Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám

HATVANY LAJOS: GASTON BOISSIER

Cicero sohse volt kemény támadók híján, de dörgő hatalmú hangjával túlharsogta mindannyiát. Mégis körülbelül 50 évvel ezelőtt nagyon keservesen volt sora, csakugyan úgy látszott, mintha hosszú periódusainak, melyek dallamosan gördültek két évezreden keresztül, ütött volna halálos órájuk. Nemcsak gondolatai és művei, hanem tettei is, mint hiú szófia beszéd, összeomlottak hegyesre csiszolt támadó mondatocskák ostroma előtt, melyeket egy hatalmas vetélytárs hajított feléje. Ez a posthumus ellensége pedig nem parlamentisták között támadt, sőt ott sem ahol az ember gondolná, ügyvéd és író kollégái között, hanem csudálatosképpen épp a legkevésbé hivatott helyen, a legkevésbé hivatott emberek között, filológiai szemináriumban, német tudósok közül, Mommsen Theodor személyében. Tarthatta eléje a sokoldalú római akármelyik oldalát, sorra ostrom alá vette a német tudós mindegyiket, míg szegény végképp legyőzve terült el a porondon. Hiába emelte most már a kedves, finom ember kopasz fejét még egy utolsó replikára, a hatalmas, bősz tanár szánalom és kegyelem nélkül elnyomta, kikiáltván az összegyűlt tömeg előtt: Cicero fráziskovács, rossz ügyvéd, üresfejű és pozőr. A tömeg pedig örvendett bálványa ledőltén.

Mindezzel világért sem azt akarom mondani, hogy Mommsen igaztalan lett volna. Nem egyéb ez, mint a germán egészséges protestálása az atticismus ellen. A természet hangjáé az emfázis ellen, a líráé a retorika, a formátlan bensőségé a formateljes manier ellen. De meg vala írva, hogy Cicero nyomorúságának épp e napjaiban tűnjön fel egy fiatal provanszáli, kinek jutott egy maradék Cicero előkelő örökéből, abból a nagy munkával átdolgozott és mégis könnyű, ügyes, szépen csengő prózából - és vele a rómaiaknak egy új szellemrokon védője akadt. Valóban Boissier Ciceroban csak azt a fajta embert védi, melyhez maga is tartozik. A halhatatlanoknak ez a tudós doyenje, szellemes, de pompázó beszédeivel, melyekre majd egy évforduló, majd egy beszámoló, sőt az erénydíj kiosztása is, adhatott alkalmat, polgárian elegáns, hiú és szeretetreméltó modorával, ahogyan azt csak egy selfmademan egyesítheti magában, gyakran emlékeztet az arpinumi homo novus naiv ambíciójára és nagyméretű kicsinyességeire. Mégis kockáztatott volna a mi akadémikusunkat későszültöt rómainak nevezni. Sőt inkább Cicero volt párizsi Páris előtt és francia Franciaországnak előtte. Szalonembere volt ő a fórumnak, ahol a malícia a szintérhez mérten pátosszá nő, a csevegés nagyszabású szónoklattá voltozik és titkon értő hölgyek bólongató susogása helyett, a szónoknak vad tömegek ezerarcú tetszése felel.

Mikor Mommsen Cicerónak - a szobatudósok legnagyobbika, a világfiak legnagyobbikának - hadat üzent, csak természetes volt, hogy a "bonton" mindenkori hazájából jött mentősegítője. Hogy Boissier úr ő tudóssága az életben is világfi volt-e, azt nem tudom - mint író bizonyára az.

Boissier, saját íróságára is jellemzően a következőket mondja Cicero leveleiről: "Írni bizonyos erőfeszítéssel jár, kényszer kell hozzá, hogy elérjünk valamit ebben a mesterségben és tetszeni vágy, hogy kényszeríthessük magunkat." Boissier művészete épp abból áll, hogy sima prózájában az erőfeszítésnek nyoma sincs. Azt se felejtsük el, hogy az ő esetében ez az erőfeszítés kétszeres volt, - mert nála az olvasás munkája járt az írásé előtt!

