MONOSTORI IMRE

„Múlónak látszik és örök”

Domokos Mátyásra gondolva...

 
   

Az életmű lezárult. Az olvasó most már óhatatlanul summázó testamentumként értelmezi tavaly ilyenkor megjelent könyve, a Nem múló múlt utolsó írását, egyik legkedvesebb (Weöres Sándortól való) versidézetével az élén: „Mert ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök.” Domokos Mátyás ezzel a mély erkölcsi meggyőződéssel élte életét, éltette és élte a magyar irodalmat. Mert az irodalom volt a természetes, a magától értetődő létközeg és létmegnyilvánulás a számára – erről számos vallomása is tanúskodik –, ezzel összefüggésben pedig a magyar kultúra „a magyar önismeret leghívebb tükre”, leginkább megbízható iránytűje és saját önazonosságának a mércéje s eszköze. 
    Megszámlálhatatlan sok művet – könyvet és kéziratot – olvasott el, úgyszintén megszámlálhatatlanul sok írót ismert meg több mint fél évszázados kiadói és szerkesztői munkája során, interjúk sokaságát készítette (az élőbeszéd is az erősségei közé tartozott), s lankadatlan buzgalommal írta fölkavaró esszéit, lényegre törő kritikáit, filológiailag elsőrangú tanulmányait, háborgó vitairatait, közéleti jegyzeteit – borotvaéles ésszel és irigylésre méltó szellemességgel. 
    A magyar irodalom sokat köszönhet Domokos Mátyásnak, azt lehet mondani, hogy a 20. század csaknem valamennyi jelentős kortárs alakjának életművével foglalkozott (ha nem is mindegyikkel külön tanulmányban). Írásaiból összeállítható közelmúltbeli irodalmunk szinte teljes palettája, a magyar irodalom e korszakának vonulatai, hangsúlya és kitapintható ennek az általa fölrajzolt irodalmi világnak a hiteles értéktartománya. Domokos Mátyás többször idézte az Osvát Ernőtől származó megjegyzést, amely szerint a remekműnek „nincsenek méretei”. Sem fizikai értelemben, sem pedig a tekintetben, hogy mekkora távolságra vannak eszméktől, ideológiáktól. S minden bizonnyal volt neki egy – legalább egy – boldogító érzése, bizonyossága: a belső szabadság élménye, amely ott fénylik valamennyi írásán. Ő mindenkit szerethetett, akit szeretni tudott. Nagyon fontos és föl nem becsülhetően értékes adomány volt ez a szellemi magatartás e darabokra szakadt, mindent és mindenkit egymással kijátszó és szembeállító világunkban. Még azt is mondhatnánk, hogy üdítő! Jóllehet Domokos Mátyás irodalmi működése – életműve – korántsem valamiféle jámbor megbékéltető szerepre emlékeztet. Éppen ellenkezőleg: a kiváló kortárs és barát költő, Lator László egyenesen „hitvitázó alkat”-ként jellemezte. Pontosan megragadva a lényeget: hiszen Domokos Mátyás hite is az irodalomban gyökeredzett. 
    Már alkotói pályájának elején – a hivatalos irodalompolitikával szemben – a teljes  magyar szellemi örökség – ezen belül irodalmi örökségünk – számbavételére és a vitatott kérdések kendőzés nélküli tisztázására jelentette be igényét. Szinte dermesztő nyíltsággal és lefegyverző tárgyismerettel, cáfolhatatlan oknyomozással és dokumentációval. És később is ugyanígy: Németh László és Weöres Sándor, Illyés Gyula és Pilinszky János, Ady Endre és Babits Mihály, Nagy László és Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső és Bibó István – és még sokan mások – életműve és szellemi öröksége egymást erősítő alapérték-pillérek az ő magyar irodalmában, modern magyar szellemtörténetében. És a szép koincidenciák, együttcsengések vonulatai: Bibó és Ady között, Nemes Nagy és Babits között, Illyés és Weöres között, Németh és Pilinszky között, és sorolhatnánk. S mindez nemcsak példaszerűen összekötő szemlélet és élmény volt az ő részéről, de – ha úgy tetszik – tudományos érvényű magatartás is. (Keserű iróniával emlegette persze az irodalom „tudományosítását”, de még azt sem hagyta szó nélkül, ha őt irodalomtörténésznek nevezték.) Témáinak anyagát sokszorosan „megdolgozta”: példák, minták, utalások, hivatkozások, párhuzamok, számok, statisztikák sűrű hálószövéseivel ragadta meg s mutatta fel igazságait, fölfedezéseit. Kivételesen érzékeny szellemi és szinte csalhatatlanul pontos ízlésbeli adottságainak köszönhetően ő valóban belülről ismerte hőseit, s a beleélés tetőfokán mintegy a művek belsejéből volt képes megszólítani az olvasót. Elsőrangú esszéista és mintaszerű filológus volt. Mikor mire volt inkább szüksége. A választott téma szinte önmagát írta Domokos Mátyás által, az elmondandó gondolat és a mögötte, benne feszülő indulat legodavalóbb, legszerencsésebb arányai szerint. 
    Az ő számára a magyar irodalommal való foglalkozás nemcsak szellemi feladat, de „erkölcsi kötelesség” is volt. Domokos Mátyás nagy emlékező, hiteles tanúságtevő, keresetlen világosságú s tisztaságú emlékeztető: „könyvem – tanúvallomás” – írta a Leletmentés című kötetének (1996) előszavában. Reá is szépen illik a Németh László-i világkép egyik legfontosabb jellegzetessége: az „etikummal megemelt minőség” életszemlélete és írói, esszéírói gyakorlata. Ennek a vállalása és élése pedig egy másik fénytörésben is megláttatja velünk életművének az „ugyanarról másképpen” (első kötetének – 1977-ben – ez volt a címe) megszólalásbeli jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy szinte magától értetődő gesztusként, rohamszerűen, ámde mégis természetes könnyedséggel döntött le számos tabunak, illetve kényesnek számító téma-tilalomfát, jó néhány vita- és leleplező írásának a címe vált irodalmi berkekben közismertté.