|
ZAKAR
PÉTER
Tábori lelkipásztorkodás
az 1848-49-es magyar hadseregben
Az 1848-49-es magyar hadsereg nem harcoló
testületei közül mindeddig a tábori lelkészek munkája volt a történészek
által legkevésbé feltárt és feldolgozott terület. E hiány rendkívül komplex
tényezők összhatásaként alakult ki. Ausztriában az Apostoli Tábori Helynökség
történetének csak a dualista korszakát dolgozták fel kimerítően és részletesen.
Magyarországon a hadtörténeti szakirodalomnak az utóbbi évtizedekben megjelenő
imponáló termése főként a hadsereg harcoló testületeinek történetével foglalkozott.
Az egyháztörténészek viszont többnyire visszarettentek e számukra idegen
terület feldolgozásától. Mindezek alapján indokoltnak tűnt az 1848-49-es
magyar hadsereg hadlelkészi karáról egy átfogó elemzést készíteni.
Az újabb kutatások
fényében nyilvánvaló, hogy az 1848-49-es szabadságharc résztvevői között
jelentős számú egyházi személyiség is volt. Ezt egyrészt a különböző felekezeteken
belül egyre inkább tért nyerő liberális áramlatok hatásának tulajdoníthatjuk,
másrészt az is figyelemre méltó, hogy - Deák István szóhasználatával élve
- a korabeli klerikusok egy törvényes forradalom részesei voltak, s e törvényesség,
illetve annak látszata megkönnyítette számukra a forradalmi erőkkel történő
azonosulást. Az alábbiakban e klerikusok számszerűen kicsiny, politikai
és katonai fontosságát tekintve azonban jelentős rétegéről, a tábori lelkészekről
szeretnék beszélni.
1. A tábori lelkészi
hierarchia
Az Osztrák Császárság tábori lelkipásztori
szervezete a jezsuita rend 1773. augusztus 18-án végrehajtott feloszlatását
követően nyerte el a 19. század első felében is fennálló formáját. A katonák
lelki gondozását az egyházmegyei kormányzattól függetlenített Apostoli
Tábori Helynökség látta el, melynek vezetője, az apostoli tábori helynök
a cs. kir. hadseregben szolgálatot teljesítő katonák fölött lényegében
püspöki joghatóságot gyakorolt. Ő döntött a személyi kérdésekben, feladatát
képezte a tábori lelkészeknek a szükséges egyházi hatalommal történő ellátása,
ő felügyelte beosztottai munkáját és adhatott felmentést bizonyos egyházi
jogszabályok (pl. böjtök) alól. Munkáját a Mária Terézia által megszervezett
tábori egyháztanács segítette.
Az apostoli
tábori helynök alá rendelt tábori főlelkészek egy-egy főhadparancsnokság
mellé voltak rendelve. A monarchia 1848-ban 8 szuperiorátusra oszlott,
ezek között Magyarország és Erdély egy-egy önálló szuperiorátust alkotott.
Megjegyzendő, hogy háborús helyzetben valamennyi hadsereghez kineveztek
önálló tábori főlelkészeket.
A cs. kir.
hadseregben minden ezred egy-egy plébániát alkotott. Ennek megfelelően
minden ezredben alkalmaztak egy (ritkábban két) lelkészt. 1848-ban a katolikus
tábori lelkészek mellett már egy-egy evangélikus, illetve református, valamint
néhány ortodox lelkész is tevékenykedett a hadsereg kötelékében.
A civilek
és a katonák lelki gondozását ellátó testületek joghatóságát az esetleges
viták elkerülése érdekében igyekeztek pontosan meghatározni. A rendezés
alapelve az volt, hogy a mozgó hadsereghez ("ad militiam vagam") tartozó
személyek a katonai lelkészi, míg az állandóan egy helyben tartózkodók
("ad militiam stabilem") a civil klérus joghatósága alá tartoztak. A tábori
klérus pozíciójának szilárdságát az bizonyítja, hogy az adott időszakban
a "militia vaga" terjeszkedett a "militia stabilis" rovására.
