Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 4. sz.  
 
PAPP ENDRE
 
A folytathatóság stílusa
Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor
 

A 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke - nem kevesebbet állít Kányádi Sándor verseiről 2003-ban megjelent kismonográfiájában Pécsi Györgyi. A rendkívüli minőséget hirdető ítélet a költő alakját és művét azonban úgy láttatja, hogy az nem csupán a kortárs magyar irodalom hivatalos értékrendjével szemben mutat fel alternatív mintákat, hanem a nyugati világ - a múlt században akár szélsőséges formát is öltő, a tradicionális vallásos vagy metafizikus világképből, illetve a felvilágosodás fejlődéshitéből kiábránduló - általánossá váló szkepszisével dacolva tulajdonít neki modell értéket. Kányádiból a könyvben ellenpélda lesz: a napjaink művelődésében magát otthontalannak érző Pécsi Györgyi emberi hőse, a tagadással szakító ellenmítosz megvalósítója. Idegenség a kultúrában - a modernséggel egyidős (s minden bizonnyal még régebbi) probléma. A világ racionalizálhatatlansága, komfort nélkülisége, a létezés fenyegetővé válása és megválthatatlannak érzése, célnélkülisége, az általános létbizonytalanság eluralkodása, az egyén elmagányosodása és eljelentéktelenedése: mind-mind életünkre, gondolkodásunkra nehezedő gondok. Kányádi Sándor művészetéről viszont mindezeknek éppen ellentmondó tulajdonságok derülnek ki a könyvben. Ars poeticája éppúgy tartalmazza a költő közösségi elkötelezettségének a tudatát, mint a morális felelősségérzet vállalását. Erkölcsnek, esztétikumnak és az emberi egzisztenciának az egységben látása az etikai világrend megőrzött hitében, az egyetemes létbizalom töretlen képviseletében kap biztos fogódzót. Az ember egzisztenciális és ontológiai hazatalálásának elemi vágya vezérli - írja róla monográfusa. "Sziklaszilárd" fundamentumait is leleplezi. Ezek a közösséghez tartozás, az erkölcsi felelősség, a világban való otthon-lét és a létezés transzcendens irányultságának axiómái. Az értéktudat méltósága és önérzete, a szó és a tett egysége jellemzi.
     Igen, így képzelte el a múltban a magyar irodalomoktatás mondjuk Petőfi Sándort vagy Arany Jánost. Ekképpen akarta látni Zrínyit és Berzsenyit, azt gondolta, hogy a kétségeken túl ezek azok az értékek, melyekhez Vörösmarty és Ady mindvégig ragaszkodott. József Attila inkább a halált választotta, sugalmazta, semmint hogy nélkülük éljen, és folytathatnánk a sort. Ha valóban folytatnánk, akkor kirajzolódna az a romantikában, majd a nemzeti klasszicizmus ideájában megfogant, később megerősödött lelki-szellemi vonulat, melyet a patrióta lelkület, a nemzeti büszkeség mindmáig irodalmunk kiemelkedő főcsapásának akar hinni. A költő általa mindig a magyarság reprezentánsa, egy nemzet szellemének legszebb kifejezője. Teljesítménye, mi több: élete nemcsak az övé, mindig szolgálatot is teljesít, és küldetéssel bír. Jelképes példája időről időre a napnál világosabbá teszi olvasója számára az emberi élet eredendő értelmességét, segít visszatalálni közösségi családmelegéhez, azonosságot s vele öntudatot ad. Röviden: világot teremt. Olyan értékekhez vezérel tehát vissza, melyek talán már a török dúlás óta gyakorta hiányoztak e nép mindennapi életstratégiájából.
     Már most "A mi volt előbb, Pécsi Györgyi értelmezői invenciója, avagy Kányádi Sándor szinte mitologikus teljességű költészetének az interpretációt döntően kondicionáló ereje?" kérdésre alighanem az a helyes válasz, hogy legelőbb eme nemes, több évszázados irodalmi hagyomány létezik, s belőle indázik ki a két hajtás: lírikus és értő kutatója. S jól sejti e kritika olvasója, hogy bizony a mindezek mögött álló - és még mindig nem végső - eredethez való ragaszkodás irányítja az ezeket a sorokat billentyűző ujjakat is: a nemzeti kultúrának mint az emberi művelődés természetes lehetőségének és hordozójának egységes és egymásra épülő kontinuus folyamatához való ragaszkodás felismert szabadsága. Mert hát, persze, még véletlenül sem véletlen, hogy a könyv borítóján a "stílust teremtett, a folytathatóság stílusát" idézet szerepel "védjegyként", szellemi sorvezetőként. A mindenkori teremtő aktivitás sohasem nélkülözheti a múlt tapasztalatát, hiszen nélküle nem is létezhetne. Mindenki egy folytonosan történő hagyomány részese, jól tudja ezt Kányádi is, ezért joggal írhatja róla a kötet szerzője, miszerint poézisének az az egyik meghatározó jelentősége, hogy önálló karaktert létrehozva írja újra a hagyományt.
