A politika boszorkánykonyhájában még az is megperzseli magát, aki távol van a tűztől, hát még az, aki - akár azbeszt- kesztyűben - a serpenyőt forgatja!

Sok évtizedes, egyre sűrűbbé váló operalátogatásaim alatt most találkoztam először igazán bunkó közönséggel. Az még csak-csak előfordult, hogy valaki, kijátszva a jegyszedők éberségét, épp a nyitány közben vélte a helyét megtalálni, fölállítva ezzel a sorában ülőket. De amit a BUDAfEST egyik (talán második) Turandot-előadásán tapasztaltam, az minden eddigi képzeletet fölülmúlt. Alighogy megkezdődött a harmadik felvonás - Puccini zsenialitásával: az ismeretlen herceg, Kalaf nagyáriája (Nessun dorma...) -, és Bándi János ki tudja hányadszor, ezúttal is sikerrel kecsegtető módon rugaszkodott neki az egzotikus koloritot és az olasz bel cantot mesterien ötvöző dallamnak, hogy Timur fiának vágyai a virradat eljövetelével beteljesülhessenek, egyszercsak megrengett a föld.
     Nyolc-tíz menedzser öltözékű (és tudatú) üzletember (?), mit se törődve a megrendítő, a legnagyobb énekeseket is kemény próba elé állító ária szépségével, fittyet hányva a síri csendben figyelő nézőkre, berohant, hogy elfoglalja helyét az első sorokban. Hogy senkire és semmire nem voltak tekintettel - az opera- és balettfesztivál szponzorait tisztelhettük személyükben, akik egy kissé ottfeledkeztek a szünetben zajló fogadáson vagy valamely más, sokáig pezsgőző társaság lezserjeit? -, vészesen jelzi, hogy a kultúrában is megszűnt egy korszak. Akinek pénze van, az a sáros bakancsát is fölteheti az asztalra, sőt az arcába is rúghat annak, aki csupán a megszokott módon (a vendéglői illemszabályokat betartva) kívánja elfogyasztani étkét.
     Akit ez a kis csordabevonulás megzavart, vigasztalódhatott azzal, hogy hazafelé menet az Operaház előcsarnokában kiállított járgányok közül kinézhette magának az éppen hozzá illőt. A BMW 318-as Limousine már 7 262 000 Ft-ért kapható (alapár!), de akinek nyolc milliója is van, pontosan 8 016 500 forintja, annak luxusigénye ugyancsak kielégíttetik, hiszen az első ülések közötti kartámla csupán 40 ezer 400-at, míg a ködlámpa 68 ezer 400 Ft-ot kóstál.

Nagybánya, vagyis a városkát körülvevő emberléptékű táj, magyar Barbizonként a modern magyar festészet bölcsője. Több mint száz éve, 1896 májusának végén Münchenből a Kárpátok karéjában lévő bányászvároskába: Nagybányára tartott az az aranyvonat, amin Hollósy Simon és tanítványai honfoglalásra indultak, hogy a legegyszerűbb "hadi" eszközzel: szemük sugarával körülkeríthessék - "közelítve hozzánk Párizs fényeit" (Murádin Jenő) - a majdan életművüket is jócskán meghatározó földabroszt. "Figyelmünket az kösse le, ahogy a természet, az Istenség nyilvánul" - írta még 1894-ben Hollósy, ezzel jó előre mintegy ki is jelölte festő-csapatának és az utána következő nemzedékeknek a fénytől ittasult táj befogadásának mikéntjét. Az alázattal teli szemlélődést.
     Mindez miért most jutott eszembe? Mert többször is végignéztem a Piktorok városa Nagybánya című videokazettát (Duna Televízió, 1997), a szerkesztő-rendező Nagy T. Katalin érzékkel válogatott, a festményeket és a történéseket hajdani és mai városképekkel vegyítő, impozáns munkáját. Dokumentarista tanító-film? Sokkal inkább egy lírai hangoltságú művelődés- történet, amelyben - zenei aláfestéssel - úgy bomlik ki (45 művész 123 alkotásán keresztül) a modern magyar piktúra fellegvárának minden fontosabb vonulata, hogy nem csupán az érdeklődő tanulhat belőle, hanem a témát már valamennyire ismerő szakember is.