A Batthyány-kormány
1848 nyarán kísérletet tett egy önálló, Bécstől független tábori püspökség
megszervezésére. E nagyszabású terv valóra válását az európai erőviszonyok
alakulása megakadályozta, így a magyar hadsereg tábori lelkészi hierarchiáját
csak ideiglenes jelleggel lehetett megszervezni. E hierarchia élén a hadügyminisztérium
hadlelkészi osztályának főnöke állt. A középső szinthez tartoztak a különböző
felügyelő lelkészek, illetve törzslelkészek, míg az ezredek, illetve hadosztályok
kötelékében az ún. közlelkészek helyezkedtek el. Ez a hierarchia minden
elnevezésbeli különbség és az egyházilag törvényes rendezés hiányából eredő
csonkultsága ellenére alapvetően megőrizte a császári hadseregből átvett
mintákat és előírásokat, noha azokat természetesen a forradalmi hadsereg
igényei szerint módosította. Ha a hadlelkészi kar származását vizsgáljuk,
figyelemre méltó, hogy a cs. kir. hadsereg kötelékéből több mint 20 lelkész
a magyar szabadságharc oldalára állt. Az átállás motívumai sokrétűek: juriszdikciós
konfliktusok, politikai megfontolások mellett az is szerepet játszhatott,
hogy egyes tábori lelkész állomáshelyeket (pl. várakat) szinte lehetetlen
volt észrevétlenül elhagyni. A hadsereg tábori lelkészeit kitevő további
kb. 110 főt a jelentkezők közül válogatták ki, hiszen 1848-49-ben kétszer
annyi klerikus jelentkezett tábori lelkésznek, mint ahányat a magyar hadsereg
ténylegesen alkalmazott. A jelentkezők között két egymást részben átfedő
nagyobb csoportot lehet elkülöníteni.
Az elsőbe
azok a radikális beállítottságú lelkészek tartoznak, akik egyházi elöljáróik
neheztelése ellenére nem csupán a világi életben támogatták a liberálisokat,
de az egyházon belül is több szabadságot, demokratikus egyházkormányzatot,
nemzeti nyelvű igehirdetést és még számos további reformot szerettek volna
bevezetni. Ezek a lelkészek felekezeti hovatartozásuktól függetlenül azonos
elképzelésekkel rendelkezetek a megvalósítandó reformokkal kapcsolatban.
A jelentkezők
másik nagy csoportját az egyházközségükből elűzött, menekült lelkészek
alkották. Miután a menekültek számára szinte az egyedüli alkalmazási lehetőséget
a hadsereg kínálta, sokan nehéz egzisztenciális helyzetükön akartak felvételük
által könnyíteni. Ez utóbbi szempont, tudniillik a biztos megélhetés nemcsak
a menekülteknél, hanem általában a káplánoknál is szerepet játszott, hiszen
ezek ellátása teljes mértékben plébánosuktól függött, s egy hadlelkészi
poszt elnyerésével az áthelyezések gyakori kellemetlenségétől is megszabadulhattak.
A minisztérium illetékes tisztviselői az adott jelölt alkalmasságán túlmenően
az elbírálás során különös gondot fordítottak a pályázó politikai nézeteinek
megfelelő voltára is.
2. A hadlelkészek
szolgálati viszonyai
A hadlelkészek szolgálati viszonyai
kapcsán a hadlelkészek rangját, szolgálati helyét, fizetését és végül a
tábori lelkészek felekezeti megoszlását kívánjuk elemezni. Ma kicsit együgyűnek
tűnhet a kérdés, vajon volt-e a tábori lelkészeknek meghatározott katonai
rangja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a cs. kir. hadseregben a tábori
lelkészeknek 1855-ig nem volt tiszti rangja, akkor a kérdésfelvetés jogosságához
nem fűződhet kétség. A rendelkezésünkre álló források egyértelműen bizonyítják,
hogy a magyar hadsereg ezen a téren is átvette a korábbi gyakorlatot. Katonai
rangjuk a tábori lelkészeknek ugyan nem volt, de mégis az ezred tiszti
karához számították őket, amit az ezredek, illetve magasabb egységek parancsnokainak
jelentései egyértelműen igazolnak.