     Ismeretes azonban, hogy forgalomban van a nemzeti művelődés felfogásának és magyarázatának egy másik módja is. Ez a - jelek szerint elmaradhatatlanul mindenkor megjelenő - kulturális krízisérzékelés és észkritika eredményeit értékállításában felettébb komolyan veszi. Az így kirajzolódó kép aztán a válságoktól szabdalt, széttartó erővonalak mentén elváló művelődést látó, az összeegyeztethetetlen minőségeket közös vonatkozási rendben tartani képtelen, a differenciákat, a diszjunkciókat az ontológiai igazság légüres fogalmi kategóriájának helyébe illesztő felfogást mutat. A metafizika - s mindez hozzá kötődő elképzelés, azaz az európai keresztény múlt értékképzetei, s mára már a modernség is mindenestől - halott, mondják. Ellenkultúra volt ez még mondjuk húsz évvel ezelőtt - ma már, legalább is a magyar irodalomban, uralkodó eszme, kánonfa. Nos ebben a kontextusban érthető meg a monográfus hiányérzete, s ekképpen kap mély gondolati tartalmat "az önként vállalt provincializmus", ez a kissé kihívó, ám frappáns (ön)azonosító definíció.
     Ma már elcsépelt magyarázat, hogy a modernség áramlatától hol elváló, hol ahhoz ragaszkodó, máskor éppen azt visszafelé előző korunkban az információs robbanással valójában eltűntek a pontosan megjelölhető szellemi vagy kulturális gócpontok. Az ismeretekhez globálisan és késedelem nélkül hozzáférhetünk, az internet vagy a média segítségével feloldódnak a földrajzi vagy éppen a művelődésbeli határok, nem sok értelme van már centrumról és perifériáról beszélni - legfeljebb az információcserét lehetővé tevő eszközök hozzáférhetősége kapcsán lehet erről szó. Temesi Ferenc szokta volt hangoztatni: a posztmodern érában mindenki provinciális, egytől egyig a világfaluban élünk. Ezzel talán el is intézhetnénk a provincialitás kérdését. Csakhogy: a Kányádi-féle vállalás a szűkebb szociokulturális miliőben sajátos jelentést kap! Egy olyan művelődési gyakorlatban, ahol az értékőrzés és az önazonosság közösségi meghatározását ab ovo gyanú és előítélet kíséri, ott a fenti felvetés jelentése újabb árnyaltot kap. A 20. század tragikus magyar históriája, továbbá a megkésett közép-európai történelmi fejlődés tetézve a kádárizmus (nota bene a ceauşescui despotizmus) lélekromboló hatásával nehezen leküzdhető nehézségeket állít minden olyan törekvés útjába, amely a nemzeti múlt organikus teljességében látja ösztönző forrását. Egy erősen sérült hagyomány újraépítéséről van szó. Nem könnyű olyan légkörben mondjuk a táj, a kultúra és az ember egységéről beszélni - ahogyan a lírikus teszi -, ahol jobbára a mucsaiság és a fasizmus - az önjelölt szellemi "elit" a külvilág felé hermetikusan zárt érdekcsoportjai által felkínált - megbélyegző alternatívái közül választhat az ebbe az irányba tekingető gondolkodó. Kányádinál, írja Pécsi Györgyi, bizonyos alapvető emberi értékek nem kérdőjelezhetők meg. Számára a lét mitologikusan teljes, visszahozza és megerősíti a kereszténység közösséget éltető szimbólumait, költészetének a nemzetiségi lét meghatározó vonása. Ezek a kulturális, tehát erkölcsi és magatartásbeli minták itt és most a magyar irodalomban (s persze nem csak ott) folytonosan ki vannak téve, a szakmai természetű kritikán túl, az érzelmi, az ideológiai és a politikai ellenvéleményeknek és az őket visszaszorítani kívánó stratégiai célú gyakorlati szándékoknak.