Bizonyára magában véve sem könnyű a végtelen Cicerot végig olvasni és aztán frissen a fáradság legkisebb jele nélkül feldolgozni a módszeresen gyűjtött és pontosan megszitált anyagot, hát még milyen nehezére eshetett egyéb munkái számára a fakó krónikásokat és retorokat, a dekadens ó-kor lapos termékeit beszedni. De olvassuk csak Boissier könyvét a Pogányság alkonyáról, hogy meggyőződjünk, milyen ügyesen sikerül neki, ama kimerült, kusza irodalom néhány érdekes részletét eleven csoportokban elénk állítani.

Neki ugyanis nagymértékben megvolt az a sajátossága, amit a gall irodalom általános vonásaképp kiemel Sulpicius Severus Gallus íróban: "az a képesség, hogy mindenki értette, mindenki élvezte és ennélfogva olvasottá váljék." - A metrikának, a topográfiának, a vallástörténetnek, a római jognak legbonyolultabb kérdéseit magyarázza meg mindig ugyanegyformán, átlátszó prózával. Hogy előadásának egyenletes folyását meg ne zavarja, annyira kordában tartja magát ez a szellemes író, hogy legtalálóbb megjegyzéseinek is lehetőleg fel nem tűnő formát ad. És a pedantériától való félelem valósággal találékonnyá teszi, hogy legtudományosabb műveiben elrejtse a tudósságot. Nagyon jellemző Boissiere, Horatiusról irt kis tanulmánya. Látszólag csupán az volt a szándéka, hogy Horatius villája fekvésének kérdését oldja meg, de tulajdonképpen ez a kacér összefoglalás csak keretül szolgált a költő egyéniségéről és költészetéről vázolt legvonzóbb és egyszersmind legalaposabb essaynek. Míg követi kósza útjait azoknak a furcsa figuráknak, akik életüket ezen poéta alak megtalálásának szentelték - kivált a mulatságos Capmartin de Chaupy nyomdokát, kinek buzgalma lovára is ráragadt, úgyhogy az római régiségek előtt már magától is megállt - addig, mint csak úgy mellesleg sikerül neki az augusztusi irodalomnak egész történelmét megrajzolni.

