Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: KÖZIZLÉS

Kollektív arcképkiállítások után, amikkel ügyes és népszerű megrendelés-gyűjtő festők olykor félbeszakítják a nagy csendet, a nagy fásultságot, elégtételt kell szolgáltatnunk a fotográfusoknak. Kezd érthetővé válni, hogy a fejlett, finom és kétségen kívül értékes lencsetechnika és előhívó technika miért ragaszkodik makacsul a művészet címéhez, miért száll szembe teljes tudományos apparátussal azokkal, akik olyan könnyelműek és művészi mivoltát kétségbe vonják. Bizony meddő ez a vita és a kitűnő szerszámokkal felszerelt, pontos, becsületes, előzékeny, mindenkit kifogástalanul kiszolgáló fotográfusoknak van igazuk.

Amíg művészi forradalom, impressionizmus és neo-impressionizmus, színhatások és anyagszerűség fölött - elintézett, megemésztett dolgok ezek - napirendre tértünk, mind ezek az állítólag diadalmasan beérkezett képek eladatlanul hevernek a műteremfalakon, ellenben hódolatra méltóan fellendült a festmények előállításának egészen speciális módja, felkapott és irigylésre méltó festő-egyéniségeket produkál és diadalmasan vetekszik a legjobb fényképész-műtermeknek forgalmával is, ízlésével is. A festőművészet e virágzó válfajának gondos áttanulmányozása után joggal követelheti a művész címét a fotográfia minden igazán avatott művelője, viszont nekünk le kell mondanunk arról a tévhitről, hogy az utolsó évtizedek lángoló talentumai immár diadalmasan, nyugalmasan trónolnak, miután felforgatták a burzsoá-érzelmeket.

Nem forgatták fel. A belváros drágább és jobbízlésű üzletei, a műtermek és a képkereskedők abból a néhány vásárló ezerből élnek, amely jelenvolt-rovatokból, bankok, vállalatok, politikai akciók, nagy üzletek beszámolóiból egészen könnyen nyilvántartható. Ők irányítják a divatot és ők szabják meg a közízlést és valahány megrendelésekkel elhalmozott festő kollektív kiállítása megnyílik, ők tolonganak a rikító falak között. Lelkes elragadtatással tolonganak. Ki-ki megtalálja a maga rokonát, családját, zsúrkirálynőjét, sőt önmagát is, a saját telt és jól fűzött idomait, drámai hősnő izzó szobor-testévé fokozva. Modern ez a művészet, tökéletesen modern. A Benczúrok, a Pilotik, a múlt század elejéről való öregek annyi joggal lenézett anyaghoz tapadásának, bársonyfestészetének, pózának semmi nyoma. Hiszen a bársony nem is divat többé és a modern művész mint anyagot legfeljebb a selymet méltatja figyelemre. Az anyag azonban mellékes. A fő a szín, a kolorit merész hatása. Tehát sárgák és lilák vonulnak föl, villannak át a derék háziasszonyoknak a köznapi életben többnyire sötét angol ruhába szorított idomain. Az arc, a szem a szokottnál jó néhány fokkal feljebb tekint. Démoni tűz villan elő a kitűnő családanya tekintetéből. Mozdulatai elárulják túlfűtött temperamentumát. Az enyhén gömbölyödő orrocska a merészségével vetekszik, mindamellett hasonlít a kép, a megszólalásig hasonlít. A nyak telt, gömbölyű formái leheletszerűen finomak, a szoknya alsó vége azonban erőteljes, zseniális ecsetrántásokkal a semmibe veszhet. A felfogás, a beállítás, a kidolgozás ugyanis modern, teljesen modern.

Annál érdekesebb, annál tanulmányozásra méltóbb ez a piktúra, mert alkotója nem ez, vagy az ünnepelt festő, akit, akiket ennélfogva egészen fölösleges is volna megnevezni, hanem maga az úgynevezett közízlés. Ízlése a művészet egyedül hivatott értékelőjének, a vásárló, sorsoló, jótékonykodó, művészeket kitartó néhány ezernek. A fotográfia technikai művészet. A lencsét nem lehet megvesztegetni, a lemez könyörtelen tükör. A kultúrember ízlése és pénze azonban kifog a fény, a vegytan, a fizika örök törvényein is és minél elsőbb rangu, minél hozzáértőbb a fotográfus, annál hajlékonyabban varázsol a modellből egy fokkal érdekesebb, finomabb, vonzóbb, vágykeltőbb lényt. A közízlés - pénzére csapva - legyőzte a fizikát. Hogyne győzné le azt a viaszlágyságú, benyomásokra kész valamit, azt a szeszélyes és okos embertől kormányzott valamit, amit művészi egyéniségnek szokás nevezni.

Fennmaradna az a kérdés, hogy a jómódú és - legyünk enyhék - cifraságok után vágyó közönség, amely ennek a sajátosan modern arcképfestésnek teret és életet ad, miért nem fordul - ismerve a technika szédületes fejlettségét - egyenesen fényképészműtermekhez? Hát miért nem fordul? - kérdezhetnénk kissé triviálisan felelet gyanánt. És csak félig-meddig fejtjük meg a rejtélyt a szokással, a divattal, a jelszavakkal, amik kötelezők; meg bizonyos gazdaságos előrelátással, amely bölcsen mérlegeli, hogy a fotográfus mellett még mindig kénytelen volna teheneket és paraszti tájrészleteket vásárolni, míg a szépen kifejlődött olajos és színes képmások iparának fejlesztésével minden artisztikus kötelezettség el van intézve.

Figyelemre és tanulmányozásra méltók az olajműipar ez egyre gyakrabban megismétlődő kollektív kirakatai. Műcsarnok, miénk, nemzetközi tárlat, grafikai kiállítás, mindezt a tulajdonképpeni fogyasztókon kívül állók akarása, ízlése, kedvtelése létesíti. Tiszteletreméltó, nemes kedvtelés, de nincsen ízlést és felvevőképességet mérő jelentősége. Képkedvelésünk, hogy ne mondjuk - ámbár nagyon illik ide ez az avuló kifejezés - műízlésünk irányát és fokát, értékét és fejlettségét az arcképkollekciók, a fotográfiába oltott zsenialitás, a démoni beállítás és modernül csillogó, lényegileg azonban felszínes, sarlatán, meg nem okolt visszataszító színattrakciók népszerűsége jelzi. Ez a közízlés. Ez a boldogulás ez a kenyér, ez a múlt és ez a belátható jövő. A legfinomabban átérzett, legfrissebb, legszebben csendülő színszenzációk előtt fájdalmas örömmel kell állnunk és nem szabad jótékony szélhámosságot űzni azzal, hogy egyéniség és forradalom, színpoézis és művészi felszabadulás, mindez már megértett, átérzett és diadalmasan beérkezett.