Hogy Viktor Jerofejevnek, az eléggé szabad szájú világfinak mi a véleménye orosz kollégájáról, Szolzsenyicinről, azért sem érdekel, mert nagy önismerethiányról tanúskodik az, ha bolha csipked elefántot. A Párizsban, no meg a "nómenklatúra paradicsomában" elsajátított tangó csak akkor lesz hathatós tánc a Gulág jégsivatagjában, ha a parkettművésznek a technikán kívül tartása is van. (Amelyet súlyos művekkel szintén hitelesíteni kell.)

Mikor Jan Kott A revizort boncolgatva azt írja, hogy "Hlesztakov a Képmutatás Házában eladja az Öröm és Karrier Házáról szőtt álmait", a gogoli színház egyik fontos mozzanatára, a szemfényvesztő, a saját társadalmi rangját megnövelni kívánó bűvész handabandájára figyelmeztet -, arra, ami csak egy másik szemfényvesztő környezetében lehet hathatós eszköz. A hiszékenység e láncolatát szemlélve, amely itt egyben a humor forrása is, bebizonyosodik, hogy nincs az a mágnes, ami erősebben vonzaná magához a vágyakozás bajnokait, mint Szentpétervár.

Az Operaház 115. évadja megkezdődött. Miért mentem el a szokásos évadnyitó előadásra, a Bánk bánra, amikor Kerényi Imre rendezését szépelgőnek és hamisnak tartom; amikor nem a reformkort akarom szemlélni, hanem az évszázadok előtti barbárabbat; amikor ki nem állhatom, hogy Gertrudis banánnal vagy valamilyen más gyümölccsel eteti az előtte kutyaként illegő, csúszó-mászó szolgákat (a mai produkcióban, szerencsére, ez elmaradt); amikor nem szeretem a didaktikus mozzanatokat - az elhangzó szóra (Bánk bán: "Szakadj rám ég boltozatja!") a díszlet [a háló-ég] ne feleljen azonnali zuhanással - stb.?
     Ezúttal is Melis György Tiborcáért, meg Erkel zenéjéért volt érdemes a bicegő rendezést végigülni. Amit a hetvenöt éves operaénekes tud - hangjával és színészi játékával -, az csoda, az utolérhetetlen, az több mint megrendítő. A fájdalomnak és a kiszolgáltatottságnak, a megcsalatottságnak és kiúttalanságnak ez a foka fölsebzi a bőrt, az idegekig hatol. Melisnek, ha nem épp az Operában játszik, nyüszítenie kellett volna, hogy még jobban érzékelhetővé váljék: Tiborc, az öreg szolga, akit lába már alig, csupán a hősi múlt mint emlék visz előre, s aki roggyantan is menekíteni akarja Melindát s gyermekét, miközben a hűség újbóli kinyilvánításában csaknem beleszakad, már nem a földön, hanem égi úton jár.
     Fázós, didergő testét, oltalmat kínálva, megvédi-e a maga fölé képzelt madárszárny?