A tábori lelkészek
szolgálati helyének meghatározása kezdetben ugyancsak az osztrák minták
figyelembe vételével alakult, a szerveződő magyar hadsereg tehát átvette
az ezred-plébánia rendszert. Ez a megoldás azonban nem illett tökéletesen
a magyarországi viszonyokhoz. Voltak olyan sorezredek, amelyeknek csak
az egyik zászlóalja állt a szabadságharc mellé, s a "plébánia" így kettészakadt.
A honvédséget viszont eleve zászlóaljakban és nem ezredekben szervezték,
s mivel minden egyes zászlóaljnál rendkívül költséges lett volna egy hadlelkészt
alkalmazni, a honvédség lelki gondozása hónapokon keresztül nyitott kérdés
maradt. Végül 1849 júniusában, Görgey tábornok hadügyminiszteri reformjai
következtében a sorezredeket önálló honvédzászlóaljakká darabolták szét,
s így az ezred-plébánia rendszer csak a huszárezredeknél maradt fenn a
szabadságharc végéig. Mivel ez a rendszer bomlásnak indult, egyre gyakrabban
neveztek ki magasabb egységekhez tábori lelkészeket. A szolgálati hely
meghatározásának csak adminisztratív és gazdasági szempontból volt jelentősége,
a harctéren az adott lelkész valamennyi környezetében lévő katonának köteles
volt segítségére lenni.
Ami a tábori
lelkészek illetményeit illeti, a cs. kir. hadsereg tábori lelkészei a 19.
század első felében több fizetési osztályba voltak besorolva. A magyar
hadügyminisztérium a tábori lelkészek illetményének az egységesítésére
törekedett, nem sok sikerrel. A lelkészek elvileg 50 frt. havidíjat, valamint
8frt. 20xr-t kaptak szállásdíj címén. A minisztérium azonban nem emelte
fel automatikusan erre a szintre a fizetéseket, ha az illetékesek a fizetésemelést
nem szorgalmazták. Mednyánszky Cézár tábori főlelkész találó megállapítása
szerint a "magyar hadseregben a tábori lelkészek fizetését illetőleg nagy
rendetlenség uralkodik". Ennek ellenére a magyar hadsereg tábori lelkészei
osztrák kollégáiknál magasabb havi díjat kaptak, noha a háborús körülmények
között ez is csak szűkösen fedezte megélhetésüket. A tábori lelkészek fizetése
kb. az alhadnagyokéval volt egyenlő szinten. A tábori lelkészek jövedelmét
gyarapították még a stólailleték (pl. esketés esetén), a díjköteles szolgáltatások
(pl. anyakönyvi másolatok kiállítása), valamint néhány egyéb, a hadügyminisztérium
által folyósított pótlék.
A magyarországi
felekezeti arányoknak kb. megfelelő lelkészi kar kinevezésére - a hadi
helyzet következtében - csak 1849- ben került sor, így a magyar hadseregben
katolikus, evangélikus, református, ortodox lelkészeket, valamint Komáromban
egy tábori rabbit is alkalmaztak. Összességében a magyar hadsereg tábori
lelkészi kara felekezetileg nagyobb mértékben alkalmaz- kodott a vallási
sokszínűséghez, mint az ellene harcoló cs. kir. hadsereg.
3. A tábori lelkészek
pasztorális tevékenysége
Az 1848-49-es magyar hadseregben meglehetősen
élénk vallási élet folyt. A zászlószentelések minden egység életében ünnepélyes
pillanatot jelentettek. A magyar kormány számára azért volt jelentőségük,
mert az új zászlóra letett eskü biztosította az adott egység kormány iránti
lojalitását. A zászlószenteléseket a jelenlevő csapatok szemléje és szentmise
előzte meg. A nemzetőrség és a honvédség esetében a zászlószentelés új
zászlók felavatását jelentette, míg a sor- és huszárezredeknél a császári
zászlókat többnyire nem cserélték le 1848-ban, hanem a régi zászlókra az
ünnepély alkalmával nemzeti színű szalagokat kötöztek. A zászlószentelések
végrehajtása nem képezte a tábori lelkészek kizárólagos feladatát (különösen
a nemzetőrség és az első honvédzászlóaljak esetében), de aligha a véletlen
műve, hogy olyan egyházmegyés lelkész, aki 1848-ban részt vett a zászlószentelésekben
1849-ben tábori lelkészi szolgálatot vállalt.
