Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám

NAGY ZOLTÁN: HIDAK

Nagyvizek felett szeretek állni,
Szeretek döngő hidakon járni,
Karfának dőlni, úgy nézni széjjel
Fekete vizen, fekete éjjel.

Most is, ha mélyen elnyom az álom,
Egyre a régi hidakat járom.
Döng a fahid; majd öblös kő-ivek
Sulyos nagy árnya feszül a viznek.
Vashidak lágyan ivelő rácsa
Könnyedén szökken egy partról másra;
Árnyéka reszket, mintha a vizre
Fekete fátyol vón kifeszitve.

S mélyen ott lent a hidak alatt
Egy-egy hajó hallgatva halad.
Elbóbiskolva, álmodva járják
utjuk sötét nagy vontató-bárkák,
Gabna-hajók, magvak koporsója.
- Holt magvak! Öblükben halomra szórva!
Éltek, kalászban himbáltak nyáron,
S usznak most holtan fekete áron...

Más hajó jön, feszülve a habnak.
Ég rajta két sor aranyló ablak.
Visszfényeik úgy csüngnek, mint rojtok,
Fenékig érő nehéz aranybojtok.
Néznek a vízbe zöld s piros lángok,
Hintve smaragd-port s rubin-szilánkot...
Elhalad... Messze sárgáll halványan,
Mint sárga rózsa az éj hajában.

Csendes a víz, mintha nem is folyna,
Mintha csak sűrübb éjszaka volna.
S vén tutajok, nem küzdve hínárral,
Egykedvűn, bölcsen usznak az árral.
Nincs köd, se szél, hab nem kavarog,
S uszik békén sötét folyam-háton
Az én sok nyugodt, csöndes barátom,
A tutajok, a bölcs tutajok...

Nagy vizek felett szeretek járni,
Szeretek magos hidakon állni...
Ám néha-napján fordul az álom,
Én vagyok, ki a vizeket járom.
Halkan csobog a hullám köröttem,
Nagy hidak rohannak magasan fölöttem.

Vagyok mély vizek csöndes hajója,
Holt magvak uszó bus koporsója.
Én hasitom sötét vizek szinét,
S hordom, fényemmel felgyujtva habját,
Vágyak rubintját, álmok smaragdját,
S gondolatok nehéz arany-diszét.

Mégis a legszebb akkor az álom,
Hogyha nem bántnak gondok, bajok,
S ismeretlen, sötét folyam-háton
Uszom holtan, mint sok bus barátom.
A tutajok, a vén tutajok.