Baka István ötvenedik születésnapját - barátunk, fájdalom már három éve halott - az MTV 2 emlékműsorral akarja köszönteni. A Magyar Irodalom Házában zajló felvételre engem is meghívtak. Örömmel mentem, s ahogy illik, a fal mellett foglaltam helyet, meghagyván a kávéházi asztalok körüli székeket az arra érdemeseknek, akiknek szereplésére számított a rendezőség. A fél órásra tervezett adáshoz - hogy minél nagyobb anyagból lehessen válogatni - a tévések több mint két órás, versekkel vegyített vallomássort vettek szalagra. Valamiképp - az özvegy javaslatára? - egy idő után engem is asztal mellé ültettek, nem utolsósorban azért, ha rám kerül a sor, mondjak pár szót a költőről. Először szabadkoztam, aztán mégis elfogadtam a szíves invitálást.
     A felvétel elég zűrös körülmények közt folyt-folydogált, hiszen az egyik meghívott, a szombathelyi folyóirat igencsak kapatos főszerkesztője a megszólalók egy-egy mondatába belekötött, hangosan véleményezte, dúdolgatott, mintha kocsmában volna. Az emlékezést fölöttébb zavaró magatartását (a rendezők helyett, én marha) erélyes, határozott mondatokkal egy időre visszaszorítottam. Annyira azért nem volt hatásos a föllépésem, hogy a részeg darvadozó végleg abbahagyta volna a hangoskodást. Az asztal alatt lévő műanyagzacskóját zizegtette, s ha kedve éppen úgy tartotta, bele-beleénekelt a színész versmondásába, az emlékezők szövegébe.
     Mielőtt mikrofonhoz jutottam volna, a műsorvezető-riporter megkért, hogy ha lehet - "nagyon elszaladt az idő" - két percnél tovább ne beszéljek. Azt válaszoltam, elég nekem egy perc negyven másodperc is. Tartottam magam a megállapodáshoz. Minthogy a pár nap múlva sugárzott műsorba nem került be a vallomásom - lényegtelen dolgokról szóltam volna? -, hadd álljon itt a vágás mezején elesett pár mondat! "Miért szeretem Baka Istvánt? Mert nem ült föl egyetlen költői divatnak sem. Olyan verset írt, amelyben íze, színe, hangulata volt minden szónak. S ebből a szempontból a fiatalkori versek ugyanolyanok, mint a halálversek. Nem véletlenül volt barátja - atyai jó barátja - Kormos István. Figyeljünk csak a zenére! Vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka. Baka tudta, hogy mire kell figyelni, ő is ilyen érzékletes verset írt, csak másképp. Drága barátaim, ha Háry [itt a költő egyik versére céloztam] kiitta is utolsó, vagyis búcsúpoharát, csak megtréfált bennünket. Ha fölfelé nézünk - akinek van szeme a látásra, az látja -, egy fényes csillag ott úszik az égen."
     Így esett 1998 szeptemberében, annak is a nyolcadik napján, kedden, a Magyar Irodalom Házában a 18 órától körülbelül 20 óra 30 percig tartó, Baka Istvánra való emlékezés.

Ember ember hátán Korniss Péter Leltár - Erdélyi képek 1967-1998 című Műcsarnok-beli kiállításának a megnyitóján. Történt valami? Vagy csak az esztétikum szférájába tartozó szép tette meg hatását? Az vonzott ide ennyi embert? Hiszen világnézetük szerint szöges ellentétben álló politikusok, más-más művészeti eszménynek hódoló, pártszimpátiájukban ugyancsak különböző írók, festő- és szobrászművészek, grafikusok, fotósok, újságírók, rádiósok, a jobbára korunk kaméleonjaiként jellemezhető politológusok toporogtak egymás mellett. És megannyi érdeklődő - az alföldi kubikostól a csángó portré-alanyig, a magyar színésztől az erdélyi költőig, az arab egyetemi tanártól a román földművesig stb. - tartotta érdemesnek a megjelenést. Korniss Péter fényképeinek, amellett, hogy érzéki sugallatuk van, ilyen erős a hívószava. Akik ma itt összetoboroztattak, azok többé-kevésbé - legalábbis a szépség fölkentjeiként - össze is tartoznak. Disputájuk nemegyszer megremegtetheti az eget, de azonnal megnyugszanak, ha mindőjüket hatalmába keríti a csoda: a fotóművész szociofotóból indult, de fényírással költőivé tett látomása.