A céhnek bizonyára igaza van, mikor Boissiernak szemére veti, hogy nem valódi kutató, hanem csupán író volt, mivelhogy az ő egyszerű rajzaiban a kutatás szerszámait, a munkának nagy sok járulékait ízlésesen eltünteti. Még is inkább tagadhatná meg tőle az irodalom a művész nevet, mert munkáiban minden elevenségük és gráciájuk mellett éppen a személyes íz, az összefoglaló alapeszme hiányzik. A kutatás terén sok új leletre akadt, sőt merész volt bizonyos részleteket új szempontból nézni, de nincs szál, mely igazán összefűzze laza, inkább csak összecsevegett, mint nagy egységgé összekapcsolt anyagát Ám ha összehasonlítjuk Boissiernek képeit a római kultúráról, avval a tényhalmazzal, mely filológusok szakmunkáiban pld. a Friedlälander: Római kultúrtörténetében, Mommsen - Marquardt: Privataltertümerjeiben van felvillázva, úgy Boissier valósággal művésznek látszik. Viszont egy pillantás Nietzschenek, Paternek, vagy Burckhardtnak ókori tanulmányaiba elegendő, hogy világossá tegye a különbséget bármennyire átfinomult tudósság és valódi kritikai művészet között. A tudós nem jut tovább a tények felfedezésénél és megállapításánál, míg a művész felhasználja azokat, hogy bennük magát kifejezze. Boissier megállt a megtalálásnál és minden más filológustól csak abban különbözik, hogy leleteit világosan rendezi és mulattatóan leírni tudta. Akár mintha csak a hagyományos jó francia próza egyszer véletlenül az antik világtárgyaira és alakjaira ömlött volna rá. A császár korabeli gallus retoriskolákról megjegyzi Boissier, hogy a tartózkodásnak bizonyos képességeiben tűntek ki, "mely képességek ebben az országban mindig nagy sikerűek, amiért is írói inkább egyenletes csiszoltságra, mint eredetiségre törekszenek. Úgy látszik mintha Boissier is az egyenletes csiszoltságnak ebből az iskoláiból hozta volna mindig sikert biztosító tartózkodását. Váltságul a hiányzó eredetiségért azt a tehetséget kapta, hogy vidám tekintetet függesztve az emberekre élesen megfigyelni s mégis szívükbe hízelegni, sőt elragadni tudja őket. Bizony ebben is igazi gallus. Ezen életbölcsesség eredményeképpen embereket és szándékokat képes látni ott, ahol mások csak könyveket és szavakat látnak. Ő volt az, aki Vergiliusból kihámozta az udvari poétát és egy tapintatos, okos cikkben megmutatta, hol és hogyan sikerült az epikusnak uralkodóját és annak nemzetségét dicsőíteni, nemcsak elbujtatott célzásokban, hanem az Aeneisnek egész alapozásában és felépítésében. A hallgatódzásnak, figyelésnek, tapogatódzásnak és megérzésnek könyve a Caesarok alatti ellenzékről irt munkája is. Ahol az elégedetlenségnek egy félénk mozdulata rándul, hogy rögtön eltűnjék megint, ott Boissier már lecsapott reá. A Pogányság alkonyának történetéről írott könyvében, a mindent átható megfigyelőnek ugyanaz a félelmes tehetsége nyilvánul. Finom füle meghallja az új kereszténység első, alig-alig mutatkozni merő vallomásait és később az utolsó pogányok egyre jobban elhaló protestálásait. Elgondolhatjuk milyen gazdag zsákmányra akadhatott egy ilyen képességű ember Cicero műveiben. Mennyi levél és tanulmány, mennyi szónoklat és könyv politikáról és szónoklat művészetről, erkölcstanról és erkölcstelenségről, szent bölcsességről és pletyka-történetekről! Itt fülelhetett ez a hallgatódzó és nyithatta ki tágra szemét ez a kíváncsi! Valóban! Boissiernál inkább senki sem születhetett arra a munkára, hogy Ciceróról könyvet írjon. És a Mommsennel való vitája azonkívül alkalmat adott neki arra, hogy műveibe új ingert keverjen. A legválogatottabb urbanitás hangján ír, nemcsak akkor, ha Cicerót és barátait rajzolja, hanem nevezetesen akkor is, ha az antik világról való leírásait Mommsen jellemzéseivel állítja szembe udvarias iróniával. Mindjárt az első lapon mélyet bókol Mommsen előtt, aki úgymond mestere mindazoknak, akik régiségtörténettel foglalkoznak. Azonban a szöveg szobatudósokról beszél, akiknek nincs érzékük az élet folytonos ellentmondásai iránt és kemény, embertelen elvhűséget mernek követelni "sőt perfiden idéző magyarázókról is beszél Boissier, akik szándékosan nem akarnak tudni róla, hogy a tett embereinek eszméi a megvalósulásban szükségképpen tökéletleneknek tűnnek fel, érzéketlen tuskókról beszél, akik rendíthetetlenül állnak ellen Cicero leveleiben található intim vallomások bájának stb. - Vajon ezek a szavak csak úgy általánosságban mondódtak-e, vagy szólnak valakinek, egy személy ellen irányulnak? Íme hirtelen Drumann és Mommsen neveit látjuk és ellenvéleményeik dicsérettel halmoztatnak el... persze, hogy annál szabadabban állhasson szembe velük. Ennél előkelőbb polémiát nem lehet vívni; kivált a filológia történetében, mely különben csak kíméletlen szétszaggatásokat ismer, Boissier finom modora páratlan marad.