Amennyiben
a hadjárat üteme megengedte, a magyar hadsereg katonái vásár-, és ünnepnapokon
szentmisén (istentiszteleten) vettek részt. Az egyházi ünnepek mellett
a politikailag (pl. márc. l5.) vagy katonailag (pl. 1849. máj. 21.) fontos
évfordulókon is tartottak istentiszteleteket. A katonai vezetők közül leginkább
Knezič Károly és Vécsey Károly gróf tábornokok, valamint Mezősy Pál őrnagy,
munkácsi várparancsnok fordított gondot a legénység vallásos kötelezettségeinek
betartatására. Ezeket a miséket időnként a szokásostól eltérő körülmények
között, szabad ég alatt tartották meg. Gyakran előfordult, hogy a misét
valamilyen váratlan esemény szakította félbe. A Cibakházát megszállva tartó
Mesterházy István őrnagy például tisztikarával együtt kénytelen volt 1849.
február 4-én az ellenség támadása miatt félbeszakítani a misehallgatást.
Az aradi vár védőinek ágyúzása következtében pedig az V. hadtest húsvéti
miséjét csak két hetes késéssel, 1849. április 22-én tudták megtartani
az újaradi mezőn. A cs. kir hadseregben a 16-18. században a miséket összekötötték
a legénység felszerelésének az ellenőrzésével is. A tábori miséknek ez
a szemle-jellege a 19. században, a magyar hadseregben is megfigyelhető,
a felszerelés bizonyos részét azonban a legénység nem ekkor vette magához.
A pasztorációs
tevékenység kapcsán szólnunk kell még a keresztelésekről, esketésekről,
temetésekről, imádságokról és böjtökről. A keresztelésekre vonatkozóan
csak meglehetősen elszórtan vannak adataink. Más a helyzet a házasságokkal,
hiszen ezeknek közvetlen hatásuk volt a katonai szolgálatra is. A magyar
hadseregben történő házassághoz katonai és egyházi engedélyre volt szükség.
Főtiszteknek a hadügyminisztérium, ennél alacsonyabb rangú katonáknak az
illetékes ezred-, vagy zászlóaljparancsnokság adhatott házasodási engedélyt.
A tiszteket továbbra is kaució letételére kötelezték, ennek hiányában a
leendő feleségeket lemondatták a nyugdíjra támasztott igényükről. A gyakorlatban
azonban a magyarországi lelkészek, tekintet nélkül vallásfelekezetekre,
a honvédtiszteket minden hadügyminiszteri és tábori lelkészi engedelem
nélkül eskették meg. Hiába adott ki Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi
miniszter a visszaélések meggátlása érdekében 1849. június 24-én rendeletet,
a törvényes gyakorlatot már nem sikerült helyreállítani.
A temetések
lebonyolítása a harctéri körülményektől függött. Az elhunytat gyakran csak
röviden búcsúztatta a tábori lelkész, s az egész szertartás gyorsan lezajlott.
Ha a körülmények megengedték, a temetéseknek is ünnepélyesebb jelleget
adtak, s egyúttal felhasználták azokat a csapatok harci moráljának emelésére
is. Közös imádságokra az istentiszteleteken túlmenően csak ritkán pl. a
harctérre való elindulást megelőzően, vagy kivégzések előtt került sor.
Kevés sikerrel alkalmazták a böjtök meghirdetését is. Úgy tűnik, általános
vélekedést jegyzett fel naplójába Szinnyei József, Komárom egykori védője.
"Június 6. Mai napra van hirdetve az országos böjt, mi azonban húst ettünk,
azt tartván, hogy a katonának úgyis van elégszer böjtje, midőn nincs mit
ennie."