Szegény Földes Laci - Románián kívül ismeri-e valaki e nevet? -, bár érzékeny esztéta volt, egyetemi tanár, kritikus, majd a bukaresti A Hét szerkesztője, úgy fölszívódott az emlékezésre rest huszadik század végtelen csöndjébe, hogy egyetlen művének percenését se hallani. Amit csinált, az sok tekintetben vitatható volt, s a tűzön, amelyet rakott, maga is megégett, de valamilyen szüntelen lobogás: örökös vitakészség jellemezte lényét éppúgy mint írásait. Idestova harminc éve, hogy egy esztétikai előadását hallottam - belopódzó érdeklődőként - a kolozsvári képzőművészeti főiskolán, Mátyás király szülőházában. Később néha-néha Bukarestben is találkoztunk. Arcát - ahogy feleségét, Maricát, és lányát pajkosan leckéztette - most élesebben látom, hiszen kezemben a kolozsvári Korunk, s lapjain az irodalomkritikus hagyatékból előkerült amerikai levelek, amelyeket családtagjaihoz, drága kicsi hülyökéihez, édeskéihez, balga famíliájához, kedveseihez, az ájtatos lelkűekhez címzett.
     Olvassunk csak bele a New Yorkból (1969. július 21-én) keltezett levélbe! "A jövő év elején jön Eugen Ionescu. Az utcák és belső udvarok úgy vannak kiképezve, hogy történelmi hangulatba ringassák az arra járókat, és a diákok autói középkori árkádok alatt parkolnak végeláthatatlan sorban. Én nem tudom, mennyi ebben a múltimitációban a sznobság, mennyi benne a pedagógia, de a Yale mégiscsak a világ egyik legjobb egyeteme. Olyan jó, hogy aki itt diák, az pusztán arra a garanciára, hogy ő ott diák és nem egyebütt, bankkölcsönt kap a teljes hat- vagy nyolcesztendős tanulmányi időre, amit majd végzés után törleszt vissza hosszú lejárattal. Mert azt az évi hatezer, esetleg annál is több ezer dollár megélhetési költséget és főleg tandíjat semmilyen ösztöndíj sem közelíti meg. Arra pedig nincs biztosíték, hogy tehetségek csak a gazdagok soraiból kerülnek ki. Így aztán elvégezheti a Yale-t minden csóró. Egy feltétel van: őrületesen kell tanulni s tudni. Azt mondják a hozzáértők, hogy ez a bankkölcsönrendszer érvényes egy csomó másik olyan egyetemre, amelyik már önmagában biztosíték arra, hogy annak a növendékébe érdemes invesztálni."

Lukács Gyöngyi, a világot járó drámai szoprán nevét - aki nem figyelt föl volna rá eddig - érdemes, nagyon is érdemes megjegyezni. Nem csupán megejtő hűsége miatt - "külföldi impresszáriók azt tanácsolják, hogy váljak meg az operaházi tagságomtól, de én csökönyösen ragaszkodom Budapesthez, mert ide tartozom" -, hanem a torkában lakozó gyöngymadár erőteljes, ám bársonypuha ívű, pianóiban utolérhetetlen szárnyalásáért. Ennek a hangnak teste, térfogata van. Miközben a legmagasabb régiókban (is) csillog, valaminő megnevezhetetlen fájdalmat sugároz. Az Álarcosbál bemutatóján első rangú Amelia-alakítása után írom mindezt. Aki halálvárásában, az ária vége felé térdre rogyva, a miseréréhez menekül, bűnös bűntelenségét egyúttal le is vetkezi. Teste része lesz az oszlopnak, amelyhez féltékeny férje, René odakötötte (odaszögezte!), ám fiait szólítván lelke fölszabadul. Ahhoz, hogy Lukács Gyöngyi egyedül uralja a színpadot - bár Fokanov is kitűnőt nyújt René szerepében és Wiedemann Bernadett is, egyre jobban igéző drámai altjával, hatásos Ulricát formáz - Kelen Péter (III. Gusztáv) bizonytalankodása is kellett. Kelen színészi játékban még csak-csak fölveszi a versenyt Lukács Gyöngyivel, de hanggal nem nagyon bírja (bár felvonásról felvonásra tisztult magas regisztere). Ez mindenképpen meglepetés. Még akkor is az, ha a fáradt hang már jó párszor jelezte az idő múlását.

Szepesi Attila és Gerzson Pál, a költő és festő egy könyv erejéig szövetkezett. A küllemében is impozáns Sárkányfogakat pörgetve (a kötetet Szabó Magdolna, a borítót Németh Géza tervezte - Arthis, 1998), nem tudom, hogy melyiknek örüljek jobban: Szepesi formamíves, tömör négysorosainak-e vagy Gerzson leheletfinom, absztrakt, és figuralitásában is nonfiguratív rajzainak. A kettő együtt nagy mutatvány. Ha a vonal sejtelmét nem is tudom, a képet ide-erőltetve, megfelelően fölidézni, a költő Swedenborgja talán jelez valamit a négysorosok - 99 miniatűr - artisztikus világáról. "Az angyalok fényteste szó. / Az angyalok beszéde szikla. / Súlyos, akár a sejtelem. / Illanó, mint a rózsa szirma."