Boissier tehetségének, a történelem alakjait, mint a társaságból való jó ismerőseinket, megítélni tudni, köszönhetjük beszélőn eleven jelenetek tarka sorát, melyből Cicero képe pongyolában áll elénk. De nem csupán Ciceroé. Mind akik körülette élnek, családja, barátai, művelt kedvenc rabszolgájától, Tirotól kezdve, a műkedvelő üzletember, Atticustól, a tréfás Caeliustól vidám pajtásai körében, kik közé nem kisebb ember, mint Catullus is tartozott, egész Caesarig és Brutusig, akit Boissier az elterjedt véleménnyel szemben vértől irtózó Hamlet-természetnek rajzol. Természetesen nem lehet egy egész élet eredményeit jól megfogni, ha maliciozusan hunyorgató szemekkel, szinte lorgnonon keresztül nézünk a múltba. Ezért Boissier nem is volt képes Nietzsche módjára a Cicero valóján végig húzódó dekoratív vonalnak utána lendülni, alakját osztatlan egészében meglátni, hanem kényszerülve volt kettéhasítani a politikusba és privát ember Ciceroba, hogy valahogy mégis hozzá tudjon férni.

Viszont annál könnyebben követi aztán a hétköznap szűk ösvényein. A politikusnak nyomában van egyik párttól a másikig és mindig megérzi a nagyon érthető és emberi, majd a hiúságban, majd a kényszerűségben rejlő okait a pártváltoztatásnak. Sohse jut eszébe Cicerot, Mommsen módjára elítélni gyakori véleménycseréiért. A Cicero magánéletéről szóló fejezetet, ez a világban jártas író, hősének vagyoni helyzete vizsgálatával vezeti be; Madame de Sévignének egy szintén az ő tollából származó életrajzát avval a kérdéssel kezdi, hogy vajon szép is volt-e? Gazdag-e az egyik? Szép-e a másik? Olyan igazi table d`hote kérdések, melyekre Boissier oly mulatságosan tud felelni, hogy valóban asztaltársunknak kívánjuk. Csakhogy a szalonhölgy rendesen csak nemesebb faj pletyka asszony és a csevegő csak magasabb rendű rafináltabb rágalmazó. Azon se csodálkozzunk hát, hogy a történetírásnak ez a cuseurje rossz nyelvű is lesz. Íme Cicero lánya Tulliola, akit az apja állandóan; "delitiae nostrae"-nak becézett és kora halála után nem győzött dicsőíteni, ez az asszony, aki azóta minden Cicero olvasó emlékében, mint bájos és elbűvölő valaki marad meg, az ő szemében csak egy tudákos nőcske. És mért vajon? Csupán azért, mert az atya az, aki itt gyermeke dicséretét zengi. Szegény apánk! ha csordultig tele szívvel jót akartok mondani csemetéitekről, gondoljatok előbb Ciceróra... és hallgassatok. Lám, a rábeszélés legnagyobb művészének apai magasztalásai még évezredek után is bizalmatlanságot keltenek és kompromittálják annyiszor dicsőített, annyira megsiratott édes leánya emlékét.

Mindamellett Boissier vigyáz magára, hogy az antik profilokat el ne torzítsa; halkan sercegő tollának puha nyomása alatt az élet lágy árnyalásai támadnak. Mégis ezek a tanulságos, mulattató, megnyugtató könyvek végül nyugtalanítanak bennünket. Az ember azt kérdi: miért? És itten nem elegendő az érdek nélküli tudomány farizeus felelete. A tudóstól többet követelünk. A tudósnak vezetnie kell bennünket és célokat kitűznie. De úgy látszik, hogy Boissier az ókor és a mi korunk közt való összefüggés égető kérdését mindig elkerülte. Ez megzavarta volna római tanulmányai kikerekítésében és az ő, hosszú, őszi esték számára való történetkönyveinek gondos csiszolgatásában. Vagy talán mégis több szándék volt az agyafúrt franciának e tartózkodásában, mint hinnők? És az ő mulatságos könyvei mintha búsan suttognák fülünkbe: ó ti bolondok! miért kívánjátok tőlem, hogy célját és okát adjam dolgaimnak? Vajon miért éltek Caesar és Cicero? Talán csak azért, hogy szép tárgyakat szolgáltassanak az elbeszélőnek? És miért mesélek én róluk vajon? Csakis azért, hogy a teremtőnek és minden teremtménynek elfelejtsem bennük okait és céljait. Kívánhatunk-e célt a tudománytól? Miért követeljünk tőle többet, mint az élettől, az oktalan és céltalan és mégis oly borzalmasan szép élettől?