A tábori lelkészek
egyházfegyelmi helyzetének elemzése során figyelembe kell vennünk, hogy
a tábori lelkészek jelentős hányada liberális, sőt radikális beállítottságú
volt, így többségük szembe került a különböző felekezetek konzervatív erőivel.
Általános követelés volt a demokratikus egyházkormányzat megvalósítása,
a cölibátus eltörlése, a magyar nyelvű istentiszteletek és a magyaros ruhaviselet
bevezetése. Ez utóbbit többen a gyakorlatba is átültették és papi öltözet
helyett magyaros ruhában és szakállasan jelentek meg híveik előtt. Noha
a cs. kir. hadsereg számára kiadott előírások a hadlelkészek fegyverhasználatát
tiltották, a magyar hadsereg lelkészei közül többen is tábori lelkészi
szolgálatukat megelőzően fegyveres szolgálat által irregularitást követtek
el.
4. A tábori lelkészek
katonai és politikai szerepe
E témakörben a tábori lelkészek politikai
és erkölcsi befolyását, harctéri szolgálatát, humánus cselekedeteit, valamint
katonai fegyelmi viszonyát tárgyaljuk. A vizsgált lelkészek beszédeik alapján
a Batthyány-kormány elkötelezett híveinek bizonyultak, akik nem pusztán
szavakkal támogatták a polgári átalakulást, hanem tettlegesen is (pl. a
nemzetőrség megalakítása során). Az egykori tábori lelkészek beszédeinek
elemzése egyrészt rávilágít e lelkészek fokozatos politikai radikalizálódására,
másrészt érdekes adalékokkal szolgál a nemzetiségi kérdés korabeli felfogásával
kapcsolatban. A tábori lelkészek között a magyarok mellett németeket, szlovákokat
és románokat is találhatunk, sőt a szabadságharc utolsó időszakában ruszin
tábori lelkészek alkalmazása is napirendre került. Ennek ellenére a nemzetiségi
sztereotípiák a prédikációk gyakran visszatérő elemét képezték. Az osztrákok
például többnyire élősködőként, jobblétünk egyetlen akadályaként, a sátán
és a gonoszság szinonimájaként jelentek meg. A nemzetiségekről kialakított
negatív avagy pozitív sémák végső soron a háborúban való aktívabb részvételre
történő buzdítás eszközei voltak.
A magyar hadsereg
tábori lelkészeinek kötelessége volt a csatatéren jelen lenni, a katonákat
rövid, alkalomhoz illő beszédekkel buzdítani, a megingott egységeket a
tisztekkel együtt rendezni. Mivel fegyvert nem viselhettek, harctéri szolgálatuk
nem kis bátorságot igényelt. Ezzel magyarázható, hogy számos ütközetben
(branyiszkói ütközet, kápolnai csata, Szenttamás bevétele stb.) a hadlelkészek
katonai szempontból is jelentős szerepet játszottak. Már a harctéren kötelességük
volt a sebesültek vigasztalása és az áldozatok számbavétele.
A harctéri
tevékenységtől nem különíthető el szigorúan a lelkészek humánus cselekedeteinek
a köre. A tábori kórházakban a cs. kir. hadsereghez hasonlóan külön ún.
kórházi lelkészeket alkalmaztak, akiknek legfontosabb feladata a betegek
és sebesültek vigasztalása és lelki gondozása volt. Ez a munka valóban
felért egy életáldozattal, hiszen a fertőző betegségek a lelkészeket sem
kímélték. Összességében a lelkészi kar katonai fegyelme példamutató volt,
hiszen csak egy-két kivételes esetet tudunk, amikor egy hadlelkész engedély
nélkül elhagyta állomáshelyét, vagy elbocsátását kérte.