Most indulok Romániába két, egymást követő színházi fesztiválra: Nagyváradra (kétszáz éves a váradi magyar színjátszás) és Sepsiszentgyörgyre (ötven éve született a most Tamási Áron nevét viselő teátrum). A partiumi és a háromszéki városban két hét alatt összesen húsz előadást fogok látni, magyar és román társulatoktól. Az nem kérdés, hogy bírom-e, sokkal inkább a szégyen gyötör. Budapesten a kolozsvári magyar opera Macbethjének csak egyik szereposztását tudtam megnézni a nyáron, viszont a gálaműsor jelezte, hogy Kirkósa Júlia Lady Macbeth-alakítását semmiképpen sem hagyhatom ki, ha tisztességgel akarom művelni a szakmát. Mikor indul vonat, busz, ökrösszekér Kolozsvárra, hogy bepótolhassam mulasztásomat? És végre megírhassam azt a két flekket (!), ami nélkül a kritikusi talár csak egerek rágta rongy, s aki magára ölti, inkább érzi benne magát börtönben, mint szabadnak.

Az ember elhülyülése ott kezdődik, amikor azt gondolja, hogy nélküle talán nem is teljes a világ.

Hatvannégy éves korában fölfedezhető-e valaki? Akiről eddig, sajnos, semmit vagy csak nagyon keveset tudott a szakma, az most teljes vértezetben áll előttünk. Karay Lajos igazi költő. Rendhagyó módon csak most jelent meg első verseskötete, a Kagyló (Életünk Könyvek, 1998.) Szokatlansága? Mindjárt az összegyűjtött verseket (1955-1989) tartalmazza. A megkésettség, ha egyáltalán egy vérbeli költő lekéshet valamiről, drámai életutat takar. Amint olvasom a költő bemutatkozó sorait, egyre jobban ég a pofám. Így még nem szégyelltem magam. Ma, amikor semmicske, ide-oda hajladozó költőcskék ilyen-olyan ösztöndíjak védernyője alatt vígan lubickolnak - kihasználva papát, mamát, pártot s az összes gyümölcsözni látszó kapcsolatot: fő a tejelés -, egy nem mindennapi tehetség, akinek ereje és tartása is van, "magyarázkodni" kényszerül sorsát illetően. Bocsánat, ez nem is magyarázkodás, hanem egy nyílt tekintetnek végigpásztázása - az országon, sorson, történelmen, politikán.
     "1934-ben születtem Budapesten, keresztény jogász- családban. Apám hadbíró ezredes volt, 1939-ben nyugdíjazták vezérőrnagyként. Ha nincs 1945, ma én is jogász vagyok. Anyám Erdély, homoródalmási születésű volt, családja rokonságába Szász Károly is beletartozott. Az érettségit még letehettem 1952-ben. Napokkal később elvették otthonunkat Balatonberényben. Ma is sokszor elbiciklizem a ház mellett, amely akkor kényszerszállásunk volt, s ahonnét édesanyámat 1954-ban, nem sokkal katonai munkaszolgálatra való bevonulásom előtt, a beomlással fenyegető menynyezet alól egy éjszaka kimenekítette a halál.
     Apám utcaseprő volt a faluban, magam természetesen segédmunkás lettem, s az is maradtam teljes 38 éven át, csupán 1990-ben avanzsálhattam személyzeti portássá a keszthelyi Helikon szállóban. Négy éve nyugdíjas vagyok.
     Fontos dolgokban sohasem engedtem. Itt van például az egzisztencia. Ha a kezdet kezdetén szabadon továbbtanulhatok, ki tudja, elvégeztem volna-e trógermunka mellett az egyetemet? Így viszont a muszájherkulesség esete állt elő: akadályozták, tehát el kellett végeznem, nehogy leépüljek, proletárrá váljak, deklasszálódjam. Igazam csak nekem lehet. Ezért tíz évi szélmalomharc után - Ortutay Gyula rektori elutasítása ellenére - 1962-ben harmadfokú fellebbezéssel bejutottam (máig sem értem, kinek a jóvoltából) az ELTE-re, és levelezőn magyar-történelem szakot végeztem. Utána azonban (immár a magam dacából) önként folytattam félbe sem hagyott segédmelósi pályámat. Trófeám értékét tehát nemcsak az növeli, hogy számomra tilos erdőben lőttem, hanem az is, hogy sohasem váltottam aprópénzre. Ahogy a jog megszűntével értelemszerűen jogász sem lehet az ember, úgy az sem szerepelt a terveim között, hogy magyar- és történelemtanítás ürügyén gyanútlan fiatalok ezreit vezessem félre egy életen át. Ládarakás közben viszont csak a kezem és a ruhám piszkolódott.
     Ja, a versek? Amint látható, lassan érek be, mint a körte, ha nincs napfény. A második kötet már nem ilyen lesz, ha lesz. A versek 1989-cel véget érnek - a rendszerváltás kapitális blöffjétől akkora sokkot kaptam, hogy hat évig meg sem próbáltam az írást. Most már megy. Szeretném, ha az a talán kéttucatnyi vers, amely ebben a kötetben jobb utókorra érdemes, valóban megérné ezt a jobb utókort.
     Immár harminc éve egyedül élek, nincs szamárlétra, kocsi, nyaraló, feleség, gyerek, kaland, társaság, utazás, miegyéb. De nyafogó értelmiségünk túlnyomó többségével ellentétben mosakodás nélkül is tükörbe nézhetek ma is. Ha ez nem karrier, nem tudom, mi az. Végül is nem haladni kell, hanem fejlődni.
     Keszthely, 1998. április."
     És egy vers: "Az állatok jók. Visszajönnek érted, / bár ellenük születtél. Rajtad áll, /köztük ébredhetsz-e, vagy a halál / emberszabású szörnyei beérnek, // a bordákig lemart, csontvázig égett / rémlovasok, s Anúbisz, a sakál. / Vesd hát magadtól el, s ami dukál, / azzal adózz fajodnak, a kiéltnek, // ha egyszer úgy méltó, hogy nincs menekvés / s ajándék már a fölkelés, lefekvés, / mert megsokasodának a jelek. // Ha jól imádkozol, tán megbocsátják / gyermekkorod a tűre szúrt bogárkák / s az élve boncolt fehér egerek. (Adhortatio Meliorum)

Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész-akadémikusnak, akit nemrég neveztek ki a Frankfurti [nemzetközi] Könyvvásár egyik magyar kurátorának, egy eléggé szerencsétlen megnyilatkozását olvastam nemrég a Magyar Nemzetben. Élő klasszikusokat haragított magára azzal, hogy nevüket elhallgatva - ellenükbe? - olyan fiatal, kétségkívül tehetséges, de még csupán első lépéseiket próbálgató írókat emelt piedesztálra - "ők már az új irodalmat képviselik, különlegesen újszerű esztétikai hatást érhetnek el, a politikától teljesen függetlenedve" -, akiknek "világképe sokkal inkább találkozhatna az európai irodalmat kedvelők világképével". (Önálló német nyelvű kötettel is kecsegtetné őket, ha volna idő a megjelentetésre.)
     Amit Kulcsár Szabó mond, az zagyvaság. Neki magyarázzam, hogy Balassitól Pilinszky Jánosig, sőt Rákos Sándorig (egyáltalán, ő eszébe jutott-e valakinek?) - amellett hogy az "újszerű esztétikai hatás" ugyancsak sajátjuk - mindenik életmű át meg át van itatva a politikával? (Petőfit, József Attilát, Babitsot nem is említem, mert ezek szerint ők biztosan levernék a magabiztosok által magasra [?] állított mércét.) Persze a szakember pár héttel később a Napi Magyarországnak adott interjúban egy kissé visszakozik (Egyoldalúság helyett sokoldalúság), s közben - mintha évtizedekig a Holdon élt volna - támadja azokat, akik idejében nem figyelmeztettek a frankfurti lista aránytalanságaira. Kulcsár Szabót megnyugtatom: senki sem azért aggódik, hogy - az ő szóhasználatával - kimaradnak a népi írók (már megint meg van lebegtetve a népi-urbánus vita!), sokkal inkább azért, hogy a magyar irodalom a teljes értékskáláját megintcsak nem mutathatja meg a világnak.

Egon Schiele nárcisztikus önarcképei közül számomra azok a megdöbbentőek - s érzésemet az ausztriai Tullnban látott nagy kiállítás újra megerősítette -, amelyeken az egyidejűleg égig emelt és meggyalázott test corpusként, motívumaiban vagy egészében a Megfeszített pózában van ábrázolva. A fájdalom szimbólumaként testrészekből összeállított kereszt (akár a csuklót megragadó másik kéz kombinációjában) itt is a bűn és a halál fölötti győzelem jelképe