Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: RICHARD BEER-HOFMANN
Minden írás, még az olyan is, ami csak szép szavak összecsengéséből született, minden írás nagy kapuk felé vezet, a nagy kapuk felé, amiken nincsen átjárás. Minden írás nagy pillanatok felé visz, olyanok felé, amelyekben kilátás nyílik sötétlő örvények mélyére, örvényekére, amikbe bele kell szédülnünk valamikor, amikbe belezuhanni vágyódásunk egész életünk titkolt tartalma; amiket öntudatunk - ameddig csak lehet - kerültet velünk, de amik mégis minduntalan ott vannak lábaink előtt, hegyek csúcsáról megnyíló váratlan kilátások szédülései formájában, vagy mikor egy este ködében egyszerre elsüllyednek a körülöttünk illatozó rózsabokrok. Minden írás kérdések köré van felépítve és olyan a járása, hogy egyszerre, váratlanul és mégis kényszerítő erővel tudjon megállni egy szakadék szélén. És minden útja - és vigyen el bár buja pálmaligetek gazdagsága mellett és izzóan fehér liliommezőkön keresztül - minden útja csak oda fog vezetni a nagy szakadék szélén. És a formák legmélyebb értelme ez: elvezetni egy nagy elhallgatás nagy pillanatához és olyanná tenni az élet céltalanul tovairamló tarkaságát, mintha ilyen pillanatok kedvéért sietne csak. És csak mert sokféle hegyoldalakon keresztül lehet megközelíteni a szakadékot, csak mert más-más álmélkodásokból buggyannak fel a kérdéseink, csak ezért különbözők az írások is. És mert egy tájból csak egy út vezet mégis a csúcsok felé, csak ezért szükségszerűek a formák. Egy kérdés és körülötte az élet; egy elhallgatás és körülötte és előtte és mögötte a zúgás, a lárma, a zene, a mindennek éneke: ez a forma.
És mégis - persze talán csak ma - az emberi és a forma, ez minden művészet centrális problémája. Igaz: azért lehetett csak művészet - ha szabad évezredek óta meglévőkkel és évezredek viharaiban eredetüktől talán idegenekké nőttekkel szemben okokat kérdezni - azért lehet csak értelme az írás művészetének, mert ezeket a nagy pillanatokat megadhatja nekünk. Csak miattuk életérték nekünk a művészet, csak úgy mint az erdő, a hegyek, az emberek, a magunk lelke, de komplikáltabban, mélyebben, közelebb és mégis távolabb ezeknél, hidegebb objectivitásban az életünkkel szemben és mégis szorosabban belesimulva annak örök melódiájába. Csak ezekért, csak mert emberi és annyira, amennyiben emberi. És a forma? Voltak idők, mikor, ha valaki közülünk odaléphetett volna ezzel a kérdéssel, azt kérdezték volna tőle: hát van más is? Voltak idők - hisszük, hogy voltak - amikor az, amit ma formának nevezünk és lázas tudatossággal keresünk és mint egyetlen maradandót hideg extasisokban markolunk ki a folyton változóból, voltak idők, mikor ez a megnyilatkozás természetes nyelve volt csupán, a kitörő sikolyok nem akadályozottsága, a vonagló mozdulatok közvetlen energiája. Amikor nem kérdezték még, hogy az az és nem választották el sem az anyagtól, sem az élettől és nem is tudták, hogy másvalami, mint azok; amikor nem volt egyéb, mint két egyfajta lélek - a költő és a közönsége - egymás megértésének legegyszerűbb módja, legrövidebb útja. Ma problémává lett ez is.
Elméletileg felfoghatatlan az egész konfliktus. Ha gondolkodunk a formáról és értelmet akarunk adni az őt jelző szónak, csak ez lehet: a legrövidebb út, a legegyszerűbb mód a legerősebb, a legmaradandóbb kifejezésre és - azt érezzük, hogy ezek az analógiák is megerősítenek egy kissé - a mechanika aranyszabályára gondolunk és a nemzetgazdaságtan egy igazságára, arra, hogy mindennek tendenciája a legkisebb erőpazarlással a legnagyobb eredményeket elérni. És mégis van konfliktus, tudjuk, hogy van. Tudjuk, hogy vannak művészek, akik számára a forma a közvetlen realitás és műveikből, mintha valahogyan kicsúszott volna az élet; akik csak a célt adják és azt megadják, de mi kielégítetlenek maradunk mégis, mert a célnak csak megérkezés volta ad szépséget, csak az hogy hosszú nehéz útnak várva várt vége; (mondhatnám így is - csak más szempontból: csak az utat adják ezek és nem a megérkezést, pedig...) És vannak művészek, akik lelkének túláradó gazdagsága béklyónak érez minden kötöttséget és nem lévén serlegeik, amikbe töltsék, üres páraként tűnik a semmibe gazdag szüreteik aranyló bora és bánatos fejlehajtással mondanak le a tökéletességről, és félig készen esik ki rezignált, fáradt kezeikből, aminek nem adatott meg, hogy valaha elkészüljön. Ahogy a nagy formát tudó Hebbel írta magáról egyszer: "Meine Stücke haben zu viel Eingeweide, die der andern zu viel Haut."
A gazdagság és a forma: talán így is lehet ezt a kérdést feltenni; így: miről szabad és miről kell lemondani a forma kedvéért? És le kell mondani csakugyan? Miért? Talán, mert a formák nem a mi életünkből nőttek ki és nagy művészietlensége és a benne uralkodó teljes anarchia miatt az oly bizonytalan és gyenge lett, hogy nem bírja a maga szükségletei számára megközelítően sem alkalmassá gyúrni azt, ami a formákból az időkkel változhat és aminek átváltoznia kell is, hogy eleven művészet jöhessen létre. Így ma, vagy abstract forma létezik csak, olyan, amely a művészeten való gondolkodásnak, a régi, nagy művek lelkes nézésének és titkaik ellesésének eredménye, mely így nem foglalhatja magába a mi életünk különösségeit és csak ma létező szépségeit és gazdagságait. Vagy egyáltalában nincsen forma és, ami hat, az élmények közösségének erejével hat csupán és megérthetetlen lesz rögtön, mihelyt eltűnt ez a közösség. Talán ezért van ez így, de bizonyos, hogy ez ma konfliktus és bizonyos, hogy az igazán nagy időkben nem volt az; hogy a legszemélyesebb líra közvetlenül revelálódhatott görög tragédiákban és a legnagyobb tarkaság és gazdagság sem robbantotta széjjel a quattrocento nagy kompozícióit - és a régebbieket persze még kevésbé.
Tehát: ma vannak írások, amik formájukkal hatnak és vannak, amik annak ellenére és sokak számára az a kérdés (és mindenki számára az kellene, hogy legyen): lehet-e itt mégis harmóniát találni? Más szóval: van-e, lehet-e mai stílus? Lehet-e olyat megragadni és úgy, lényegként a forma-abstractióból, amiből nem csordul ki a ma élete? Lehet-e örök időkre maradandóvá tenni a mi pillanataink holnap talán már nem létező színét, illatát, hímporát és - tőlünk is felismeretlenül bár - annak talán legbenső lényegét?