5. A harc után
A világosi fegyverletételt követően
a magyar hadsereg tábori lelkészeit is felelősségre vonták a szabadságharc
alatt elkövetett cselekményeikért. A tábori lelkészek többsége nem hagyta
el Magyarországot, így a megtorlás rájuk is kiterjedt. Haynau rendeletei
szerint mindenkit, aki az októberi manifesztumok kihirdetését (Magyarországon:
1848. okt. 8, Erdélyben: 1848. okt. 18.) követően "a magyar pártütéssel"
kapcsolatos "bűntetteket" követett el, azt haditörvényszék elé kellett
állítani. Ezen haditörvényszékek vizsgálati anyagainak áttekintéséből kiderül,
hogy a honvédségben folytatott tábori lelkészi szolgálat elég súlyos bűncselekmény
volt ahhoz, hogy valakit vizsgálati eljárás alá vonjanak, de nem volt önmagában
elégséges ahhoz, hogy súlyos ítéletet is hozzanak a vádlott ellen. A vádlottak
rendszerint a véghezvitt cselekmények tagadásával kíséreltek meg sorsukon
könnyíteni. Ez a stratégia nagyobb részt sikeres is volt, feltéve, ha szolgálati
helyükön nem tartózkodtak olyan személyek, akik terhelő vallomást tehettek
volna ellenük. Súlyosabb ítéletek azokra vártak, akik politikailag exponált
szerepet játszottak és így felségsértő beszédeiket az újságokon keresztül
a rendőri osztály a hadbíróság elé tárhatta. A vizsgálatok elsősorban az
esetleges felségsértések feltárására irányultak, hiszen ennek bizonyítása
automatikusan halálos ítéletet vont maga után. A számos halálraítélt többsége
végül is kegyelmet kapott, két tábori lelkészen (Gonzeczky Jánoson, majd
Gasparich Kiliten) azonban végrehajtották a halálos ítéletet. A megtorlás
legfontosabb célját, a szabadságharcban részt vettek megfenyítése által
az "anarchia" elnyomását nem érte el. A börtönökből kiszabaduló lelkészek
ismét a rendszer ellenzékéhez csatlakoztak.
Egy kisebb
csoport, helyesen mérve fel a megtorlás várható mértékét, az emigrációt
választotta. Ez a megoldás a halálos ítéletnél kétség kívül kecsegtetőbbnek
tűnt, de néhány hetes távollét rá kellett hogy döbbentse ezeket a lelkészeket
helyzetük reménytelenségére. Többségük latinos műveltsége az adott befogadó
országban nem volt alkalmas kenyérkereső foglalkozás űzésére. Mivel a hazai
világi és egyházi hatóságok meg tudták akadályozni kinti törvényes elhelyezkedésüket,
ezért egziszten- ciális nehézségeikkel egyenes arányban nőtt a csábítás,
hogy vagy hagyjanak fel egyházi hivatásuk gyakorlásával, vagy térjenek
át valamilyen biztosabb jövőt nyújtó felekezetbe. Részben ez a magyarázata
az emigráns lelkészek között előforduló viszonylag nagy számú aposztáziának,
illetve lelki és szellemi összeomlásnak.
1857-re valamennyi
elítélt visszanyerte szabadságát. A megtorlásnak azonban volt egy kevésbé
látványos, ámde annál hatékonyabb módja. Ennek lényege a szabadságharcban
részt vett lelkészek alacsony javadalmazású plébániákon káplánként történő
alkalmazása (reformátusok esetében a politikai hatóságok egyenesen megtagadták
ilyen lelkészek beiktatásának engedélyezését egy gyülekezet lelkészi posztjára).
Vagyis a szabadságharc lelkészei karrier tekintetében pályatársaikkal összehasonlítva
jelentős hátrányba kerültek . Ebben a tekintetben először az ötvenes évek
végén, a hatvanas évek elején, majd a hatvanas évek közepén történt változás,
ami a korabeli magyarországi egyházi élet politikai befolyásoltságára utal.
Főpapi méltóságra csak egy, a szabadságharcban tábori lelkészi állást vállaló
klerikus emelkedhetett. Mihálovics József, a forradalmi kormány egykori
tanácsosa 1870 májusában zágrábi érsekké lépett elő.
Az 1848-49-es
magyar hadsereg tábori lelkészei tehát dere- kasan kivették a részüket
e sorsfordító napok eseményeinek alakításából, s így mindenképpen méltók
az utókor figyelmére, emlékezetére és megbecsülésére is. |
|