sejtettem, hogy én leszek önnek a Nő, a neje, Gavrila.

Szonyuska még közelebb ment Kömlődihez. Melle a férfiéhoz ért. A tanár úr, aki fölött a testi és szellemi zavar hullámai már összecsaptak, aki már nem látott és nem gondolkozott tisztán, ettől az érintéstől magához tért. Hátrább lépett, megfogta a nő két kezét, a szeme közé nézett és mondta, amit a hirtelen felülkerekedett félelem, bizalmatlanság, gyávaság diktált neki:

- Szonyuska, igen, én is. De még nem lehet. Még nem biztos az állásom s magántanárságra nem... beláthatja, hogy nem... Eddig is dolgoztam, ezután is fogok. Igyekezni fogok elnyerni a rendes tanárságot. Ehhez idő kell. Hát igen, Szonyuska, én szeretem, s örülök, hogy ön is, de várnunk kell. Egy évet. igen, egy évet. Egy év múlva visszajön és ha akkor minden ennyiben lesz, mint ma, akkor komolyan beszélhetünk a dologról. És most menjen s igérje meg, hogy vigyázni fog a hírére. Már is soká voltunk egyedül.

Kömlődi körülnézett. Csakugyan egyedül voltak, csak egypár dékán vigyorgott le rájuk a falakról olajban.

Szonyuska sírt. Egy helyben állt és sírt kézbe temetett arccal. A két válla rengett, mintha mozgókép alak lett volna. Aztán megfordult, ment, az ajtónál megállt, leszárította könnyeit és hátrafordította a fejét.

- A viszontlátásra, Gavrila.

- Szonyuska!

Az ajtó becsukódott.

Kömlődi bután állt s igazán alig tudta, örüljön-e, hogy nem hagyta a nyakába akaszkodni a kisasszonyt, vagy kétségbeessen szomorú szerelmén.

Szonyuska pedig egyre szárogatta könnyeit lefelé a lépcsőkön. Odakint azonban erőt vette magán, gúnyos elhatározás vonalai játszottak összeharapott ajka körül és gyorsan igyekezett hazafelé.

A kaput berúgta a lábával. A könyveit levágta az asztalra és senkit se üdvözölt.

Ezt látva, a papa egy nagyot köpött, a mama keresztet vetett s a vasárnapi vendéglátásról eltávolított Jevgenyij grimaszokat vágott.

Szonyuska leült az asztalához és levelet írt:

"Édes Sztyepán. Belátom, hogy vétettem magam ellen és ön ellen, amikor az állatorvostan-hallgatók táncestélyén megengedtem, hogy Szergej Szergejevics főhadnagy megcsókolja a karomat. Oktalan kacérságból cselekedtem, hogy önt próbára tegyem. És óh jaj, a próba jobban sikerült, mint gondoltam volna: ön elhagyott. Bocsásson meg és én is megbocsátok önnek az azóta ellenem elkövetett vétkeiért, mint szent vallásunk parancsolja. Ránk feladatok várnak. "Dolgozzunk, míg mécsünk ki nem alszik", mint szellemeink közös világitó felhőoszlopa mondja.

Örökké az öné, ki még ma elvárja. Szonyuska."

A levél lepecsételése után kivett egy könyvet a fiókjából, magához hívta Jevgenyijt és mindkettőt átadta neki:

- A levelet elviszed Csulkijnak, a könyvvel pedig fölszaladsz az egyetemi könyvtárba, átadod Jakuskin úrnak s azt mondod: Norov úr itt küldi a kölcsön vett Melich János A szláv jövevényszavak című munkát és kéri a térítvényét. A térítvényt visszahozod nekem.

- Jól van, néném.

Ahogy a fiú kitette a lábát az ajtón, a papa s a mama odasiettek lányuk mellé s aggodalmasan kérdezték:

- No?

Szonyuska vállat vont.