     De ássunk még mélyebbre! A filozófiai gondolkodás kezdetén a másodlagos eszköznek tekintett írással szemben a beszélés és a hallás elsőbbségét emelték ki az első bölcselők. Ebben a felfogásban az igazság a logosz és a foné egységét jelentette, azt a belső szubsztanciát, amely elválik a külsődlegestől, a tapasztalatitól, a világitól. A belső hang, a monológ volt a nyelvi igazság hordozója, a kapcsolat a transzcendenssel, míg hozzá képest az írás csak többé-kevésbé képes korrekten leképezni a szellemi tartalmat, az élő eleven gondolatot halott szöveggé váltja át. Mennyire érdekes, hogy Kányádi Sándor "ellen-költőszerepet" ölt magára, a "népszolgálatot" vállalja az alkotói öndokumentációval szemben, s mindezt a leírás kárára az élőbeszéd előtérbe állításával teszi! A közvetlen hatás ambicionálása immár irodalom inneni, illetve irodalmon túli területekre kalauzol bennünket. "A poézisnek van akkora ereje, ha igazán poézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni", mondja a költő, ám ebben az összefüggésben mintha a közvetítőrendszereknek kiszolgáltatott, mediatizált irodalmisággal szembeni bizalmatlanság fogalmazódna meg. Érdemes arra a sajátosságra odafigyelni, hogy Kányádi mennyire másként viszonyul a válságérzékeléshez, mint mondjuk a múlt század egyik legnehezebben feldolgozható gondolati kihívását képviselő Derrida-féle disszemináció. Az írás azáltal értékelődik fel mint univerzális fontosságú kulturális kód, állítja emez, hogy a nyelv és a szellem eredet nélküliségét, a differenciát szemlélteti, a dekonstrukció pedig ennek a felismerésnek a birtokában a logosz törlését viszi végbe, megszüntetve ezáltal az igazság kimondására törő ész jelentésfixáló középpontját. A létező naiv elképzelése a Lét birtoklásáról odavész. Az erdélyi poéta válaszai szöges ellentétben állnak a fenti eszmefuttatás végső következtetéseivel. Azt hiszem, Kányádinál a bizalmatlanság nem magával az Írással mint lételméleti fogalommal szemben jelentkezik, hanem sokkal inkább a kultúrával szembeni elégedetlenség arculatát mutatja. A kiüresedés, az univerzális bizonytalanság jeleit mutató művelődési gyakorlattól elváló megoldást keres, s találja meg azt a tradicionális vallásos metafizikában és a hagyományaiban magára ismerő anyanyelvi közösségnek az isteni eredettől el nem szakadó célképzetében. Nála éppen a nyelv metafizikai jelentősége erősödik meg, a nyelvet a Logosszal hozza összefüggésbe, melyhez hozzátársítja a mindennapi élet erkölcsi parancsát: a kultúravédelmet és önmegőrzést. Ekképpen lehet a költőnél az anyanyelv valóságos és metafizikai otthon, továbbá a nemzettudat elszakíthatatlan hordozója.
     A könyv határozottan azt a benyomást erősítette meg bennem, hogy az irodalomtörténész és a messzemenőkig elismert korszakos alakja szorosan összetartoznak, vagyis a bemutatás módszere szinte feltételezi az értékállítás minőségét. Pécsi Györgyi munkája kifejezetten pedagógiai és akadémiai célokat követ - s azokat következetesen meg is valósítja. Használható kézikönyvet ad a magyartanár és a bölcsész hallgató kezébe, illetve elhelyezi Kányádi Sándort a "magyar irodalom" monumentális "egyetemességében". Önállóan értelmezhető, egységes alkotói szubjektumot állít elénk szisztematikus feldolgozásban. Az életpálya kronologikus felvázolása párban jár a "költői egyedfejlődés", valamint a háború utáni magyar irodalom alakulástörténetének leírásával. A kutató szemléletét az okszerű egymásra következés és a fejlődéselv alkalmazása jellemzi. A históriai viszonyok, a művelődéstörténeti alakulástörténet, a szellemi-irodalmi változások, a személyes sors és a művészi tevékenység szinte feltételezettségi kapcsolatban van a kötetben. Kányádi Sándor a népköltészet, a 19. századi mintákon át - a romániai magyar literatúra formálódásával párhuzamosan - jut el a felismert disszonanciákon át egy a hagyományt és a korszerűt szintetizálni képes ontológiai mélységű sorsköltészetté. Ahogyan Pécsi Györgyi írja: "Kányádi Sándor költészete [...] mintegy megismétli a magyar irodalom törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól, krónikás énekektől Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, az erdélyi helikonistákon át a 20. század fontosabb stílusirányzataiig, egészen a posztmodern szövegirodalomig." Nos azon túl, hogy kétséges, beszélhetünk-e ilyesfajta "fejlődésről" literatúránkban, az effajta bemutatás rejtve hagyja a hagyománytörténet tagoltságát és a benne megfigyelhető párhuzamosságokat. A (kor)stílusok és szellemtörténeti epizódok fenti őrségváltásának felfogása azonban beszédesen árulkodik azokról a szemléleti keretekről, melyek között Kányádi lírája a klasszikus értékek közé emelkedik. Ugyanis a minőség "titka" itt éppen a hagyomány lépcsőfokainak "végigjárásában", a magyar irodalom égbe törő épületének "megmászásában", majd újabb szint emelésében rejlik. Ez az a bizonyos sokat emlegetett organikusság és szintetizáló-képesség, melyre a legsikerültebb Kányádi-versek - a Fától fáig, a Fekete-piros, a Krónikás ének, a Halottak napja Bécsben, a Sörény és koponya stb. - is kitűnő példák.
     Pécsi Györgyi monográfiájának kétségkívüli érdeme, hogy úgy értékállításai tudatosítják azt az értelmezői környezetet is, ahol pozitív minősítései szüntelenül konfrontálódnak egy - oly sokak által minduntalan elkendőzni akart - világnézeti, lét- és kultúraszemléleti vitában, mely mindennapi jelenünk. Kányádi Sándor értékőrző költészete azonban azt bizonyítja, hogy az irodalmi érték elválaszthatatlan egy nemzeti közösség kulturális emlékezetét éltető és önképét erősítő nyelvi tehetségtől. Az irodalom közösségi "hasznossága" és szükségszerűsége újabb támaszra lelt általa. (Kalligram Kiadó, Pozsony 2003)