Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám

SALGÓ ERNŐ: AZ ELLENDRÁMA

Kezdetben voltak istenek és hősök, fúriák és más nem közönséges lények és a színdarabírók egymásután strófákba szedték viselt dolgaikat, - mindegyik ugyanazt a történetet, majdnem ugyanazzal a tisztelettel és körülbelül ugyanazzal a beosztással. Ezek versenydrámák voltak. Ma másként van a dolog és egyebek között más a sorrend is. Előbb van a darab és aztán következik a mythológia. Donnay megírja Retour de Jérusalem-et és nyomában kél a legenda, hogy kivégezte a zsidókat. Leleplezte cinikus bujaságukat, ártalmas nemzetietlenségüket, féktelen elbizakodottságukat és a destructiót, melyet a keresztény világban véghez visznek. Igen? - mondja Bernstein és megírja az Izrael-t. Ha Donnay lecsepülte a zsidókat, ő viszont üti az antisemitákat. És újra következik a legenda, hogy Bernstein leálcázta az antisemitismust. Kimutatta, hogy a zsidók a különbek, annyira, hogy az antisemiták csak akkor tudnak sikert érni, ha zsidó a vezérük. Ezek is versenyző darabok; de nem egymás mellett, hanem egymással szemben. Ellendrámák.

Különböztessük meg a legendát a darabtól, Donnay és Bernstein művét azoktól a hozzáfűzésektől, melyekkel a néző munkatársa lesz az írónak. Mindkét darabot meglehetősen gyors egymásutánban láttuk a Vígszínházban és mindkettőt körülbelül egyforma osztályzattal bocsáthatjuk utjára emlékeink között a feledés felé. Mert ha Donnay rosszhiszemű és elfogult, Bernstein viszont üres és mondanivaló nélkül szűkölködik; az egyikre haragszunk, mert visszaélt írói képességeivel, a másikat elutasítjuk, mert csak a színpadi spekulációt látjuk, ami pedig kettejük antagonismusát illeti, e mérkőzésben legfeljebb az az érdekes, hogy eltérően a klasszikus szabálytól: itt mindkét verekedő nyer. Már mint bőséges tantiéme-eket. Az ügy azonban épp oly elintézetlen marad, mint ahogy volt azelőtt. Mert könnyű az írónak aki azt írja, amit akar. Bizonyítékokra van szüksége? Csak tőle függ, hogy legyenek bizonyítékai. Annyi és olyan, amennyi és amilyen kell. Kieszel bizonyítékokat. De mit bizonyítanak ezek? Sőt még akkor is, ha a tanuk, kiket mozgósít, nem hamis tanuk, hanem véletlenül élő és az életből másolt emberek: mi következik a példából? A szigorú Kant még a legszélesebb empíriától is megtagadja a képességet, hogy általános érvényű leckével szolgáljon; miként szabadna tehát ily következés súlyával terhelni egyetlen egy esetet?

És mégis: a néző nem azt mondja, hogy Donnay vagy Bernstein emberei ilyenek meg ilyenek, hanem hogy ilyenek a zsidók és ilyenek az antisemiták. Az egyesben típust lát és a különös esetben egyetemes törvényt. Kissé a szerzők is így nézik a dolgot; de náluk könnyen érthető, hogy így tesznek. A legkedvezőbb magyarázatot véve: meggyőződést fejeznek ki és ez a meggyőződés nemcsak a szereplő X-re meg Y-ra vonatkozik, hanem inkább X és Y illusztrálásául szolgál az összesekre vonatkozó meggyőződésnek. Az író condenzál; egy alakba sűríti, amit számtalanról gondol; neki ez a módszere és nem lehet más módszere. A néző ellenben megfordítva cselekszik. Amit az író összesűrített: a néző széthígítja. Az író individiumot alkotott; a néző genusnak tekinti. A darab csak egy eset; a néző az összes esetek formulázását látja benne. Az író egyénit, műve specializál; a néző általánosít és egyetemes körfogatú ítéletet állapit meg. Ha nem gyanakodik az esetre nézve: korlátlan hitelességet tulajdonit neki. A megcáfolatlan részlet az egészet representálja számára.

E folyamat logikája, hogy mondjuk, csöppet se logikus; de psychológiája annál erősebben gyökeredzik a közönség psychéjában és elválaszthatatlan a hatás psychológiájától. A világ minden dolga között körülbelül a művészeti vagy irodalmi termék az, melyhez a legkevésbé van közünk, úgy értve, hogy létrejöttében és meglétében a legkevésbé tartozik reánk és mégis semmi sincs, amivel oly szoros kapcsolatban lennénk, mint azzal az eseménnyel, melyhez az író vagy a művész tanúnak hí bennünket. "Érdek nélkül való tetszés", - mondja a kanti aesthetika; holott valójában a legridegebb érdek dönti el tetszésünket. Az a merő önzés, mellyel a lejátszott vagy elbeszélt dolgokban egészben vagy töredékesen magunkra vagy szomszédainkra ismerünk és amellyel azokat magunkra vagy ismerőseinkre vonatkoztatjuk. A phaedrusi ajánlás: "Rólad szól a mese..." - minden mesére érvényes. Minden, amit érdemesnek tartunk a meghallgatásra, rólunk szól, - egyenesen rólunk, vagy kerülővel, már mint azokról, akikkel érintkezésben vagyunk. Semmi se esik oly távol tőlünk, hogy ébren bele ne álmodjuk magunkat és a legközelebbi is messze marad, ha folyamatába nem tudjuk behelyettesíteni magunkat. Objektív művészet a jelszó; de titokban az egocentrikus felfogás uralkodik rajtunk. És ezen át vezet az út ahhoz az általánosításhoz, mely valamely drámai konfliktus elintézését valamely kérdés elintézésévé fokozza. Magunk is részt veszünk a játékban, magunkra is vonatkoztatjuk, ami előttünk lejátszódik és amit magunkban és az egyes eset alapján megállapítunk, azt mindenekre és az összes esetekre érvényesítjük, - az íróval egyértelműen, ha egyezik velünk vagy elég erős a rábeszélő képessége; szemben vele és ellene, ha összeütközik felfogásunkkal vagy fogyatékos a suggeráló hatalma. Az általánosításnak ez a kulcsa: a magunk szubjektivitásának kiterjesztése, ellentétben a másik általánosítással: a tudományéval, melynek az abstractio a módszere. Ez a különös részletek lehántásával igyekszik megközelíteni az egyetemes törvényt, míg amaz a speciálisat emeli az általánosság magasságába. A csúcson találkoznak; mindkettő az átfoglaló érvényesség jegyét viseli, de hogy mily joggal az egyik és mily joggal a másik, - az minden vita nélkül is világos és ekként nézve az ellendráma semmi máshoz se méltó, csak éppen ahhoz, amely ellen irányul. Tévedés, mely tévesztéssel büntet egy másik tévesztést.